Hogyan segíthet a pedagógus feldolgozni diákja traumáját?

"Hogy valódi változást hozhassak a gyerekek életében, elhatároztam, megosztom a történetem" – fogalmaz Lisa Godwin pedagógus. Megindító előadásából megtudhatjuk, felülkerekednie egy gyermekkori traumán tanára és az iskolai tanácsadó csendes, kitartó támogatásával. Rámutat arra is, hogyan segíthetik a pedagógusok a nehézségekkel küzdő diákokat és családokat történetük megosztása útján.

Mindenkinek van története,

egy történet tele fejezetekkel,

ezek tesznek azzá bennünket, akik vagyunk.

Gyakran a történet első fejezetei

határoznak meg minket leginkább.

Az amerikai Betegségmegelőzési
Központ becslése szerint

gyermekeink több mint fele már átélt

legalább egy-két fajta gyerekkori traumát.

Az ilyen viszontagságoknak
tartós következményei lehetnek.

Amikor lehetőségem nyílt előadást tartani

és kiállni diákokért és pedagógusokért,

sajátos helyzetben találtam magam,

hogy gyermekkori traumákról beszéljek.

De először döntenem kellett.

El kellett döntenem,

csak életem fényes és csillogó pillanatait
akarom-e megosztani,

melyeket a közösségi médiára is kiteszünk,

hogy tökéletesnek látszódjunk,

vagy sebezhetővé teszem magam,

és nyitott könyvvé válok?

Végül világossá vált, mit kell tennem.

Ha változást akarok hozni
egy gyermek életébe,

nem takargathatok semmit.

Így elhatároztam, nyíltan elmondom
személyes történetem.

Olyanok szerepelnek a történetben,
akik szerettek engem,

gondoskodtak rólam, felneveltek.

Segítettek felülkerekedni és meggyógyulni.

Most rajtam a sor, hogy ezt
mások is megtehessék.

Kisiskolásként átlagos diák voltam.

Jó családból származtam,

megjelenésem mindig igényes volt,

mosoly ült az arcomon.

Készen álltam az iskolára.

De az életem egyáltalán nem volt rendben.

Már akkor szexuális
bántalmazás áldozata voltam.

És még akkor is tartott.

A szüleim nem tudtak róla,

és senki másnak se árultam el.

Iskolakezdéskor azt hittem,
az iskola lesz a menedékem.

Annyira lelkes voltam!

Képzelhetik, milyen rémület fogott el

a tanítóm, Mr. Randolph láttán.

De nem Mr. Randolph volt a bántalmazóm.

Ő csak megtestesítette mindazt,

amitől a világon a legjobban rettegtem.

Addigra már elhárító technikákat
fejlesztettem ki arra,

hogy férfival ne kelljen egyedül maradnom.

De akkor ott voltam én, kisdiákként

minden nap az osztályterembe
egy férfival bezárva

egész tanévre.

Rettegtem tőle, nem bíztam benne.

De végül Mr. Randolph lett később

a legnagyobb pártfogóm.

De a tanév elején már
tudtára adtam, mennyire utálom.

Rendetlenkedtem.

Nem figyeltem.

A szüleim életét is megnehezítettem.

Nem akartam iskolába járni,

ezért minden reggel veszekedtünk,
mert nem akartam buszra szállni.

Éjjel nem tudtam aludni,

mert annyira szorongtam.

Kimerülten érkeztem az órákra.

A fáradt gyerek nyűgös,

nem könnyű tanítani,

ezt önök is tudják.

Mr. Randolphnak nem vesződség voltam,

ahogy oly sok tanárnak az ilyen diákok.

De nem így tett.

Empátiával fordult felém,

rugalmas volt.

Annyira hálás voltam ezért!

Látta, hogy a hatéves
kislány fáradt, kimerült.

Ahelyett hogy kiküldött volna szünetben,

hagyta, hogy a teremben szundikálhassak,

mert tudta, hogy pihenésre van szükségem.

Ebédnél nem a tanári asztalhoz ült,

hanem velünk, diákokkal evett.

Beszélgetett velem és osztálytársaimmal.

Visszatekintve tudom,

hogy célja volt ezzel:

meghallgatott, kérdéseket tett fel.

Ki akarta deríteni, mi történik velem.

Kapcsolatot teremtett velem.

Elnyerte a bizalmamat.

És lassan, de biztosan,

a magam köré épített falak

omladozni kezdtek,

és végül rájöttem, a tanárom
a jófiúk közé tartozik.

Tudom, úgy érezte,
itt többre van szükség,

Mert beszélt a mamámmal.

Rávette, járuljon hozzá,

hogy iskolapszichológushoz,

Ms. McFadyenhez járjak.

