Ne hagyd, hogy a jövő csak megtörténjen veled! | Szilvia Varró | TEDxLibertyBridgeWomen

Milyen lesz egy nő élete 2035-ben? Mitől félünk, és hogy tudjuk feszegetni a határokat? A múltat, a jelent és a jövőt összefűző beszédében Varró Szilvia kommunikációs stratéga, az Aeffect Communications and Consulting vezetője arról is beszél, miért hagyta abba az újságírást két évtized és egy Pulitzer-emlékdíj után, és hogyan tanította meg a nagyanyja tyúkot vágni. Az előadás 2019. december 14-én hangzott el.

"Don’t let the future just happen to you." – How will a woman’s life change in 2035? What are we afraid of and how can we push beyond our limits? In her talk, Szilvia Varró, CEO of Aeffect Communications and Consulting
connects the past, the present, and the future. She explains why she abandoned journalism after two decades and a Pulitzer Memorial Prize and how her grandmother taught her to butcher a chicken. This talk was given on December 14, 2019. For 17 years, Szilvia Varró was an enthusiastic journalist who passionately sought after and discovered the causes of injustices and tried to understand how political stakeholders and societies work. After winning a Pulitzer Memorial Prize, she quit journalism and founded her own company. Since then Szilvia has been running her communications consultancy and has continued to learn about societies. Recently, she has been studying futurology and AI. In her talk, she connects the past, the present, and the future.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx-rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Szeretettel köszöntök mindenkit 2035-ben.

Ma vagyok 65 és fél éves.

Tudom, évtizedeket letagadhatnék.

(Nevetés)

De ma a 80 az új 40.

(Nevetés)

Rettegek minden fizikai fájdalomtól,

ezért számomra a botox meg az arcfeltöltés
igazi kínszenvedés volt.

Ma viszont úgy ugrunk be
egy-egy ilyen fiatalító kezelésre,

mintha csak hajfestésre mennénk.

Még legalább 40 évig szeretnék élni,
és erre minden esélyem megvan,

mert ma az orvostudomány hamar felfedezi
és orvosolja a különböző betegségeket.

A világ leggazdagabbjainak
születéskor várható élettartama 150 év.

Pár éve újraműtötték
a gerincemet az Amerikai úton,

de ezúttal egy robot
végezte a beavatkozást,

az orvos csak a lelket öntötte belém.

(Nevetés)

Fél évszázada fogyókúrázom...

(Nevetés)

De idén a 65. születésnapomra mertem
először kétrészes fürdőruhába bújni.

Van rajtam egy ilyen szuper kütyü,

ami monitorozza és kontrollálja
a testfolyamataimat,

noszogat, ha még mozognom kell,
és szól, ha már nem ehetek többet.

A héten elvittem a kis unokámat
egy ilyen új online múzeumba,

régen gyógyszertárnak hívták.

(Nevetés)

Elmondtam neki, hogy egy ilyen
hasonló gyógyszertárban dolgozott

sok–sok évvel ezelőtt a falunkban
az én édesanyám, az ő dédnagyanyja.

Az emberek suttogva léptek be,
mintha egy szentélybe kerültek volna,

és az orvos, a gyógyszerész,

illetve az asszisztens
volt a fehér kabátos isten.

A faluban a templom
és az orvosi rendelő mellett

ez volt a helyi élet találkozási pontja,

és innen indultak el
a különböző történetek, pletykák;

ki mit szed, ki mit titkol.

(Nevetés)

És innen, édesanyám
mesterségéből tanultam meg jó korán

egy fontos igazságot,

hogy a pusztító és mérgező
anyagból orvosság lehet.

A kis unokám nem értette, hogy várj:

"Sorban álltatok, hogy nem lehetett otthon
3D-ben kinyomtatni a gyógyszert?

És ilyen egyenbogyókat ettetek,

függetlenül attól,
kinek mi volt a betegsége,

hány éves volt, vagy egyáltalán
milyen volt a neme?"

