Hogyan viszonyuljunk a félelmeinkhez

Sébastien Foucan a szabadfutás megálmodója. Ö dolgozta ki a szabadfutás alapelveit, és ő az, aki a sportágat a világ számos pontján népszerűsíti.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

(Videó) (Zene: Limp Bizkit - "My Way")

(Videó vége)

Vannak, akik úgy gondolják,
szuperhős vagyok.

(Nevetés)

De nem.

Talán csak a feleségemnek.

Elmesélem, miért.

Néhány hete borzalmas dolog
történt nálunk otthon.

Épp a gyerekekkel játszottam a nappaliban,

amikor egyszer csak hallom,
hogy a feleségem sikít –

tudtam, hogy nagy baj van.

Mindent eldobtam, és rohantam hozzá.

Mikor odaértem, döbbenten láttam,
hogy a feleségem bénultan áll

a vécé tetején.

Ahogy a lenéztem,

megláttam egy egészen ici-pici, kis pókot.

Rögtön tudtam, mit kell tennem:

kötelességem megmenteni a pókot –

(Nevetés)

a feleségemtől.

(Nevetés)

Nagy átérzéssel vittem hát ki a kis pókot,

és egy biztonságos helyen elengedtem.

Mindannyiunknak vannak félelmei,
ahogy a feleségemnek és a póknak is.

Hogyan viszonyuljunk a félelmeinkhez?

Hogyan befolyásolhatják a döntéseinket,
és egyáltalán, mihez kezdjünk velük?

Hasznunkra lehetnek bármiben is?

A nevem Sébastien Foucan.
Én találtam ki a szabadfutást.

Kérem, tartsanak ma velem:

értsük meg félelmeinket,
és kerekedjünk felül rajtuk.

Féltek már valaha?

(A közönség egyetértően morajlik)

Milyen érzés volt?

(Válaszok érkeznek a közönségből)

(A közönségből) Féltem.

Félt?

Igen. Émelygett. Bénító érzés volt.

A félelmünk néha jogos – néha viszont nem.

A félelem néha jó – néha viszont rossz.

A félelem lehet jó például akkor,

ha megakadályoz abban,
hogy veszélyes helyre menjünk.

Higgyék el, tudom miről beszélek.

De lehet rossz is,
ha fejlődésünk útjában áll.

És hogy mitől félek én?

Tartozom egy vallomással.

Tériszonyom van, és félek a magasban.

(Nevetés)

Igen. Komolyan mondom.

Ez mindig is így volt.

Ha fenn vagyok egy háztetőn,
az mindig kész megpróbáltatás számomra.

De sajnos azokhoz a dolgokhoz,
amiket a legjobban szeretek,

pont háztetőről háztetőre kell ugrálni.

Ami pedig a konkrét helyzetet illeti,
nem kell okvetlen ott lennünk ahhoz,

hogy felbecsüljük, mi lenne az önkifejezés
legjobb formája az adott környezetben.

Ez a szép abban, amit csinálok.

Amennyire lehet,
próbálom elkerülni a háztetőket,

mert ott érzem magam
a legkevésbé komfortosan.

Nagyon sokat küzdöttem ezzel régebben.

Azon gondolkodtam, mi a gond velem?

Egyszer láttam egy filmet,

amiben a mester
azt mondja a tanítványának:

"Mindenkinek megvannak a maga démonai,
melyek számos alakot ölthetnek.

Lehet ez félelem, gyűlölet vagy harag.

Ha nem győzöd le ezeket,
élhetsz akár egymillió évig,

akarom mondani száz évig –
bár egymillió sem rossz –,

szörnyű szenvedés lesz.

De ha legyőzöd ezeket,

életed egyetlen röpke napja is
ünnep lehet.

Nos, ez a néhány szó nagyon szíven ütött.

Valamit megmozdítottak bennem
ezek a szavak,

és elhatároztam, hogy mindent megteszek,
hogy legyőzzem a félelmet.

Sok idő kellett hozzá, önelemzés
és rengeteg gyakorlás,

hogy ezt meg tudjam tenni.

De aztán lassan valami elkezdődött,

és mások kezdték meglátni bennem azt,
amit én magam addig nem tapasztaltam:

a bátorságot.

Nem is tudtam róla, de minden egyes
alkalommal, amikor megtettem valamit,

a jövőmet építettem.

Így készültem fel a következő lépésre.

Biztos vagyok benne,
hogy ez önöknél is így működik.

És hogy mi történik, ha az ember
nem tudja legyőzni a félelmeit?

