Mi rejlik a holokauszt tagadása hátterében?

"Vannak a tények, vannak a vélemények és vannak a hazugságok" – fogalmaz Deborah Lipstadt történész, és figyelemre méltó történetet mesél el a holokauszttagadókról s a szándékos történelemtorzításuk terén végzett kutatásáról. Lipstadt arra ösztökél mindannyiunkat, hogy folytassuk az offenzívát azok ellen, akik az igazságot és a tényeket támadják. "Az igazság nem viszonylagos" – teszi hozzá.

Ma azért vagyok itt, hogy hazugokról,

bírósági perekről

és a kacagásról beszéljek.

Amikor először hallottam
a holokauszt tagadásáról,

elnevettem magam.

A holokauszt tagadása?

A holokauszté, amely kétségtelenül

a világtörténelem legjobban
dokumentált népirtásaként ismert?

Ki hiheti, hogy nem történt meg?

Gondoljunk csak bele!

Ha a tagadóknak van igazuk,

akkor kiknek nem lenne igazuk?

Mindenekelőtt az áldozatoknak,

akik túlélték, és elmondják nekünk
borzalmas történeteiket.

Még kiknek nem lenne igazuk?

A bámészkodóknak,

akik a keleti front számtalan városában,

falujában, településén éltek,

s látták, hogy szomszédjaikat

– férfiakat és nőket, gyerekeket,
ifjakat és véneket –

összeterelik, kihajtják a város szélére,

és gödrökbe lövik bele őket.

Továbbá

a koncentrációs táborok
közelében élő lengyeleknek,

akik nap mint nap látták

a táborokba érkező, emberekkel zsúfolt,

majd üresen elmenő vonatokat.

De legfőképpen kiknek nem lenne igazuk?

A bűnelkövetőknek.

Akik azt mondják: "Mi tettük,

én tettem".

Lehet, hogy mentegetőznek, mondván:

"Nem volt választásom, kényszerítettek".

Akárhogy van is, azt mondják: "Én tettem".

Erre gondoljanak.

A II. világháború óta a háborús
bűntettekről tartott tárgyalásokon,

bármi volt is az elkövető nemzetisége,
egyikük sem mondta: "Nem történt meg."

Ismétlem, mondhatták: "Kényszerítettek",
de azt nem, hogy nem történt meg.

Miután elgondolkodtam rajta,

úgy döntöttem, hogy a tagadással
nem foglalkozom.

Van más, ami sokkal jobban izgat,
hogy írjak róla, kutassam.

Napirendre tértem fölötte.

Menjünk előre egy évtizednyit,

mikor is két idősebb tudós,

két igen kiváló holokauszttörténész

így fordult hozzám:

"Deborah, kávézzunk.

Van egy kutatási javaslatunk;
szerintünk pont önnek való."

Kíváncsivá tett, és hízelgett,
hogy rám gondoltak,

s talán megéri foglalkozni vele.

Megkérdeztem: "Miről van szó?"

Azt felelték: "A holokauszttagadásról."

Megint nevettem.

Holokauszttagadás?

Ez a Lapos Föld Társaság?

Az Elvis él csoportba tartozók?

Ezeket tanulmányozzam?

A két úr azt mondta:

"Igen, kíváncsiak vagyunk.

Miről beszélnek?

Mi a céljuk?

Hogy veszik rá az embereket,
hogy higgyenek nekik?"

Hát, ha úgy vélik,
hogy megéri a fáradságot,

elvállalom futólagos kikapcsolódásként,

talán egy-két, vagy tán három-négy év –

egyetemi fogalmak szerint ez futólagos.

(Nevetés)

Nagyon lassan dolgozunk.

(Nevetés)

Megnézem.

Így is tettem.

Elvégeztem a kutatásomat,
s előhozakodtam egy pár dologgal,

közülük kettőről fogok ma beszélni.

Az első:

a tagadók báránybőrbe bújt farkasok.

Egykutyák: nácik, neonácik –

eldönthetik, odarakják-e a neo szócskát.

De mikor rájuk pillantottam,

egyikükön sem láttam SS-szerű egyenruhát,

sem a falakon horogkeresztszerű jelképet,

Nem köszöntek Sieg Heil!-lel;

semmi ilyesféle.

Helyette tiszteletreméltó
értelmiségiként parádézó

embereket találtam.

Hogy mire föl?

Intézetük volt,

az "Institute for Historical Review."

Fényes papírra nyomott folyóiratuk volt,

a "Journal of Historical Review."

Tele cikkekkel,

amelyek hemzsegnek a lábjegyzetektől.

Új nevük van.

Nem a neonáci,

nem az antiszemita,

hanem a revíziósok.

Azt mondják: "Revíziósok vagyunk.

