Tracy Chevalier: Történetet lelni a festményekben

Amikor Tracy Chevalier a festményeket szemléli, történetet képzel hozzájuk: Hogy ismerkedett meg a festő a modellel? Mi a magyarázata a tekintetnek? Ez az ember miért pirul? Három történetet oszt meg velünk, arcképekből kiindulva, köztük az is, amely a legismertebb elbeszéléséhez vezet: "Lány gyöngy fűlbevalóval."

Arról fogok beszélni, hogy miben szenvedek.

És az az érdekes érzésem van,

hogy néhányan is biztosan szenvednek ebben.

Amikor egy galériában sétálok,

a sok teremben, teli képekkel,

kb. 15 vagy 20 perc múlva

ráébredek, hogy nem a képekről gondolkodom.

Nem vagyok rájuk hangolódva.

Inkább egy csésze kávéra gondolok,

melyre égetően szükségem van, hogy felébresszen.

Galériafáradtságban szenvedek.

Önök közül hányan szenvednek ebben?

Igen... Ha, ha, ha!

Lehet, hogy néha talán

20 percnél többet bírnak, vagy éppen kevesebbet,

de szerintem mindnyájan ebben szenvedünk. És

éreznek-e mellé bűntudatot?

Nézem a festményeket a falon,

és arra gondolok, valaki úgy döntött, hogy odateszi őket,

mert úgy gondolja, olyan jók, hogy odaillők,

de én ezt nem mindig látom meg.

Valójában, legtöbbször nem látom meg.

És tulajdonképpen boldogtalanul távozom.

Bűnösnek érzem magam és boldogtalan vagyok,

de nem azt gondolom, hogy a festménnyel van baj,

hanem velem.

És nem egy jó érzés, így távozni egy galériából.

(Nevetés)

Pihenjünk most egy kicsit.

Ha elképzelik, amikor étterembe mennek,

és megnézik az étlapot, mindent

megrendelnek róla?

Nem! Hanem válogatnak.

Ha áruházba mennek inget vásárolni,

minden egyes inget felpróbálnak,

és mindegyiket akarják?

Persze hogy nem, válogathatnak. Ez elvárható.

Hát akkor miért ne válogathatnánk,

amikor egy galériába megyünk?

Miért kellene minden egyes képpel kapcsolatot teremtenünk?

Én másképpen próbálom megközelíteni a dolgokat.

Két dolgot cselekszem:

Amikor galériába megyek, először is elég gyorsan

bejárom, és mindent megnézek, majd

megjelölöm azokat, amelyek miatt egy kicsit lelassítok.

Nem is tudom miért lassítok le előttük, de valami

mágnesként vonz feléjük,

és akkor figyelmen kivül hagyom a többit, és csak a
kiválasztott festményhez megyek.

Először is magam szervezkedek.

Kiválasztom a festményt. Lehet hogy csak egyet az 50-ből.

A másik dolgom az, hogy elébe állok

és történetet mondok magamnak a képről.

Miért történetet? Úgy gondolom, valami izgalom fog el bennünket,

vagy a DNS parancsolja, hogy mesét mondjunk.

Állandóan mesélünk valamiről,

úgy gondolom a világ kissé bolondos, zavaros hely,

és néha mesékkel akarunk értelmet adni neki,

valahogy rendbehozni.

Mért ne alkalmaznánk ezt a nézetet a festményekre is?

Ilyenféle étlapom van,

amikor galériát látogatok.

Most három festményt mutatok be,

amelyek megállítottak az útvonalamon

és azt akarták, hogy történetet mondjak róluk.

Az elsőhöz egy kis bevezetés kell--

"Leány gyöngy fülbevalóval", festette Johannes Vermeer

17. századbeli holland festő műve.

Ez a legcsodálatosabb festmény.

Először 19 éves koromban láttam,

és rögtön megvettem a plakátját,

amely még mindig megvan. Harminc éve a házamban függ.

Mindenhova elkísért,

sohasem fáraszt el, amikor nézem.

Azért álltam meg az útvonalamon, és vele kezdem,

mert a felhasznált színek ragyogóak,

úgyszintén az arcára hulló fény is.

De az ami visszahozott hozzá évről évre,

az egy másik dolog,

a tekintete, az ellentétes arckifejezése.

Nem tudom, hogy boldog-e vagy bánatos,

és állandóan változtatom a véleményem.

Ezért térek vissza hozzá.

Egy napon, 16 évre rá hogy a plakát a falamon volt,

feküdtem az ágyon és néztem,

és egyszerre csak kíváncsi lettem,

mit csinált a festő a lánnyal, hogy így nézzen ki?

És először arra gondoltam,

hogy az arckifejezése valójában

a festő iránti érzelmét tükrözi.

Azelőtt mindig azt gondoltam, hogy ez egy lány arcképe.

Most már azt gondolom, hogy ez egy egymásközti viszony képe.

Hát akkor milyen viszonyban vannak?

Ki akartam deríteni. Kutatást végeztem és felfedeztem,

hogy fogalmunk sincs, ki ez a lány.

