Szeretettel köszöntök mindenkit 2035-ben. Ma vagyok 65 és fél éves. Tudom, évtizedeket letagadhatnék. (Nevetés) De ma a 80 az új 40. (Nevetés) Rettegek minden fizikai fájdalomtól, ezért számomra a botox meg az arcfeltöltés igazi kínszenvedés volt. Ma viszont úgy ugrunk be egy-egy ilyen fiatalító kezelésre, mintha csak hajfestésre mennénk. Még legalább 40 évig szeretnék élni, és erre minden esélyem megvan, mert ma az orvostudomány hamar felfedezi és orvosolja a különböző betegségeket. A világ leggazdagabbjainak születéskor várható élettartama 150 év. Pár éve újraműtötték a gerincemet az Amerikai úton, de ezúttal egy robot végezte a beavatkozást, az orvos csak a lelket öntötte belém. (Nevetés) Fél évszázada fogyókúrázom... (Nevetés) De idén a 65. születésnapomra mertem először kétrészes fürdőruhába bújni. Van rajtam egy ilyen szuper kütyü, ami monitorozza és kontrollálja a testfolyamataimat, noszogat, ha még mozognom kell, és szól, ha már nem ehetek többet. A héten elvittem a kis unokámat egy ilyen új online múzeumba, régen gyógyszertárnak hívták. (Nevetés) Elmondtam neki, hogy egy ilyen hasonló gyógyszertárban dolgozott sok–sok évvel ezelőtt a falunkban az én édesanyám, az ő dédnagyanyja. Az emberek suttogva léptek be, mintha egy szentélybe kerültek volna, és az orvos, a gyógyszerész, illetve az asszisztens volt a fehér kabátos isten. A faluban a templom és az orvosi rendelő mellett ez volt a helyi élet találkozási pontja, és innen indultak el a különböző történetek, pletykák; ki mit szed, ki mit titkol. (Nevetés) És innen, édesanyám mesterségéből tanultam meg jó korán egy fontos igazságot, hogy a pusztító és mérgező anyagból orvosság lehet. A kis unokám nem értette, hogy várj: "Sorban álltatok, hogy nem lehetett otthon 3D-ben kinyomtatni a gyógyszert? És ilyen egyenbogyókat ettetek, függetlenül attól, kinek mi volt a betegsége, hány éves volt, vagy egyáltalán milyen volt a neme?" És azon kacagott a legnagyobbat, amikor elmondtam neki, hogy a barbár 2010-es években órákat, sőt fél napokat vártunk az orvosra, aki kézzel írta fel egy kartonra az adatainkat. (Nevetés) A mai reggelem remekül indult. A szobámban fölhúzódtak a napenergia-vezérelte ablakok, elindult a kedvenc muzsikám, Wagner Walkürje, öltözködés közben a mesterséges asszisztensem a fülembe suttogta a napi teendőimet. Hazajött Gáspár fiam, aki a bolygóközi turizmus lehetőségeit kutatja. Együtt reggelizünk. A konyhában a robot elkészítette a legínycsiklandóbb és legegészségesebb reggelit, valami BBC MasterChef receptje alapján. A hűtőt feltöltötte minden földi jóval, házhoz rendelte a fürdőszobai kencéket, a fiamat meg bejelentette fülészetre, ahova persze elkísérem, mert még csak 25 éves a kicsike. (Nevetés) Azt várom már csak, hogy megvalósuljon Asimovnak az 1930-as években írt szuper izgalmas víziója arról a konyhai vagy inkább kisegítő robotról, aki szemtelenül jóképű, főz, mos, takarít, bevásárol, vasal, lakberendez, és ráadásként meg is csókolja az asszonyt. (Nevetés) Én ugyan hűséges típus vagyok, szeretem a férjem, de azért egyre több barátnőm mondja, hogy: "Minek férj, ha lehet már robot is?" (Nevetés) Állati hús helyett laboratóriumban, őssejtből előállított proteint eszünk. Erről Lili lányom győzött meg, aki ugyan jogász, de elszántan küzd fenntarthatósági ügyekért. Hétéves voltam, amikor a nagyanyám megtanított tyúkot vágni. A térde, vagy ahogy ő mondta, a térgye kalácsa közé fogta az állatot, megemelte így a szárnyainál fogva, és nekem kellett hátrahajtani az állatnak a fejét, hogy ne lássa, ami