Azért vagyunk,
hogy egy dolgot végrehajtsunk:

revideáljuk a történelem tévedéseit."

De hatoljunk egy kissé a felszín alá!

Ott mit találunk?

Ugyanazt a Hitler-tömjénezést,

A Harmadik Birodalom dícséretét,

antiszemitizmust,
rasszizmust, előítéletet.

Ez pedig már érdekelt.

Az antiszemitizmus, rasszizmus, előítélet
racionális diskurzusként parádézik.

Még mást is találtam.

Sokunknak úgy tanították a gondolkodást,
hogy vannak tények s vannak vélemények.

A tagadókat tanulmányozva

másként vélekedem.

Vannak a tények,

vannak a vélemények,

és vannak a hazugságok.

A tagadók azt akarják,
hogy hazugságaikról

melyeket véleményeknek maszkíroznak,

talán sarkos véleményeknek,

tán rendhagyó véleményeknek,

de mivel vélemények,

beszélnünk kelljen róluk.

Aztán kiszorítják helyükről a tényeket.

Megjelentettem a munkámat.

A könyvem címe:

"A Holokauszt tagadása: Fokozódó támadás
az igazság és az emlékezet ellen."

Több országban megjelent,

beleértve a Penguin UK-t,

Elegem volt ezekből,
és mással akartam foglalkozni.

Aztán levelet kaptam a Penguin UK-től,

és harmadszor is nevettem,

de kár volt.

A levélből kiderült,

hogy David Irving rágalmazásért beperelt

az Egyesült Királyságban,

amiért holokauszttagadónak neveztem.

David Irving pereskedik velem?

Ki az a David Irving?

David Irving történelmi könyveket írt,

zömmel a II. világháborúról,

és e műveiben gyakorlatilag
azt az álláspontot képviseli,

hogy a nácik nem is
voltak annyira rosszak,

a Szövetségesek pedig
nem voltak annyira jók.

És a zsidók, bármi is történt velük,

voltaképp megérdemelték.

Ismerte az iratokat,

ismerte a tényeket,

de úgy csűrte-csavarta őket,
hogy e véleményre jusson.

Nem mindig volt holokauszttagadó,

de a 80-as évek végétől erőteljesen

magáévá tette ezt az elméletet.

Még azért is nevettem,
mert ez az ember

nem elég, hogy holokauszttagadó,

hanem még büszke is rá.

Ez az ember azt mondta – idézem:

"El fogom süllyeszteni
az Auschwitz csatahajót."

Ez az ember

rábökött a túlélők tetovált karjára,
és megkérdezte:

"Mennyit keresett azzal,

hogy rátetováltatta a számot a karjára?"

Ez az ember azt mondta:

"Többen haltak meg
Kennedy szenátor kocsijában

Chappaquiddickben,

mint az auschwitzi gázkamrákban."

Ez amerikai hivatkozás, de meglelhetik.

Ez az ember egyáltalán nem szégyellte
holokauszttagadó mivoltát,

de nem is próbált ködösíteni.

Sok tudóskollégám azt tanácsolta:

"Ugyan, Deborah, ne is törődj vele."

Amikor elmagyaráztam, hogy nem lehet
félvállról venni egy rágalmazási pert,

azt felelték: "Ki hinne neki?"

De az volt a bökkenő,

hogy a brit törvények alapján
rajtam a bizonyítási teher,

hogy amit állítottam, igaz.

Ellentétben az USA-val

és több más országgal:

ott neki kellene bizonyítania,
hogy állításom nem igaz.

Mit jelent ez?

Azt, hogy ha nem küzdök,

eleve ő nyer.

És ha eleve ő nyer,

akkor törvényesen állíthatja:

"A holokausztról az én, David Irving-féle
verzióm – törvényes verzió.

Deborah Lipstadt megrágalmazott engem,

amikor holokauszttagadónak nevezett.

Ipso facto, én, David Irving,
nem vagyok holokauszttagadó."

Mi az ő verziója?

Nem volt terv a zsidók meggyilkolására,

nem voltak gázkamrák,

nem voltak tömeges kivégzések,

Hitlernek semmi köze sem volt
semmilyen megtörtént szenvedéshez,

a zsidók mindent azért tettek,

hogy pénzt csikarjanak ki Németországból,

és államhoz jussanak,

ezt a Szövetségesek segítségével
és bűnpártolásával vitték véghez.

Az iratokat és a bizonyítékokat
odacsempészték.

Ezt nem tűrhettem,

sem azt, hogy így nézzek egy túlélő

vagy egy túlélő gyereke szemébe.

Nem tűrhettem,

mivel felelősségteljes történésznek
tartom magam,

Úgyhogy küzdöttünk.

Azoknak, akik nem látták
a Tagadás c. filmet,

elárulom.

nyertünk.

