A történetmesélés hozadékai az egészségügyben dolgozóknak

Az egészségügyi dolgozók nagyobb stressz alatt vannak, mint valaha. Hogyan védhetik meg mentális egészségüket, miközben új és sokrétű nyomás hárul rájuk? Laurel Braitman TED-munkatárs megmutatja, hogy az írás és a személyes történetek megosztása hogyan segít az orvosoknak, ápolóknak, orvostanhallgatóknak és más egészségügyi dolgozóknak jelentőségteljesebben kapcsolódni magukkal és másokkal – és hogyan helyezi előtérbe érzelmi jólétüket.

Az utóbbi pár évben

vendégíróként dolgozom
a Stanfordi Orvostudományi Egyetemen.

Egy rendkívüli nő vett fel,

aki költő és aneszteziológus,

Audrey Schafernek hívják.

Megalapította
az Orvoslás és a múzsa programot,

hogy a humán tárgyak ismét megjelenjenek
az egészségügyi oktatásban és képzésben.

Az én feladatom az volt,
hogy írást, történetmesélést,

általános kommunikációs
készségeket tanítsak

orvosoknak, ápolóknak,
orvostanhallgatóknak

és más egészségügyi dolgozóknak.

Azt hittem, kapok majd
egy csomó remek esszét

holttestek boncolásáról
és lépről írt verseket.

És kaptam is.

Mégis, szinte azonnal,

több olyan esszét is kaptam,
amely komolyan aggasztott

és nyugtalanított.

Diákjaim nyomasztó szorongásaikról írtak,

az elviselhetetlen nyomásról,
hogy sikeresek legyenek,

mentális egészségükre
vonatkozó diagnózisaikról,

öngyilkossági kísérleteikről,

a magány és elszigeteltség érzéséről,

és a tűnődésről, vajon jó
szakmát választották-e,

pedig még nem is voltak orvosok.

Ő egy diákom, Uriel Sanchez.

(Audio) Uriel Sanchez:
Az orvostudományban választanod kell,

még a mentoraid többsége is arra sarkall,

hogy válassz:

nagyon jó ember
vagy nagyon jó orvos leszel.

(Zene)

Laurel Braitman: Az orvosok saját
emberi volta és érzelmi jóléte

szinte sosem része a képzésüknek,

nem is vesznek róla tudomást.

A valós sebezhetőség pedig,

például a mentális egészségre
vonatkozó diagnózis megosztása,

teljesen derékba törheti a karriert.

Mégis az amerikai orvostanhallgatók
közel harminc százaléka depressziós,

és tízből egy már gondolt öngyilkosságra.

Ráadásul gyakorló orvosok
esetében a helyzet még rosszabb.

Igen széles körben
elégedetlenek munkájukkal,

magas a depresszió aránya,

a szakmákat tekintve pedig
az öngyilkosságok száma

az orvosoknál az egyik
legmagasabb az USA-ban.

Ez félelmetes.

Nemcsak rájuk nézve, de számunkra is.

Tényleg úgy gondolom,
az orvosok feladata a legfontosabb.

Ha az ő életük kockán forog,

akkor a miénk is.

Namármost, egyáltalán nem vagyok
a mentális egészség szakértője,

író vagyok,

ami többnyire abszolút
és teljes mértékben az ellentéte.

Azt azonban állítom,
hogy minél több lehetőséget adok

az egészségügyi dolgozóknak,

hogy megosszák mindennapi
frusztrációikat, félelmeiket, örömeiket,

a meglepetéseket és mindazt,
amit nehezményeznek,

úgy tűnik, annál jobban érzik magukat.

Ezért az Orvoslás és a múzsán belül

esti, hétvégi és egész napos
történetmesélő workshopokat kínálunk

farmokon és más,
jó ételeket kínáló helyeken.

Újságírókat, írókat, producereket,

podcastelőket és költőket hívok,

akik írást,

kommunikációt és történetmesélést
tanítanak a résztvevőknek.

A résztvevők pedig a sebezhetővé
válást gyakorolják

történeteik egymás közötti,
hangos megosztásán keresztül.