következik. Megcsipkedtük így a pihéket a nyaka alatt, és akkor nagyanyám egy határozott mozdulattal, a csontot kikerülve, elvágta a tyúk nyakát. Zubogott a vér, és akkor a mama odaadta nekem, hogy tartsam az állatot lefelé egészen addig, míg egy csepp vér is folyik. S azt mondta, hogy akkor leszek nagylány, ha majd egyedül tudom levágni a tyúkot. (Nevetés) A mama még három dolgot mondogatott. Egy: "Ne fütyüjjé, lyányom, mer' ha lyány fütyű, rí a Szűzanya." (Nevetés) Kettő: "Ne biciklizzé, csúnya dolog a lyánytól ráülni a biciklire. Ha kő, akkor állva." (Nevetés) S végül három: "Ne tartsál a gyüvütű, lyányom, így is, úgy is elgyün." (Nevetés) Azóta is bűntudattal fütyülök, állva bringázom, a jövőbe meg megyek előre, ahogy a gyomrom vagy a szívem visz. A mamától tanultam meg bejglit sütni, lekvárt befőzni és WC-papírt készíteni. Fogtuk a napilapot, és ilyen szabályos téglalap alakúra vagdostuk, ezt használtuk ugyanis a ház végében, a baromfiudvar mellett levő pottyantós WC-n, magyarul budin. (Nevetés) Itt tanultam meg olvasni, és itt találkoztam először komoly napilappal is. (Nevetés) (Taps) Sokáig nem volt bevezetve hozzánk a víz, ezért édesanyám sokáig az utca közepén lévő kúthoz járt ki, és onnan hordta a mosáshoz a vizet. Aztán hiába vezették be, a nagyszülők be se tették a lábukat a fürdőszobába, ezt ilyen megvetendő urizálásnak tartották, és őszintén szólva én is sokkal szívesebben ültem a budin, hallgattam a baromfiudvart, és olvasgattam a napilapot, amiből semmit sem értettem. A családunkban létezett egy ilyen bensőséges, tiszteletteljes ragaszkodás a földhöz. A földdel való kapcsolat spirituális volt, azt mondhatni, és minden e köré épült, az idő, az energia, az emberek. A gyerekeim a mai napig gyűlölik hallgatni, amikor elmondom, hogy bezzeg én mennyit kapáltam, horoltam, arattam vetettem, csépeltem, dohányt főztem és a többi. Ennek fordított hátat apánk, aki aztán városi tűzoltó, sőt tűzoltóparancsnok-helyettes lett. Pár éves lehettem, amikor jöttek haza a gyárból az asszonyok, és a busz valamilyen oknál fogva kigyulladt. Apám évekkel később úgy mesélte, hogy egy ilyen vederben szedték ki a hamvakat, egy ilyen tepsiben tulajdonképpen, és amikor erről beszélt, akkor a kezei csillapíthatatlan remegésbe kezdtek. Általános iskolás koromban rengeteg tűzhöz vitt. Kapott egy fülest a walkie talkie-n, beültetett a recsegős trabiba, és mentünk tüzeket nézni. Csodaszép tüzeket láttunk együtt, és én voltam a legcsalódottabb kislány a városban, ha egy hétvégén tűzeset nélkül maradt Budapest és környéke. A lakásunkban minden helyiségben volt egy porral oltó készülék, sose lehet tudni. (Nevetés) És erre volt, hogy szükség is volt, mert egyszer apánk például annyira felhúzta magát a kamasz lányain – zárójel: a húgom és én tényleg ördögök voltunk –, hogy dühében meggyújtotta a karácsonyfát. (Nevetés) Álltunk a húgommal, csodálatosan égett a fa, néztük, (Nevetés) elkezdte bekormozni a tízemeletes panel negyedik emeletének mennyezetét. Aztán jött apánk és szakszerűen eloltotta. (Nevetés) Mindenesetre egy fontos tanítást azért apámtól is tanultam, hogy a tűztől nem kell félni, azt meg lehet szelídíteni, és a tűzbe be lehet menni. És én ezt tettem, gyakran gondolkodás nélkül. Szélsőjobboldali tüntetésekre mentem, ahol fenyegettek, külföldi forradalmakba, ahol nem tudtam, hogy aki az utcán mellettem áll, az a jó vagy a rossz oldalon áll-e. Vagy bordélyba, ahonnan elmenekültem. A 90-es évek végén női börtönökben interjúztam, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy csomó nő