Az új globális szupergazdagok felemelkedése

A technológia nagy iramban tör előre - ahogy a gazdasági egyenlőtlenség is, állítja Chrystia Freeland, írónő. Szenvedélyes előadásában megismerteti a plutokraták új társadalmi osztályának felemelkedését (azokét, akik rendkívül befolyásosak, mert rendkívül gazdagok) és kifejti, hogy a globalizáció és a technológia valójában mélyíti, mintsem áthidalná a globális jövedelmi szakadékot. Freeland három problémát tár elénk a plutokráciával kapcsolatban... valamint egy halvány reménysugarat.

Íme napjaink legfontosabb gazdasági ténye:

olyan korszakban élünk, amelyben erősödik a jövedelmi egyenlőtlenség,

különösen a legfelső réteg

és mindenki más között.

Ez a trend az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a legszembetűnőbb,

de globális jelenség.

Létezik a kommunista Kínában

az egykor kommunista Oroszországban,

létezik Indiában, saját hazámban, Kanadában.

Még az olyan elsőosztályú szociáldemokráciákban is megfigyelhető,

mint Svédország, Finnország és Németország.

Hadd mondjak néhány számot, amely érzékelteti, hogy mi is történik.

Az 1970-es években a leggazdagabb 1%

a nemzeti jövedelem 10%-át birtokolta

az Egyesült Államokban.

Ma a részesedésük ennek több mint kétszeresére,

20% fölé növekedett.

De ennél is meglepőbb az,

ami a rendszer csúcsán történik

a jövedelemelosztásban.

Az Egyesült Államokban a leggazdagabb 0,1%

ma 8%-át birtokolja

a nemzeti jövedelemnek.

Ezt az arányt a leggazdagabb
1% képviselte 30 évvel ezelőtt.

Hadd mondjak még egy számot, hogy ezt jobban megvilágításba helyezzem,

és ezt az adatot 2005-ben

Robert Reich számolta ki,

aki munkaügyi miniszter volt a Clinton kormányban.

Reich két elismerten nagyon gazdag ember,

Bill Gates és Warren Buffett vagyonát vizsgálta,

és arra jutott, hogy ez a vagyon egyenlő

az Egyesült Államok társadalma alsó 40%-ának,

120 millió ember vagyonával.

Nos, történetesen

Warren Buffet nemcsak, hogy maga egy plutokrata,

de az egyik legdörzsöltebb szemlélője ennek a jelenségnek

és megvan a maga kedvenc száma.

Buffett szeret rámutatni arra, hogy 1992-ben,

azoknak az embereknek az összvagyona,

akik a Forbes 400-as listáján szerepeltek -

tehát a 400 leggazdagabb amerikainak -

300 milliárd dollár volt.

Gondoljanak csak bele.

Még milliárdosnak sem kellett lenni ahhoz,

hogy felkerüljön valaki erre a listára 1992-ben.

Ma ez a szám több mint ötszörösére,

1,7 billióra növekedett,

és valószínűleg mondanom sem kell, hogy

semmi hasonló tendencia nem figyelhető meg

a középosztályt illetően,

amelynek vagyona stagnál, ha nem éppen csökken.

Tehát a globális plutokrácia korszakában élünk,

de ezt csak lassan ismerjük fel.

Az egyik ok, azt gondolom,

afféle "főtt béka szindróma".

Az olyan változások, amelyek lassúak és fokozatosak,

nehezen ismerhetőek fel,

még akkor is, ha alapvető hatásuk egészen drámai.

Gondoljanak arra, mi történt végül a szegény békával.

De azt gondolom, valami más is folyamatban van.

Ha jövedelem-egyenlőtlenségről beszélünk,

még ha nem is vagyunk rajta a Forbes 400-as listáján,

kellemetlenül érezhetjük magunkat.

Kevésbé pozitív, kevésbé optimista érzés

arról beszélni, hogyan szeleteljük fel a tortát,

mint arra gondolni, hogyan tudnánk nagyobbá tenni.

És ha Ön éppenséggel rajta van a Forbes 400-as listáján,

a jövedelemelosztásról és óhatatlanul

annak "unokatestvéréről", a jövedelem-újraelosztásról beszélni

egyenesen ijesztő lehet.