És azon kacagott a legnagyobbat,
amikor elmondtam neki,

hogy a barbár 2010-es években órákat,
sőt fél napokat vártunk az orvosra,

aki kézzel írta fel
egy kartonra az adatainkat.

(Nevetés)

A mai reggelem remekül indult.

A szobámban fölhúzódtak
a napenergia-vezérelte ablakok,

elindult a kedvenc muzsikám,
Wagner Walkürje,

öltözködés közben
a mesterséges asszisztensem

a fülembe suttogta a napi teendőimet.

Hazajött Gáspár fiam,

aki a bolygóközi turizmus
lehetőségeit kutatja.

Együtt reggelizünk.

A konyhában a robot elkészítette

a legínycsiklandóbb
és legegészségesebb reggelit,

valami BBC MasterChef receptje alapján.

A hűtőt feltöltötte minden földi jóval,
házhoz rendelte a fürdőszobai kencéket,

a fiamat meg bejelentette fülészetre,

ahova persze elkísérem,
mert még csak 25 éves a kicsike.

(Nevetés)

Azt várom már csak, hogy megvalósuljon

Asimovnak az 1930-as években írt
szuper izgalmas víziója

arról a konyhai
vagy inkább kisegítő robotról,

aki szemtelenül jóképű, főz, mos, takarít,

bevásárol, vasal, lakberendez,
és ráadásként meg is csókolja az asszonyt.

(Nevetés)

Én ugyan hűséges típus vagyok,
szeretem a férjem,

de azért egyre több barátnőm mondja, hogy:
"Minek férj, ha lehet már robot is?"

(Nevetés)

Állati hús helyett laboratóriumban,
őssejtből előállított proteint eszünk.

Erről Lili lányom győzött meg,
aki ugyan jogász,

de elszántan küzd
fenntarthatósági ügyekért.

Hétéves voltam, amikor a nagyanyám
megtanított tyúkot vágni.

A térde, vagy ahogy ő mondta,
a térgye kalácsa közé fogta az állatot,

megemelte így a szárnyainál fogva,

és nekem kellett
hátrahajtani az állatnak a fejét,

hogy ne lássa, ami következik.

Megcsipkedtük így a pihéket a nyaka alatt,

és akkor nagyanyám
egy határozott mozdulattal,

a csontot kikerülve,
elvágta a tyúk nyakát.

Zubogott a vér, és akkor
a mama odaadta nekem,

hogy tartsam az állatot lefelé

egészen addig,
míg egy csepp vér is folyik.

S azt mondta, hogy akkor leszek nagylány,
ha majd egyedül tudom levágni a tyúkot.

(Nevetés)

A mama még három dolgot mondogatott.

Egy: "Ne fütyüjjé, lyányom,
mer' ha lyány fütyű, rí a Szűzanya."

(Nevetés)

Kettő: "Ne biciklizzé,

csúnya dolog a lyánytól
ráülni a biciklire.

Ha kő, akkor állva."

(Nevetés)

S végül három:

"Ne tartsál a gyüvütű, lyányom,
így is, úgy is elgyün."

(Nevetés)

Azóta is bűntudattal fütyülök,
állva bringázom,

a jövőbe meg megyek előre,
ahogy a gyomrom vagy a szívem visz.

A mamától tanultam meg bejglit sütni,

lekvárt befőzni és WC-papírt készíteni.

Fogtuk a napilapot, és ilyen szabályos
téglalap alakúra vagdostuk,

ezt használtuk ugyanis a ház végében,

a baromfiudvar mellett levő
pottyantós WC-n, magyarul budin.

(Nevetés)

Itt tanultam meg olvasni,

és itt találkoztam először
komoly napilappal is.

(Nevetés)

(Taps)

Sokáig nem volt bevezetve hozzánk a víz,

ezért édesanyám sokáig
az utca közepén lévő kúthoz járt ki,

és onnan hordta a mosáshoz a vizet.

Aztán hiába vezették be,

a nagyszülők be se tették
a lábukat a fürdőszobába,

ezt ilyen megvetendő
urizálásnak tartották,

és őszintén szólva én is
sokkal szívesebben ültem a budin,

hallgattam a baromfiudvart,

és olvasgattam a napilapot,
amiből semmit sem értettem.