(Nevetés)

(Taps)

A bíró David Irvinget

hazugnak,

rasszistának,

antiszemitának minősítette.

Történelmi nézetei elfogultak,

hazudott, torzított,

és legfőképp:

szándékosan tette.

Kimutattuk ennek tendenciáját
több mint 25 fontos esetben.

Nem kis dolgok ezek – a teremben
ülők közül sokan könyvet írnak,

most is írnak:

mindig bakizunk,
ezért örülünk a második kiadásnak,

mert kijavítjuk a hibánkat.

(Nevetés)

De azok mind egyfelé mutattak:

a zsidók hibáztatása,

a nácik mentegetése.

Hogy sikerült nyernünk?

Visszakövettük a lábjegyzeteket
a forrásukig.

Mit találtunk?

Nemcsak az esetek zömében,

nemcsak az esetek túlnyomó többségében,

hanem minden mozzanatban,
ahol Irving a holokausztot említette,

kiderült, hogy az állítólagos
bizonyíték el van torzítva,

féligazság,

az adatok manipuláltak,

a részletek manipuláltak,

aki részt vett egy eseményen,
az ott sem volt.

Azaz: nem volt bizonyítéka.

Bizonyítéka nem igazolt semmit.

Nem azt bizonyítottuk, ami történt,

hanem azt, hogy amiről ő
állította, hogy megtörtént,

továbbá, minden tagadó is állítja,
hiszen Irving őket idézi,

vagy az ő érveiket használja,

nem igaz.

Amit állítanak,

arra nincs bizonyítékuk.

Miért több a történetem,

mint egy cikcakkos,
hat évig tartó bonyolult peré,

amelyben egy amerikai professzort
a tárgyalóterembe idéztet

egy férfi, akit az ítéletében a bíró

neonáci vitatkozónak minősített?

Mi ennek a mondandója?

Az igazság kérdésében szerintem

nagyon lényeges a mondandója.

Hiszen manapság,

ahogy mindnyájan tudjuk,

az igazság és a tények
támadásnak vannak kitéve.

A közösségi média
– minden jótéteménye dacára –

tette lehetővé, hogy a megalapozott tények

és a hazugság közötti különbség

elmosódjék.

Harmadszor,

az extrémizmus.

tán nem látunk Ku Klux Klan-köpenyeket,

égő kereszteket,

tán a fehérek felsőbbrendűségét
hirdető beszédeket sem hallunk.

De lehetnek az "alt-right" vagy a Nemzeti
Front neve alatt: választhatnak.

De ugyanazt az extrémizmust találtam

a racionális diskurzus leplében parádézó
holokauszttagadásban.

Olyan korban élünk,
amikor az igazság védekezésre kényszerül.

Eszembe jut a New Yorker
egyik karikatúrája.

Egy vetélkedőről jelent meg
a The New Yorker magazinban.

A játékvezető közli az egyik versenyzővel:

"Igen, asszonyom, jól válaszolt.

De az ellenfele hangosabban rikkantott,

ezért övé a pont."

Mit tehetünk?

Először is,

ne hagyjuk magunkat becsapni
a racionális külsőtől.

Alá kell nézni, és meglátjuk

az extrémizmust.

Másodszor,

tudatosítanunk kell,
hogy az igazság nem viszonylagos.

Harmadszor,

továbbra is támadnunk kell,

nem védekeznünk.

Ha valaki vérlázító kijelentést tesz,

legyen az az ország vagy a világ

legmagasabb rangú embere,

meg kell kérdeznünk tőle:

"Honnan vette?

Mi rá a bizonyíték?"

Sarokba kell szorítanunk.

Nem szabad úgy tennünk, mintha hazugsága
egyenlő lenne az igazsággal.

Korábban mondtam:
az igazság nem viszonylagos.

Sokan közülünk értelmiségi környezetben

és felvilágosult liberális
eszméken nőttünk föl,

ahol azt tanultuk,
hogy minden vitatható.

De itt nem erről van szó.

Vannak dolgok, amelyek igazak.

Vannak vitathatatlan tények,

objektív igazságok.

Galilei ezt tanította századokkal ezelőtt.

Miután a Vatikán arra kényszerítette,
hogy tagadja meg tanait,

miszerint a Föld kering a Nap körül,

kiállt,

és állítólag mit mondott?

"És mégis mozog."

A Föld nem lapos.

Az éghajlat változik.

Elvis nem él.

(Nevetés)

(Taps)

A legfontosabb:

az igazságot és a tényt támadás éri.

Az előttünk álló munka,

az előttünk álló feladat,

az előttünk álló erőpróba

hatalmas.

A harcra rendelkezésünkre álló idő rövid.

Most kell cselekednünk.

Aztán már túl késő lesz.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)