Tehát, az erősödő jövedelem-egyenlőtlenség korszakában élünk,

különösen a felső kategóriában.

Mitől alakul ez így és mit tehetünk ellene?

Az okok egy része politikai:

alacsonyabb adók, dereguláció különösen a pénzügyi szolgáltatások területén,

privatizáció, gyengébb jogi védelem a szakszervezetek részére,

mindezek hozzájárultak ahhoz,

hogy egyre több jövedelem áramlik a nagyon-nagyon gazdag szegmensbe.

E politikai tényezők nagy része körülbelül azzal a kategóriával foglalható össze,

hogy "haveri kapitalizmus",

politikai változások, amelyek kedveznek egy

jó összeköttetésekkel rendelkező bennfentes csoportnak,

de tulajdonképpen nem sok jót hoznak nekünk, a többiek számára.

A gyakorlatban a haveri kapitalizmustól megszabadulni

hihetetlenül nehéz.

Gondoljanak azokra az évekre, amikor különböző politikai irányzatú reformerek

próbáltak megszabadulni a korrupciótól Oroszországban, például,

vagy arra, hogy milyen nehéz újraszabályozni a bankokat,

még a nagy gazdasági világválság óta bekövetkezett

legmélyebb pénzügyi válság után is,

vagy, hogy milyen nehéz rávenni a nagy multinacionális cégeket,

beleértve azokat is, akiknek mottója lehetne, hogy "ne tégy rosszat",

arra, hogy adót fizessenek olyan értékben, amely legalább közelít ahhoz, amit

a középosztály megfizet.

De miközben a gyakorlatban a haveri kapitalizmustól

nagyon-nagyon nehéz megszabadulni,

intellektuálisan legalábbis, könnyen megoldható probléma.

Végül is, tulajdonképpen senki nem támogatja a haveri kapitalizmust.

Valójában, ez egyike az olyan ritka ügyeknek,

amelyek összehozzák a bal- és jobboldalt.

A haveri kapitalizmus kritikája ugyanúgy központi kérdés

a Tea Party mozgalomnak, mint az Occupy Wall Street mozgalomnak.

Viszont, ha a haveri kapitalizmus, intellektuálisan legalábbis,

a könnyű része a problémának,

bonyolódnak a dolgok, amikor a gazdasági mozgatórugóit vizsgáljuk

az erősödő jövedelem-egyenlőtlenségnek.

Ezek önmagukban nem különösebben titokzatosak.

Globalizáció és technológiai forradalom,

a két iker gazdasági változás,

amelyek megváltoztatják életünket,

és átalakítják a globális gazdaságot,

egyúttal hajtóerőt adnak a szupergazdagok felemelkedéséhez.

Gondoljanak csak bele.

A történelemben először,

ha valaki egy energikus vállalkozó

és van egy brilliáns új ötlete,

vagy egy fantasztikus új terméke,

szinte azonnali és szinte akadálymentes hozzáférése van

egy több mint egymilliárd fős globális piachoz.

Következésképpen, ha nagyon-nagyon ügyes

és nagyon-nagyon szerencsés,

akkor nagyon-nagyon gazdaggá válhat

nagyon-nagyon gyorsan.

A legutóbbi tipikus példa erre a jelenségre

David Karp.

A Tumblr 26 éves alapítója

nemrég adta el cégét a Yahoo-nak

1,1 milliárd dollárért.

Gondoljanak bele egy percre:

1,1 milliárd dollár, 26 évesen.

Jól látható, hogy a technológiai forradalom

és a globalizáció hogyan hozza létre ezt a fajta szupersztár effektust

olyan nagy nyilvánosságot kapó területeken,

mint a sport és a szórakozás.

Mindannyian láthatjuk, hogy egy fantasztikus sportoló

vagy egy fantasztikus előadó manapság hogyan tudja képességeit

úgy kamatoztatni a globális gazdaságban, ahogy korábban még soha.

De napjainkban ez a szupersztár effektus

a gazdasági élet minden területén előfordul.

Vannak szupersztár technológusaink.

Vannak szupersztár bankáraink.

Vannak szupersztár jogászaink és szupersztár építészeink.

Vannak szupersztár szakácsok,

és szupersztár gazdálkodók.