azért ül, mert prostituált, éveket. Eközben a prostitúció már legális volt Magyarországon. Ezen nagyon felháborodtam, és szerettem volna tesztelni a rendszert, és felhívni erre a döntéshozók figyelmét. Rábeszéltem egy nagyon jó újságírót és kedves barátomat, Vajda Évát. Első lépésként bárcát csináltattunk. Ez egy ilyen fehér kis könyvecske, ami azt igazolja, hogy az adott prostituált egészséges. Elmentünk a józsefvárosi prostituált rendelőbe, és ott életem legbűbájosabb nőgyógyász bácsija vizsgált meg. Aztán beálltunk egy éjszakára egy luxusbordélyba. Azt mondtuk, hogy vidéki lányok vagyunk, akik munkát keresünk, szerencsét szeretnénk próbálni a fővárosban. Egy ilyen L alakú süppedős tigrismintás kanapén ültek így a lányok, és mi Évával a szélén. A kliensek jobbról léptek be, és szemlélték meg az árut. Minket szerencsére sosem választottak, egyrészt, mert ahogy belépett egy férfi, mi azonnal lebilincselően izgalmas mintázatot fedeztünk fel a szőnyegen, (Nevetés) másrészt a lányok elképesztően gyönyörűek voltak, és harmadrészt az erotikáról alkotott elképzelésünk eltűnt. Mi szuper kihívónak éreztük magunkat egy ilyen kis V nyakú pólóban, de hát a lányok alsóneműben ültek. (Nevetés) Azon az éjszakán rengeteg történetet hallgattunk meg a férfiakról, kicsit többet, mint szerettünk volna, majd egy ponton a lányok azt mondták, sok beszédnek sok az alja, a következő kliens a miénk. Ez volt az a pillanat – reggel olyan öt, fél hat környékén –, amikor nekem eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ma van a nagyanyám temetése. Évának pedig szintén egy súlyos beteg rokonhoz kellett besietnie a kórházba. Egy, a mostaninál jóval hidegebb, mínuszközeli éjszaka álltunk ki az Alsó Zöldmáli útra egy-egy bundában. Én attól rettegtem a legjobban, amit az interjúk során számos nő elmondott, hogy a rendőrök időnként elviszik őket egy-egy körre, cserébe nem jelentik fel őket. Úgyhogy nagy volt az izgalom, amikor meghallottuk a szirénázó autót, és fékezve, csikorogva megállt előttünk a rendőrkocsi, és kiugrott belőle egy fiatal rendőrfiú és egy rendőrlány. Megkérdezték, hogy mit keresünk itt, és én erre autentikus kurvasággal azt válaszoltam, hogy: "Szexuális szolgáltatást kívánunk nyújtani." (Nevetés) Bevittek a rendőrkapitányságra, ahol először teljes testre kiterjedő átvizsgálásnak vagy motozásnak vetettek alá, beleértve a különböző nyílásokat is, aztán pedig betettek egy-egy cellába. A cellával nem számoltam, hogy az milyen érzés lesz. Bal oldalt egy priccs volt, rajta húgyszagú takaró, a falakon trágár és ilyen gusztustalan feliratok, levegő tulajdonképpen alig, világítás az éppen annyi, mint egy B kategóriás horrorfilmben. Először a szívem kezdett dobogni, aztán a kezem remegni, először melegem lett, aztán fáztam, végül... (Sóhajtás) már nem kaptam levegőt sem. A mai napig itt van velem az érzés, ahogy egy éjszaka után elengednek, és kilépek a csodálatosan szmogos budapesti éjszakába, és beszívom ezt a levegőt. Per indult ellenünk, és a bíróságon, mikor a bírónő megkérdezte, prostituáltak vagyunk-e, ki kellett ábrándítsuk, nem, sajnos újságírók vagyunk, a dolgunkat végeztük. Felmentettek. Azért nem mindig sétáltam be ennyire tudatosan és előre megfontoltan a tűzbe. 