Ha elrejtőzünk a kételyeink és félelmeink
mögött, senki nem fog észrevenni minket.

Ha nem lépsz rajta túl, nem lépsz előre.

2006-ban felhívtak az Eon Productionstól.

Azt kérték, vállaljak el egy szerepet
az új Bond-filmben, a Casino Royale-ban.

Hihetetlen volt.

Emlékszem, mikor először találkoztam
Barbara Broccolival,

a producerrel,

aki azt mondta:

"Szeretnénk, ha elvállalna
egy szerepet az új filmünkben.

Érdekli?"

Meg sem tudtam szólalni,

csak annyit tudtam kinyögni, hogy igen –
annyira fantasztikus volt az egész.

Hihetetlen volt,
hogy részese lehetek ennek,

hogy én játszom a gonoszt
egy Bond-filmben.

Aztán átmentünk egy másik helyiségbe,
ahol azt kérdezte:

"Jut eszembe, hogy áll a tériszonnyal?"

(Nevetés)

"Meg tudna csinálni valamit
ezen az építkezésen?"

Megmutatta a makettet,

a forgatási helyszín egy kis modelljét.

Ott láttam először

az acélgerendákat és a két darut.

(Nevetés)

Próbáltam leplezni, mennyire meglepődtem,

mikor megláttam a helyszínt,
és rájöttem, mit is kell majd csinálnom.

Hogy is mondjam?

Két érzés viaskodott bennem:
egyrészt örültem,

hogy benne leszek egy Bond-filmben,
másrészről viszont arra gondoltam,

hogy a búbánatba fogom én ezt megoldani

olyan magasságban és annyira szűk helyen,
ahol még életemben nem voltam.

Mélyen legbelül tudtam, hogy
nem engedhetem, hogy a félelem diktáljon.

Ezt egyszerűen nem engedhetjük meg.

Eldöntöttem, hogy belevágok.

Hatalmas lehetőség volt ez számomra,
hogy felülkerekedjek a félelmeimen.

Hogy egészen őszinte legyek,

ez volt a legnehezebb dolog,
amit valaha is csináltam:

az hogy ott dolgoztam a darun, hogy
minden nap felmásztam arra az építményre,

és azt mondogattam magamnak:
"Igen! Meg tudom csinálni!"

Rengeteget dolgoztam rajta,
de végül sikerült.

És ma már tudom:

ha nem nézünk szembe a félelmeinkkel,
nem fejlődünk.

Az alatt a három hónap alatt,
amíg a darun dolgoztam,

és mászkáltam ezen az építményen,

teljesen más ember lettem.

Megtanultam, hogyan tudom
összeszedni magam annyira,

hogy a legjobbat hozzam ki magamból,

amellett persze, hogy megbíztam
a felszerelésemben is.

Ugyanis amikor gyakoroltam,

egyedül gyakoroltam,
illetve a kaszkadőr csapattal.

Fontos volt, hogy bízzak
a felszerelésben,

bízzak a csapatban –
mert ez mégiscsak csapatmunka –,

és bízzak önmagamban is.

Igazi kihívás volt ez számomra.

Azóta mindig biztatom magam,

hogy ne féljek átlépni
a félelem korlátain,

ne húzzam meg magam
biztonságos helyeken,

mert ezzel a saját lehetőségeiről
mond le az ember.

Még mindig vannak félelmeim,
még mindig félek magas épületeken,

de ha nem győztem volna le
ezeket az akadályokat,

sosem szerepelhettem volna
ebben az üldözési jelenetben.

Ha nem lépsz rajta túl, nem lépsz előre.

Meg kell értenünk a félelmünket.

Szembe kell néznünk vele,

barátságot kell kötnünk vele,

meg kell ismernünk,

hogy tudjuk, miből táplálkozik,

és hogyan győzhetjük le,

hogy ezáltal jobbak lehessünk,
hogy fejlődhessünk.

Ha nem lépsz rajta túl, nem lépsz előre:
szembe kell néznünk a félelmünkkel.

Voltak már úgy, hogy valami nagy
döntést kellett meghozniuk,

de attól tartottak, rosszul döntenek?

Látom, néhányan mosolyognak.

Minden döntésben van kockázat,
amit vállalni kell, el kell fogadni.

És ez félelmetes.

Mikor egy kismadár
elér egy bizonyos életkort,

ki kell repülnie a fészekből.

Ez egyértelműen félelmetes dolog,

de az egyetlen lehetőség.

Elpusztulhat, mert megpróbálja,
de azért is, mert nem.

Ez ránk, emberekre is igaz.