Sőt vannak még, és ez az én személyes kedvenc példám,

szupersztár fogorvosok is,

akik közül a legkáprázatosabb példa

Bernard Touati, a francia, aki olyan

ugyancsak szupersztár emberek mosolyáról gondoskodik,

mint az orosz oligarcha, Roman Abramovich

vagy az európai származású, amerikai tervező,

Diane von Furstenberg.

De miközben egészen jól látható, hogy a globalizáció

és a technológiai forradalom

hogyan hozza létre a globális plutokráciát,

sokkal nehezebb véleményt alkotni, hogy mit is gondoljunk róla.

Ez pedig azért van, mert

ellentétben a haveri kapitalizmussal,

a globalizációnak és a technológiai forradalomnak

rengeteg pozitív hozadéka is van.

Kezdjük a technológiával.

Szeretem az internetet. Szeretem a mobil eszközeimet.

Szeretem azt, hogy ezek lehetővé teszik, hogy

bárki, aki kiválasztja, megnézheti ezt a beszédet,

lényegesen többen, mint az itteni nézőközönség.

Még inkább híve vagyok a globalizációnak.

Ez az az átalakulás,

amely százmilliókat emelt ki

a világ legszegényebb emberei közül a szegénységből

a középosztályba,

és ha Ön éppenséggel a világ gazdag felében él,

számtalan új terméket tett megfizethetővé -

mit gondolnak, ki készítette az Önök iPhonjait? -

és más dolgokat, amiket régóta használunk sokkal olcsóbban.

Gondoljanak csak a mosogatógépükre vagy a pólójukra.

Akkor, mi az, ami nem tetszik?

Hát, néhány dolog.

Az egyik, ami aggaszt engem,

hogy az úgymond érdemalapú plutokráciából

milyen könnyen lesz haveri plutokrácia.

Képzelje el, hogy Ön egy brilliáns vállalkozó,

aki sikeresen eladott egy bizonyos ötletet vagy terméket

a világpiac több milliárdnyi résztvevőjének

és milliárdos lett e folyamat során.

Az ember kísértést érez ezen a ponton,

hogy gazdasági erejét felhasználja

a globális közgazdaság szabályainak manipulálására

a saját előnyére.

És ez nem pusztán elméleti lehetőség.

Gondoljanak az Amazonra, az Apple-re, a Google-ra, a Starbucks-ra.

Ezek a világ legelismertebb,

legkedveltebb, leginnovatívabb cégei.

Ugyanakkor rendkívül ügyesek

a nemzetközi adórendszer alkalmazásában,

ezáltal csökkentik az adóbefizetésüket nagyon-nagyon jelentős mértékben.

És miért mondanánk le arról, hogy úgy alakítsuk a globális politikai

és gazdasági rendszert, hogy az

maximálisan a mi előnyünket szolgálja?

Ha valaki azzal az óriási gazdasági hatalommal rendelkezik,

mint amilyet látunk a jövedelemelosztás
legeslegfelső kategóriájában

és azzal a politikai hatalommal, amely óhatatlanul együttjár ezzel,

nagy lesz a kísértés arra is,

hogy elkezdje megváltoztani a játékszabályokat

a saját előnyére.

És még egyszer, ez nem pusztán elmélet.

Ezt tették az orosz oligarchák,

amikor az évszázad ügyletével privatizálták

Oroszország nemzeti erőforrásait.

Ezzel ábrázolhatjuk, mi történt a

a pénzügyi szolgáltatások deregulációja során

az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.

A második dolog, ami aggaszt engem,

hogy az érdemalapú plutokráciából milyen

könnyen lesz arisztokrácia.

A plutokratákat szokták úgy ábrázolni,

mint "csúcsprofik",

olyanok, akik kitűnően felismerik,

mennyire fontosak a kifinomult

analitikai és kvantitatív képességek a mai gazdaságban.

Ezért költenek

mérhetetlen időt és vagyont

gyermekeik oktatására.

A középosztály szintén többet költ iskoláztatásra,

de a globális oktatási hadszintéren a versenyben,

amely az óvodával kezdődik,

és a Havardon, Stanfordon vagy a MIT-en ér véget,

a 99%-ot egyre növekvő mértékben leveri

az 1%.

Az eredmény valami olyasmi, amit Alan Krueger

és Miles Corak közgazdászok a nagy Gatsby görbének neveztek el.