Valójában nem tudjuk kik a modellek

Vermeer festményeiben,

és magáról Vermeer-ről se tudunk sokat.

Ezért felkiálltottam: "Hurrá!"

Csinálhatok amit akarok, mesélhetek bármit.

Így merült fel a sztori.

Úgy gondoltam,

először is bevezetem a házba.

Hogy ismerte meg őt Vermeer?

Arra is utaltak, hogy

ez a lány a festő 12 éves lánya.

A festmény születésekor a lánya 12 éves volt.

Úgy gondoltam, nem lehet, ez egy nagyon meghitt tekintet,

egy lány nem így nézne apjára.

Még egy dolog, a holland festészetben abban az időben,

ha a nő ajka nyitva volt, azt jelentette, hogy szexuálisan elérhető.

Vermeer számára nem lett volna helyénvaló,

hogy így fesse le lányát.

Tehát ez nem a lánya, hanem valaki, aki

közel van hozzá, fizikailag.

Hát akkor, ki lehetett még a házban?

Egy cseléd, egy aranyos cseléd.

Tehát, a cseléd a házban van.

Hogy vezessük be a műterembe?

Nem sokat tudunk Vermeer-ről,

de a kevés dologból egy, amit tudunk,

az, hogy katolikus asszonnyal volt házasságban, felesége
anyjánál éltek,

ahol volt saját szobája,

a műterme. 11 gyermeke is volt.

Ez egy zavaros, zajos háztartás lehetett.

És ha már látták Vermeer festményeit,

akkor tudhatják, hogy milyen hihetetlenül nyugodtak és csendesek képei.

Hogyan fest a festő ilyen nyugodt, csendes festményeket,
amikor 11 kisgyermek van körülötte?

Hát, felosztja életét.

Bemegy a studióba és azt mondja: "Senki sem jöhet be.

Se az aszony, se a gyerekek. Nohát, a cseléd bejöhet takaritani".

A cseléd tehát bent van. Együtt vannak a műteremben.

És a festő elhatározza, hogy lefesti őt.

A cseléd nagyon egyszerűen van felöltözve.

Vermeer képein az asszonyok, vagyis többségük,

bársonyt, selymet, szőrmét, vagyis nagyon pazar anyagokat
viseltek.

Ez nagyon egyszerű, az egyetlen dolog ami kitűnik,

az a gyöngy fülbevaló.

No most, ha ő cseléd, nem létezik, hogy egy ilyen

fülbevalót megengedhetett magának.

Tehát ez nem az ő fülbevalója. Akkor kié?

Megtudtuk, hogy a felesége, Catharina, ruhájainak jegyzéke létezik.

Közöttük van egy sárga kabát fehér szőrmével,

egy sárga-fekete mellény,

és ezek a ruhák láthatók sok festményén,

más asszonyokon is Vermeer festményein.

Tehát világos, hogy ezeket a ruhákat kölcsönadták más
asszonyoknak is.

Nem olyan égbekiáltó dolog,

hogy az a fülbevaló tulajdonképpen a feleségéé.

Most már megvannak a mese részletek.

Már egy jó ideje a műteremben vannak.

Sok időbe került lefesteni.

Egész idő alatt egyedül voltak.

A lány a felesége fülbevalóját viseli.

Ragyogó. Nyilvánvalóan szereti a festőt. Zavart.

A feleség tudja-e? Talán nem.

Hát ha már nem tudja, akkor hát --

ez a sztori.

(Nevetés)

A következő festmény amelyrő beszélni fogok az Chardin

az "A kártyaházat épitő fiú" képe.

Chardin egy 18. századbeli francia festő, kinek a csendéletei ismeretesek,

de időnként embereket is festett.

Valójában e festménynek négy változatát festette meg,

más-más fiúk épitették a kártyaházat, öszpontosított figyelemmel.

Ez a változat tetszik legjobban, mert némely fiú

idősebb, vagy fiatalabb, de ez,

ez az igazi.

Nem épp gyermek, de még nem is igazi férfi.

Egészen kiegyensúlyozott az ártatlansága a tapasztalattal,

és ezért álltam meg a festmény előtt.

Arcába néztem. Egy kicsit hasonlít Vermeer festményére.

A fény bal oldalról jön, arca fürdik

a ragyogó fényben. Pontosan a festmény közepén van,

és amikor nézed, rájöttem, amikor néztem,

amíg ott álltam,

"Nézz rám. Kérlek nézz rám."

De nem nézett rám. Még mindig a kártyákat nézte,

és a festmény egyik csábító eleme az,

hogy a fiú annyira belemélyed dolgába, hogy
nem néz ránk.

És számomra ez a remekmű jele,

olyan festményé, amelyben nincs döntés.

Sohasem fog rámnézni.

Elkezdtem bontogatni a mesét,

ha ebben a helyzetben állok, ki lehetne az, aki őt nézi?

Nem a festő, nem akarok a festőre gondolni.

Úgy gondolom, önmagának egy idősebb változata.