A családunkban létezett
egy ilyen bensőséges,

tiszteletteljes ragaszkodás a földhöz.

A földdel való kapcsolat spirituális volt,
azt mondhatni, és minden e köré épült,

az idő, az energia, az emberek.

A gyerekeim a mai napig
gyűlölik hallgatni, amikor elmondom,

hogy bezzeg én mennyit kapáltam,
horoltam, arattam vetettem,

csépeltem, dohányt főztem és a többi.

Ennek fordított hátat apánk,
aki aztán városi tűzoltó,

sőt tűzoltóparancsnok-helyettes lett.

Pár éves lehettem, amikor jöttek haza
a gyárból az asszonyok,

és a busz valamilyen oknál
fogva kigyulladt.

Apám évekkel később úgy mesélte,

hogy egy ilyen vederben
szedték ki a hamvakat,

egy ilyen tepsiben tulajdonképpen,

és amikor erről beszélt, akkor a kezei
csillapíthatatlan remegésbe kezdtek.

Általános iskolás koromban
rengeteg tűzhöz vitt.

Kapott egy fülest a walkie talkie-n,
beültetett a recsegős trabiba,

és mentünk tüzeket nézni.

Csodaszép tüzeket láttunk együtt,

és én voltam a legcsalódottabb
kislány a városban,

ha egy hétvégén tűzeset nélkül maradt
Budapest és környéke.

A lakásunkban minden helyiségben
volt egy porral oltó készülék,

sose lehet tudni.

(Nevetés)

És erre volt, hogy szükség is volt,

mert egyszer apánk például
annyira felhúzta magát a kamasz lányain –

zárójel: a húgom és én
tényleg ördögök voltunk –,

hogy dühében meggyújtotta a karácsonyfát.

(Nevetés)

Álltunk a húgommal,
csodálatosan égett a fa, néztük,

(Nevetés)

elkezdte bekormozni a tízemeletes panel
negyedik emeletének mennyezetét.

Aztán jött apánk és szakszerűen eloltotta.

(Nevetés)

Mindenesetre egy fontos tanítást
azért apámtól is tanultam,

hogy a tűztől nem kell félni,
azt meg lehet szelídíteni,

és a tűzbe be lehet menni.

És én ezt tettem,
gyakran gondolkodás nélkül.

Szélsőjobboldali tüntetésekre
mentem, ahol fenyegettek,

külföldi forradalmakba, ahol nem tudtam,
hogy aki az utcán mellettem áll,

az a jó vagy a rossz oldalon áll-e.

Vagy bordélyba, ahonnan elmenekültem.

A 90-es évek végén
női börtönökben interjúztam,

és megdöbbenve tapasztaltam,

hogy egy csomó nő azért ül,
mert prostituált, éveket.

Eközben a prostitúció
már legális volt Magyarországon.

Ezen nagyon felháborodtam,
és szerettem volna tesztelni a rendszert,

és felhívni erre a döntéshozók figyelmét.

Rábeszéltem egy nagyon jó újságírót
és kedves barátomat, Vajda Évát.

Első lépésként bárcát csináltattunk.

Ez egy ilyen fehér kis könyvecske,

ami azt igazolja, hogy az adott
prostituált egészséges.

Elmentünk a józsefvárosi
prostituált rendelőbe,

és ott életem legbűbájosabb
nőgyógyász bácsija vizsgált meg.

Aztán beálltunk egy éjszakára
egy luxusbordélyba.

Azt mondtuk, hogy vidéki lányok vagyunk,
akik munkát keresünk,

szerencsét szeretnénk
próbálni a fővárosban.

Egy ilyen L alakú süppedős
tigrismintás kanapén ültek így a lányok,

és mi Évával a szélén.

A kliensek jobbról léptek be,
és szemlélték meg az árut.