Ahogy nő a jövedelmi egyenlőtlenség,

csökken a társadalmi mobilitás.

A plutokrácia lehet érdemalapú,

de egyre inkább a társadalmi létra

legfelső fokán kell megszületni ahhoz, hogy egyáltalán versenyben legyünk.

A harmadik dolog, és ez aggaszt engem a legjobban,

az a mérték, amellyel ugyanazok a főként pozitív erők,

amelyek a globális plutokrácia felemelkedését hajtják,

egyúttal eltörlik a középosztályt

a nyugati iparosodott gazdaságokban.

Kezdjük a technológiával.

Ugyanazok az erők, amelyeket előállítják a milliárdosokat,

egyúttal felszámolnak sok, hagyományosan a középosztályra jellemző munkát.

Mikor fordult Ön utoljára utazási irodához?

És ellentétben az ipari forradalommal,

az új gazdaságunk titánjai

nem teremtenek annyi új munkahelyet.

A GM fénykorában száezreket alkalmazott,

a Facebook kevesebb mint 10.000-et.

Ugyanez igaz a globalizációra.

Annak ellenére, hogy emberek százmillióit emelte fel

a szegénységből a feltörekvő piacokon,

szintén sok munkát elvitt

a fejlett nyugati gazdságokból.

Az ijesztő valóság az,

hogy nincs olyan gazdasági mechanizmus,

amely automatikusan átalakítja

az erősödő gazdasági növekedést

széles körben elterjedt anyagi jólétté.

Ezt mutatja, az az adat

amit a legrémisztőbb gazdasági stasztikának tartok napjainkban.

Az 1990-es évek vége óta a termelékenység növekedésétől

leszakad a munkabérek

és a foglalkoztatás növekedése.

Ez azt jelenti, hogy országaink gazdagabbá válnak,

vállalataink hatékonyabbá válnak,

de nem teremtünk több munkát,

és nem fizetünk többet az embereknek, összességében nézve.

Az egyik ijesztő következtetés, ami mindebből levonható,

hogy aggódnunk kell a strukturális munkanélküliség miatt.

Ami engem jobban aggaszt, az egy másik "rémálom- forgatókönyv".

Végül is, egy teljesen szabad munkaerőpiacon

találhatnánk munkát szinte mindenki számára.

A disztópia, ami engem aggaszt

egy olyan világ, amelyben néhány zseni

feltalálja a Google-t és ehhez hasonlókat,

mi, többiek pedig az ő alkalmazottaiként masszázst adunk nekik.

Szóval, amikor tényleg elkeseredem emiatt,

azzal vigasztalom magam, hogy az ipari forradalomra gondolok.

Végül is, minden kegyetlensége és sátáni taposómalmai ellenére

elég jól bevált, nem igaz?

Hiszen itt mindannyian gazdagabbak, egészségesebbek, magasabbak vagyunk -

jó, van néhány kivétel -

és tovább élünk mint elődeink a 19. század elején.

De fontos, hogy emlékezzünk arra,

hogy mielőtt megtanultuk, hogyan kell osztozni

az ipari forradalom gyümölcsein

a társadalom széles alaprétegei körében,

keresztül kellett mennünk két válságon,

a nagy gazdasági világválságon az 1930-as években,

és a hosszú válságon az 1870-es években,

két világháborún, kommunista forradalmakon

Oroszországban és Kínában,

valamint óriási társadalmi és

politikai megrázkódtatások korszakán a nyugati országokban.

Úgyszintén, nem véletlenül,

óriási társadalmi és politikai

vívmányok korszakán mentünk keresztül.

Létrehoztuk a modern jóléti államot.

Létrehoztuk a közoktatást.

Létrehoztuk a közegészségügyet.

Létrehoztuk a nyugdíjrendszert.

Létrehoztuk a szakszervezeteket.

Manapság olyan

gazdasági átalakulás korszakát éljük,

amely mértékét és kiterjedtségét tekintve

az ipari forrdalomhoz hasonlítható.

Ahhoz, hogy ez az új gazdasági rend mindannyiunknak kedvezzen,

ne csak a plutokratáknak,

új korszakot kell nyitnunk

hasonló jelentőséggel bíró társadalmi és politikai változások előmozdításával.

Egy új "New Deal"-re van szükségünk.

(Taps)