Így aztán újra tudnak kapcsolódni ahhoz,

ami miatt az orvoslást választották.

Ezekre a készségekre aztán építeni tudnak,

mikor rádöbbennek és szembesülnek

választott szakmájuk
stresszes, kusza valóságával.

Így ismerik fel, hogy ez hivatás.

Van hát egy felírt receptem önöknek mára.

Nem orvosok írták fel,
valójában nekik szól,

és diákjaim segítettek benne.

Mielőtt megosztanám, hadd mondjam el,
bár orvosokkal dolgozom együtt,

erős meggyőződésem,

hogy szinte bármely szakma
képviselőire vonatkozik,

de különösen azokra, akik annyira
elkötelezettek munkájuk iránt,

ami már olyan intenzív
és nyomasztó tud lenni,

hogy néha elfelejtjük,
miért is esett arra a választásunk.

Egy történet megosztása,
ami sebezhetővé tesz,

számomra olyan, mintha zászlót
vonnánk a zászlórúdra.

Látják mások is,

és ha egyetértenek, rezonálnak vele,

odajönnek és veled együtt állnak alá.

Ez tette egyik diákom,
Maite Van Hentenryck is.

(Audio) Maite Van Hentenryck:
Rendkívül szorongáskeltő volt,

és olyasmiket osztottam meg magamról,

amiket tényleg csak úgy
öt osztálytársamnak mondtam el.

LB: Amikor Maite még csecsemő volt,
amputálni kellett a lábát.

Mikor felvették az orvosira,

egy általános, órai tesztet
töltött ki éppen,

amiben ez a kérdés szerepelt:

“Meséljen az első alkalomról,

amikor fogyatékossággal
élővel találkozott.”

Azon tűnődött, vajon témavezetői
elgondolkoztak-e arról,

hogy a fogyatékossággal élő
maga az orvos lesz.

Erről beszélt kb. száz barátja
és társa előtt,

ami azért olyan nagy dolog,
mert tudják, ő nagyon félénk.

Ezután több fogyatékossággal élő diák,

akiket nem ismert,

odamentek és felkérték,

legyen egy csoport
társvezetője a kampuszon,

amely szélesebb láthatóságot, befogadást
szorgalmaz az egészségügyi képzésben.

Az angolban jellemzően kreatívoknak hívjuk

a bizonyos munkában dolgozókat.

Például a tervezőt,
az építészt, a művészt.

Nem szeretem ezt a kifejezést.

Számomra sértő és kirekesztő.

A kreativitás nem csupán
bizonyos emberek sajátja.

Az orvosokkal, medikusokkal
folytatott munkám nagy része

arra hívja fel a figyelmüket,
hogy bármely szakmát is választunk,

értelmet adhatunk a nehézségeknek,

szépségre lelhetünk bennük,
és alkothatunk.

Ő Pablo Romano orvostanhallgató.

(Audio) Pablo Romano: Szüleim
Mexikóból vándoroltak ide,

sok évvel ezelőtt,

aztán főiskolás koromban
mindketten elhunytak.

18 éves voltam, mikor édesapám meghalt,
20, amikor édesanyám távozott el.

LB: Pablo nemcsak először beszélt
nyilvánosan árvaságáról,

de együtt indítottunk el
egy történetmesélő sorozatot,

a Beszéljünk Rx-et is,

amely társai számára
igen népszerű platformmá vált,

ahol megoszthatják legsebezhetőbb
és legerősebb gondolataikat, érzéseiket.

(Audio) PR: Az iskolám
sokra tartja az adatokat,

a kutatást és a számokat.

A nap végén mégis a történetek hatnak
igazán az emberekre.”

LB: Arifeen Rahman
másodéves orvostanhallgató.

Szülei a születése előtt emigráltak

Bangladesből az Egyesült Államokba.

Egy nagyon szép észak-kaliforniai
otthonban nőtt fel,

biztonságban, stabil körülmények között,

szülei ma is együtt vannak,

sosem éhezett, és a Harvardon diplomázott.