Minket szerencsére sosem választottak,
egyrészt, mert ahogy belépett egy férfi,

mi azonnal lebilincselően izgalmas
mintázatot fedeztünk fel a szőnyegen,

(Nevetés)

másrészt a lányok
elképesztően gyönyörűek voltak,

és harmadrészt az erotikáról
alkotott elképzelésünk eltűnt.

Mi szuper kihívónak éreztük magunkat
egy ilyen kis V nyakú pólóban,

de hát a lányok alsóneműben ültek.

(Nevetés)

Azon az éjszakán rengeteg történetet
hallgattunk meg a férfiakról,

kicsit többet, mint szerettünk volna,

majd egy ponton a lányok azt mondták,
sok beszédnek sok az alja,

a következő kliens a miénk.

Ez volt az a pillanat –
reggel olyan öt, fél hat környékén –,

amikor nekem eszembe jutott,

hogy tulajdonképpen ma van
a nagyanyám temetése.

Évának pedig szintén

egy súlyos beteg rokonhoz kellett
besietnie a kórházba.

Egy, a mostaninál jóval hidegebb,
mínuszközeli éjszaka álltunk ki

az Alsó Zöldmáli útra egy-egy bundában.

Én attól rettegtem a legjobban,

amit az interjúk során
számos nő elmondott,

hogy a rendőrök időnként
elviszik őket egy-egy körre,

cserébe nem jelentik fel őket.

Úgyhogy nagy volt az izgalom,
amikor meghallottuk a szirénázó autót,

és fékezve, csikorogva
megállt előttünk a rendőrkocsi,

és kiugrott belőle
egy fiatal rendőrfiú és egy rendőrlány.

Megkérdezték, hogy mit keresünk itt,

és én erre autentikus kurvasággal
azt válaszoltam, hogy:

"Szexuális szolgáltatást
kívánunk nyújtani."

(Nevetés)

Bevittek a rendőrkapitányságra,

ahol először teljes testre
kiterjedő átvizsgálásnak

vagy motozásnak vetettek alá,

beleértve a különböző nyílásokat is,
aztán pedig betettek egy-egy cellába.

A cellával nem számoltam,
hogy az milyen érzés lesz.

Bal oldalt egy priccs volt,
rajta húgyszagú takaró,

a falakon trágár
és ilyen gusztustalan feliratok,

levegő tulajdonképpen alig,

világítás az éppen annyi,
mint egy B kategóriás horrorfilmben.

Először a szívem kezdett dobogni,
aztán a kezem remegni,

először melegem lett,
aztán fáztam, végül...

(Sóhajtás)

már nem kaptam levegőt sem.

A mai napig itt van velem az érzés,
ahogy egy éjszaka után elengednek,

és kilépek a csodálatosan szmogos
budapesti éjszakába,

és beszívom ezt a levegőt.

Per indult ellenünk, és a bíróságon,

mikor a bírónő megkérdezte,
prostituáltak vagyunk-e,

ki kellett ábrándítsuk,
nem, sajnos újságírók vagyunk,

a dolgunkat végeztük.

Felmentettek.

Azért nem mindig sétáltam be ennyire
tudatosan és előre megfontoltan a tűzbe.

2006-ban született a lányom,

és ekkor az utcákon
tüntettek a kormány ellen,

ami zavargásokba csapott át.

Két szoptatás közt bringára pattantam –
persze nem ülve, hanem állva –,

(Nevetés)

és meg akartam szagolni közelről,
hogy mi történik.

Másnapra egy cikket írtam arról,

hogy a kormány a saját céljaira
manipulálja a rendőrséget,

s az utcákon súlyosan
sérültek az emberi jogok.

Reggel egy ismert politikus
telefonja ébresztett: "Nem félsz?"

Nevettem, vagy hát így
nem vettem nagyon komolyan.

Aztán egy televíziós személyiség
hívott el a műsorába,

egy teljesen más ügyben.

Igent mondtam.

Ez egy csapda volt.

Az illető másodmagával mondatonként
ment végig a cikken, amit írtam,

totálisan kiforgatva annak minden elemét.