A való életben is kudarcot vallhatunk,
ha próbálkozunk,

de érezhetjük úgy, hogy elpusztulunk
akkor is, ha egy helyben maradunk.

Mindenki küzd valamivel.

Kérem, emeljék fel a kezüket,
ha önök is éreztek már így.

Igen.

Ezért ha az ember valamikor
repülni szeretne –

nem is rossz hasonlat –

választania kell:

vagy azért küzd, hogy sikerüljön,
vagy azért, hogy lemondjon erről.

Ha úgy döntünk, hogy elindulunk egy úton,
fel kell készülnünk.

Hiszem, hogy a felkészülés
nagyon sokat jelent.

Hadd meséljem el, én hogy készültem fel
arra, hogy legyőzzem a félelmet.

Először is, fontos volt, hogy felismerjem,
hogy a félelem egy érzés, egy gondolat.

Hadd mondjam el, miért.

Önök szerint félelmetes, amit csinálok?

(Közönség) Igen.

Igen.

Ki gondolja úgy,
hogy repülővel utazni félelmetes?

(A közönség válaszol)

Igen? Feltenné a kezét,
aki így gondolja? Köszönöm.

Vannak, akik szerint az,
vannak, akik szerint nem.

De mindkét oldalnak igaza van,
mert szerintem ez meggyőződés kérdése.

A különbség abban rejlik,
hogy ki mire helyezi a hangsúlyt.

Mikor megpróbálok úrrá lenni a félelmemen,
azon dolgozom, hogy mire összpontosítsak.

Arra próbálok koncentrálni,
ami megerősíti a választásom.

Ez a titkom.

Például,

mikor állok fenn a gerendán,
és ugranom kell,

egyszerű a döntés.

Természetesen gyakorolni kellett,

de próbáltam arra összpontosítani, hogy
mit kell csinálnom, hová kell eljutnom.

Nálam ez így működik.

Mindenben van kockázat,

de sok minden az egyéntől függ.

Ha például olyan ember
találkozik egy pókkal,

aki a pókokat tanulmányozza,

számára ez nagyszerű dolog –

a feleségem számára viszont nem az.

A másik lényeges pont,
hogy a félelem a nem tudásból fakad.

Ez is elég kellemetlen lehet.

Ezért vizsgálok meg minden helyzetet,
és próbálok nem csak kitérni előle.

Miután órákat töltöttem fenn a darun,

elkezdtem megérteni a felépítését,
mintha a saját házam lenne.

Csak attól, hogy minden nap
le s fel mászkáltam a darun,

kezdtem egészen megbarátkozni
a szerkezettel.

Ilyenkor a képzelet is szerepet játszik.

Kétféle ember van:

vannak, akik mindig a jót
látják meg mindenben,

és vannak azok, akiknek mindig
a legrosszabb forgatókönyv ugrik be.

Én mindig azt mondom, hogy nagyon fontos,
hogy képzelőerőnket a jó oldalra állítsuk.

Fontos az is, hogy megfelelő
legyen a hozzáállásunk.

Meg kell tennünk az első lépést:

menj oda, nézd meg, próbáld felmérni,
hová tudsz eljutni –

ez nagyon fontos.

Tiszteletben kell tartani a folyamatot –

ezt én fokozatos fejlődésnek nevezem.

Nem kell sietni, nem kell erőltetni.

Nagyon fontos, hogy megmaradjon
a biztonságérzetünk.

Gyakorlással le tudjuk győzni a félelmet.

Ha olyan lépésre szánjuk el magunkat,
ami kockázatos,

szembe kell nézzünk a félelmünkkel.

Gondoljuk át előtte a következőket:

Mi forog kockán? Mi a cél?

Mennyire vagyunk képesek
a célra összpontosítani?

Az egyes cselekedetekben,
épp úgy, ahogy az életben,

ha fontos a cél, ha elszántak vagyunk,
ha összpontosítunk,

ha úgy vágunk bele,
mint akinek nincs veszítenivalója,

semmi nem állhat az utunkba.

Nagyon is tisztában vagyok a félelmeimmel,
nézzenek szembe önök is a sajátjaikkal.

A félelem a legjobb barátunk
és legádázabb ellenségünk.

Ne felejtsék, a félelem
egy érzés, egy gondolat.

A félelem sokszor a képzeletből
táplálkozik, és gyakorlással legyőzhető.

Ne higgyék, hogy kint a nagyvilágban
minden biztonságos,

de azt se, hogy minden csupa veszély.

Csak haladjanak előre az úton.

Féljenek kevésbé a félelemtől.

Köszönöm.

(Taps)