(Audio) Arifeen Rahman: Úgy éreztem,
történeteimet nem érdemes elmesélni,

nem számítanak.”

LB: Arifeennek azonban voltak történetei.

Nemrég előadást tartott arról,

milyen talán az egyetlen
bangladesi amerikai lánynak lenni,

aki esszéversenyt nyert,

amit az Amerikai Forradalom Lányai
szervezet hirdetett,

(Nevetés)

majd aki Halloween alkalmából az Amerikai
Függetlenségi Nyilatkozatnak öltözött.

Én nagyon szeretem Arifeen történetét,

mert számomra mindazt képviseli,

ami jó és rossz, nehéz és kimerítő

az új Amerikai Álom megtestesítésében.

(Audio) AR: “A legnehezebb az volt,
hogy ellentmondjak a hangnak,

amely szerint senki nem akarja
a történeteimet hallani,

ezért miért is fektessek időt olyasmibe,

ami nem is jelent igazán semmit
az élet nagy dolgaiban.

A legnagyobb dolog,
hogy talán mégis számít.

LB: Az élet túl rövid.

Számomra az egyetlen dolog,
ami igazán számít, amíg itt vagyok,

az érzés, hogy tudok
kapcsolódni más emberekhez,

ami talán segíti őket,
hogy kevésbé érezzék magukat egyedül.

Tapasztalataim szerint a történetek azok,

amelyekkel a legjobban elérhetjük ezt.

Szóval, diákom és együttműködő
társam sok ilyen törekvésben

Candice Kim.

Doktor és PhD hallgató
az egészségügyi oktatásban.

Írt a #MeToo-ról az egészségügyben –

queer identitással navigálva
egy konzervatív területen –,

és édesanyja áttétes rák diagnózisáról.

Nemrégiben belefogott
egy nagyon érdekes kutatásba is

a munkánkra vonatkozólag.

(Audio) Candice Kim: Láttuk
a történetmesélésen résztvevő diákoknál,

hogy 36-51 százalékkal is
csökkent a szorongásérzet.

LB: Ha ez mentális egészségre
ható gyógyszer lenne,

óriási siker lenne.

A hatás, úgy tűnik,

nagyjából egy hónapig tart.

Lehet hosszabb is,

egy hónap után Candice
abbahagyta a mérést.

Szóval nem is tudjuk.

Mi több, a résztvevők 100%-a

ajánlaná is az alkalmakat barátainak.

Számomra mégis a legfontosabb,
amit a munkánk elért,

hogy kialakította
a sebezhetőség kultúráját

egy olyan helyen, közegben,
ahol ez egyáltalán nem volt jelen.

Azt hiszem, ez lehetővé teszi,

hogy az orvosok és mások is

másfajta jövőt álmodhassanak
maguknak és betegeiknek.

Maitet halljuk ismét:

(Audio) MVH: “Az az orvos szeretnék lenni,
aki emlékszik a születésnapodra,

anélkül, hogy a kartonodra nézne.

Az az orvos szeretnék lenni, aki tudja,

mi a betege kedvenc színe,

milyen tv-műsorokat szeret nézni.

Az az orvos, akire úgy emlékeznek,
mint aki figyelt az emberekre,

és mindenkiről gondoskodott

a betegség kezelésén túl is.

LB: Embernek lenni véges állapot.

Mindannyian emberek vagyunk,
mindannyian meg is fogunk halni.

Ha segítjük az egészségügyi dolgozókat,

hogy kifejezőbben
kommunikáljanak egymással,

betegeikkel és saját magukkal,

természetesen nem fogja
varázslatos módon megváltoztatni mindazt,

ami nem jó a jelenlegi
egészségügyi rendszerben,

és nem fogja a hatalmas terhet
levenni az orvosok válláról,

amit mi helyezünk rájuk,

de kulcsfontosságú abban,

hogy biztosítsuk gyógyítóink egészségét,

hogy mindenki mást is meggyógyíthassanak.

Sebezhetőséggel kommunikálni,

együttérzően figyelni,

hiszem, hogy a legjobb gyógyszer,
ami a rendelkezésünkre áll.

Köszönöm.

(Taps)