Bevetette a teljes újságírói arzenált,

ami ahhoz kell,
hogy megsemmisítsük a másikat:

verbális agresszió,
a másik szavába vágás és a többi.

Elhangzott, hogy alkalmatlan,
felkészületlen vagyok,

nem is érti, hogy lehet újságíró az ilyen.

Az adás után megállás nélkül
csöngött a telefonom.

Volt, aki azt mondta,
hogy ez egy kivégzés volt,

mások meg azt mondták, hogy az illető
csak politikai küldetést teljesített,

ne törődjek vele,
példát kellett rajtam statuálni,

hogy bizony a kormány
mellett ki kell állni egy újságírónak,

nem illik kérdéseket feltenni.

Én mindenesetre 11 évig
nem nyúltam ehhez a felvételhez.

Aztán egyszer magamat is meglepve

egy felsővezetőknek
tartott tréningen benyomtam.

S még jobban meglepődtem,

hogy nem is az a béna kacsa voltam,
akire emlékeztem,

hanem egy egész bátran küzdő oroszlán,

aki a végén persze hát feladja,
vagy alulmarad a túlerővel szemben,

de azért úgy végig helytáll.

Addig csak elméletben tanítottam,
hogy mi a teendő a médiával,

és hogyan tudsz kríziseket kezelni,

innentől viszont kvázi a saját bőrömet
kinyitva, kifeszítve

el tudtam mondani ezt a történetet
sokkal hitelesebben.

A pusztító és mérgezőből kreativitás lett.

Pár évvel később
Pulitzer-emlékdíjat kaptam

két évtizedes oknyomozó
újságírómunkámért.

A Pulitzer az öröm
és a megállás pillanata volt,

és persze a számvetésé is;

mit értem el, hova tart a szakmám,
hova tartok én magam,

érvényes-e még az a keretrendszer,
amiben alkottam?

Úgy döntöttem, hogy bezárom ezt az ajtót,
és kiugrok a semmibe,

és ekkor én már nyolc éve hoztam létre
a marketingkommunikációs cégemet.

Most arra kérlek titeket,

hogy lépjetek velem
egy picit vissza 2035-be,

kapcsolódjatok össze a jövőbeni énetekkel.

Hány évesek vagytok 2035-ben?

Mit csináltok?

Mitől tartotok?

Nincs munkátok?

A gyerekeitek robotokkal versenyeznek?

Nincs menekvés a technika elől?

Mindent tudnak rólatok,
még mielőtt megszólalnátok?

Bármit föl lehet tölteni a felhőbe,
még a lelkünket is?

Én nem tudom, hogy olyan lesz-e a jövő,

mint amit az elején a meseországomban
elmondtam nektek.

Mert elmondhattam volna
egy borúsabb verziót is,

ahol nagy falak választják el egymástól
gazdagot és szegényt,

ahol kontinensek szakadnak le
és országrészek,

ahol az emberi kapcsolatokat
felváltjuk valami dermesztően másra,

vagy ahol csak mindent elsöpör
a globális felmelegedés.

Félelmetes, hogy a nagyanyám
11 és 71 éves korában is

pont ugyanazzal a mozdulattal
vágta el a tyúknak a nyakát.

Az én életemben sokkal rövidebb idő alatt
sokkal több minden történt.

A nagyszüleim házában három könyv volt:

a Biblia, egy szőlészeti szakkönyv
és a Kincses Kalendárium,

és ebből mindent megtudtak,
ami az élethez kell.

Édesanyám már gyűjtötte a könyveket,

a húgom és én több tízezres
könyvtárat halmoztunk fel,

a gyerekeink meg kütyükön szívják magukba
az igazságot meg a hülyeséget.

(Nevetés)

És nem tudom, hogy melyik generáció
a bölcsebb, és melyik a boldogabb.

Ha a jelenben és a jövőben
merjük feszegetni a határokat,

ha merünk új utakat kipróbálni,
miközben megvetjük a lábunkat a múltban,

akkor bátran mehetünk előre, be a tűzbe,
és talán nem esik bajunk.

Köszönöm a figyelmet.

(Taps)