Ő egy férfi, egy cseléd, egy idősebb cseléd aki figyeli
a fiatalabbikat,

mondván, "Nézz rám. Figyelmeztetni akarlak,

hogy mi vár rád. Kérlek, nézz rám."

De nem, ő sohase néz rá.

És ez a döntés hiánya a "Gyöngyfülbevalós lány"-nál is --

nem tudjuk, boldog-e vagy bánatos.

Egész regényt írtam róla,

és még mindig nem tudom boldog-e vagy bánatos.

Ismételten vissza a képhez,

a válasz keresése, a hézagot kitöltő mese keresése.

Pillanatnyilag kielégíthet bennünket a történet,

de nem igazából, és újra visszatérünk hozzá.

Az utolsó festmény amelyről beszélni fogok,

a "Névtelen", egy névtelen festő műve. (Nevetés)

Ezt a Tudor arcképet a Nemzeti Arckép Galéria vette meg.

Azt gondolták, hogy ez Sir Thomas Overbury,

de aztán kiderült, hogy nem ő,

és fogalmuk sincs ki ez.

Nos, a Nemzeti Arckép Galériában,

ha nem ismerik a festmény életrajzát,

akkor az jóformán hasznavehetetlen.

Nem függeszthetik fel a képet, mert nem tudják ki van
rajta.

Sajnos, ez az árva legtöbb időt a raktárban tölti

sok más árvával,

egyesek köztük gyönyörű festmények.

E festmény előtt három okból álltam meg:

Elkülönül a mosolygó ajka

a szomorkás szemétől.

Nem boldog, miért nem boldog?

A másik dolog amely igazán vonzott,

az a ragyogó piros arca.

Elpirul. Elpirul mert készül az arcképe!

Ez a fickó biztos mindig pirul.

Milyen gondolat miatt pirul el?

A harmadik dolog, amely miatt megálltam,

az az abszolút pompás kabátja.

Selyem, szürke, gyönyörű gombok.

Tudják, arra késztet, hogy azt gondoljam,

hogy ez valami meghit és puffadt; mint egy ágyra terített paplan.

Ágyakra és piros arcokra gondolok,

és persze a szexre, amikor ránéztem,

és gondoltam, erre gondolhat ő is?

És gondolkodtam, hogyha sztorit készítek róla,

hogyan fogom befejezni?

Hát, egy Tudor nemes mivel lehetne elfoglalva?

Úgy gondoltam, hogy hát VIII. Henrik, rendben.

Az örököseivel lenne elfoglalva, a saját örökösével.

Ki fogja örökölni a nevét és vagyonát?

Ezt mind összetesszük és megvan a mese,

amely betölti a hézagokat, amelyek miatt állandóan visszatérsz.

Nos, most itt a történet.

Rövid.

"Rózsi"

Még mindig azt a fehér brokát kabátot viselem, melyet Caroline adott nekem.

Egyszerű, magas gallérja van, az ujjak lecsatolhatók,

a gombok bonyolultak, selyem, sodrott fonalból,

nagyon közel egymáshoz, így hát a gombolás szoros.

A kabát egy ágytakaróra emlékeztet egy hatalmas ágyon.

Talán ez volt a szándék.

Először akkor vettem fel, amikor a szülei ebédet tartottak tiszteletünkre.

Tudtam, még mielőtt felálltam hogy szólaljak,

hogy arcom begyulladt.

Mindig könnyen pirultam, az erőfeszítéstől,

a bortól, a kimagasló érzelmektől.

Amikor még kisfiú voltam, nővéreim és iskolatársaim kötekedtek velem,

de George nem.

Csak George szólitott "Rózsi"-nak.

Másnak nem is engedtem meg.

Neki sikerült meglágyítani a világot.

Amikor bejelentettem hogy házasodom, George nem

pirult el, hanem elsápadt, mint a kabátom.

Nem kellett volna meglepődnie.

Feltételezhette, ahogy mindenki más,

hogy egy nap az unokatestvérével házasodok meg.

De nehéz hangosan hallani e szavakat.

Tudom, alig bírtam kimondani őket.

Később George-ot az kiskert feletti erkélyen
találtam.

Annak ellenére, hogy egész délután folyamatosan ivott,
még mindig sápadt volt.

Együtt álltunk ott és néztük a cselédlányokat ahogy vágták ki a salátát.

"Mit gondolsz a kabátomról?" kérdeztem.

Rám pillantott. "Mintha az a gallér fojtogatna."

"Még mindig láthatjuk egymást," mondtam kitartóan.

"Még mindig vadászhatunk és kártyázhatunk, és megjelenhetünk a királyi udvarban.

Semmin sem kell változtatni."

George nem szólt.

"23 éves vagyok. Ideje, hogy megházasodjam

és örökösöm legyen. Elvárják tőlem."

George lehajtott még egy pohár vörösbort és felém fordult.

"James, gratulálok az eljövendő lakodalmad alkalmából.

Biztos vagyok benne, hogy boldogok lesztek."

Soha többé nem használta a becenevem.

Köszönöm.

(Taps)

(Köszönöm)

(Taps)