2006-ban született a lányom, és ekkor az utcákon tüntettek a kormány ellen, ami zavargásokba csapott át. Két szoptatás közt bringára pattantam – persze nem ülve, hanem állva –, (Nevetés) és meg akartam szagolni közelről, hogy mi történik. Másnapra egy cikket írtam arról, hogy a kormány a saját céljaira manipulálja a rendőrséget, s az utcákon súlyosan sérültek az emberi jogok. Reggel egy ismert politikus telefonja ébresztett: "Nem félsz?" Nevettem, vagy hát így nem vettem nagyon komolyan. Aztán egy televíziós személyiség hívott el a műsorába, egy teljesen más ügyben. Igent mondtam. Ez egy csapda volt. Az illető másodmagával mondatonként ment végig a cikken, amit írtam, totálisan kiforgatva annak minden elemét. Bevetette a teljes újságírói arzenált, ami ahhoz kell, hogy megsemmisítsük a másikat: verbális agresszió, a másik szavába vágás és a többi. Elhangzott, hogy alkalmatlan, felkészületlen vagyok, nem is érti, hogy lehet újságíró az ilyen. Az adás után megállás nélkül csöngött a telefonom. Volt, aki azt mondta, hogy ez egy kivégzés volt, mások meg azt mondták, hogy az illető csak politikai küldetést teljesített, ne törődjek vele, példát kellett rajtam statuálni, hogy bizony a kormány mellett ki kell állni egy újságírónak, nem illik kérdéseket feltenni. Én mindenesetre 11 évig nem nyúltam ehhez a felvételhez. Aztán egyszer magamat is meglepve egy felsővezetőknek tartott tréningen benyomtam. S még jobban meglepődtem, hogy nem is az a béna kacsa voltam, akire emlékeztem, hanem egy egész bátran küzdő oroszlán, aki a végén persze hát feladja, vagy alulmarad a túlerővel szemben, de azért úgy végig helytáll. Addig csak elméletben tanítottam, hogy mi a teendő a médiával, és hogyan tudsz kríziseket kezelni, innentől viszont kvázi a saját bőrömet kinyitva, kifeszítve el tudtam mondani ezt a történetet sokkal hitelesebben. A pusztító és mérgezőből kreativitás lett. Pár évvel később Pulitzer-emlékdíjat kaptam két évtizedes oknyomozó újságírómunkámért. A Pulitzer az öröm és a megállás pillanata volt, és persze a számvetésé is; mit értem el, hova tart a szakmám, hova tartok én magam, érvényes-e még az a keretrendszer, amiben alkottam? Úgy döntöttem, hogy bezárom ezt az ajtót, és kiugrok a semmibe, és ekkor én már nyolc éve hoztam létre a marketingkommunikációs cégemet. Most arra kérlek titeket, hogy lépjetek velem egy picit vissza 2035-be, kapcsolódjatok össze a jövőbeni énetekkel. Hány évesek vagytok 2035-ben? Mit csináltok? Mitől tartotok? Nincs munkátok? A gyerekeitek robotokkal versenyeznek? Nincs menekvés a technika elől? Mindent tudnak rólatok, még mielőtt megszólalnátok? Bármit föl lehet tölteni a felhőbe, még a lelkünket is? Én nem tudom, hogy olyan lesz-e a jövő, mint amit az elején a meseországomban elmondtam nektek. Mert elmondhattam volna egy borúsabb verziót is, ahol nagy falak választják el egymástól gazdagot és szegényt, ahol kontinensek szakadnak le és országrészek, ahol az emberi kapcsolatokat felváltjuk valami dermesztően másra, vagy ahol csak mindent elsöpör a globális felmelegedés. Félelmetes, hogy a nagyanyám 11 és 71 éves korában is pont ugyanazzal a mozdulattal vágta el a tyúknak a nyakát. Az én életemben sokkal rövidebb idő alatt sokkal több minden történt. A nagyszüleim házában három könyv volt: a Biblia, egy szőlészeti szakkönyv és a Kincses Kalendárium, és ebből mindent megtudtak, ami az élethez kell. Édesanyám már gyűjtötte a könyveket, a húgom és én több tízezres könyvtárat halmoztunk fel, a gyerekeink meg kütyükön szívják magukba az igazságot meg a hülyeséget. (Nevetés) És nem tudom, hogy melyik generáció a bölcsebb, és melyik a boldogabb. Ha a jelenben és a jövőben merjük feszegetni a határokat, ha merünk új utakat kipróbálni, miközben megvetjük a lábunkat a múltban, akkor bátran mehetünk előre, be a tűzbe, és talán nem esik bajunk. Köszönöm a figyelmet. (Taps)