Hetente egyszer-kétszer jártam hozzá

két éven át.

Hosszú folyamat volt.

Az idő alatt

soha nem említettem a zaklatást,

hiszen titok volt,

nem beszélhettem róla.

De ő látta az összefüggéseket, tudom,

mert minden tette arra irányult,

hogy bátorítson és szóra bírjon.

Megtanított a képi megjelenítés
módszerére, hogy félelmeim leküzdhessem.

Légzéstechnikákat mutatott

a gyakran rám törő
szorongásos rohamaim legyőzésére.

Szerepjátékokat is játszottunk.

Rávezetett, hogy minden helyzetben
kiállhatok magamért.

És eljött a nap,

amikor egy szobában voltunk:
a zaklatóm, egy másik felnőtt és én.

Akkor elmondtam az igazságot.

Beszéltem a zaklatásról.

A bántalmazóm azonnal tagadott,

és az, akinek feltártam a helyzetet,

egyáltalán nem volt felkészülve

az általam kioldott bomba kezelésére.

Könnyebb volt a zaklatónak hinnie,

mint egy gyereknek.

Azt mondták, többet ne beszéljek róla.

Azt éreztették velem,
hogy megint rosszat tettem.

Letaglózott.

De aznap történt valami jó is.

A zaklatóm rájött, hogy többé
már nem fogok csendben maradni.

Az erőviszonyok megváltoztak.

A zaklatás abbamaradt.

(Taps)

De a szégyenérzet és a félelem,

hogy újra megtörténik,

tovább kísért.

Tovább kísért

hosszú, hosszú éveken át.

Mr. Randolph és Ms. McFadyen segített,

hogy magamra találjak.

Segítettek, hogy meglássam
a fényt az alagút végén.

De olyan sok gyerek van,
aki nem ilyen szerencsés.

Ott ülnek az osztálytermekben.

Ezért rendkívül fontos nekem,
hogy ma önökkel beszélhetek,

mert résen kell lenniük,

és feltehetik a kellő kérdéseket,

és figyelhetnek ezekre a diákokra,

hogy önök is segíthessék őket
megtalálni az útjukat.

Óvónőként

minden évet úgy indítok,

hogy a gyerekeket dobozéletrajz
elkészítésére kérem.

Ők ketten az óvodásaim.

Arra ösztönzöm őket,

róluk, életükről szóló dolgokat
tegyenek a dobozokba,

és arról, ami számukra fontos.

Kidíszítik a dobozokat,

sok időt is szánnak rá,

képeket tesznek bele
a családjukról, házi kedvenceikről,

és munkájukat be is mutathatják
nekem és a csoportnak.

Eközben értő figyelemmel hallgatom őket.

Mert amiről beszélnek,

az arckifejezéseik,

de amiről nem beszélnek is,

mind jelzés a számomra

és segít megfejteni, mire van szükségük.

Mi vezérli viselkedésüket a csoportban?

Hogyan lehetek jobb pedagógus

ha odafigyelek a mondandójukra?

Időt szánok arra is,
hogy kapcsolatot alakítsak ki velük,

hasonlóan, ahogy Mr. Randolph is tette.

Együtt ebédelünk,

beszélgetünk a szünetekben,

hétvégén eljárok a meccseikre,

ott vagyok a táncelőadásaikon.

Az életük részévé válok.

Mert ahhoz, hogy egy gyereket
tényleg megismerhessünk,

be kell épülnünk az életébe.

Tudom, hogy önök közül
többen felsős tanárok

és középiskolai tanárok,

és azt gondolják,

a diákjaik már kialakult személyiségek,

mondhatni, már önműködők ebben a korban.

De ne hagyják magukat megtéveszteni.

Különösen azokat a gyerekeket illetően
akikről úgy hiszik, rendben vannak,

mert talán nekik van
a legnagyobb szükségük önökre.

A régi iskolai évkönyvemben

szinte minden oldalon szerepelek,

mert mindenben részt vettem.

Még iskolabuszt is vezettem.

(Nevet)

Olyan gyerek voltam,

akiről a tanárok úgy hitték, buzgómócsing,

népszerű,

aki mindent kézben tart.

De valójában elveszett ember voltam.

Elveszett ember,

és arra vágytam, hogy valaki megkérdezze:

"Lisa, miért vagy folyton itt,

miért veted magad bele mindenbe?"

Eszükbe jutott-e valaha nekik,

hogy talán menekülök valaki elől,

vagy valami elől?

Miért nem akartam közösségben

vagy otthon lenni?

Miért lebzseltem folyton a suliban?

Soha senki sem kérdezte.

Ne értsenek félre,

nem minden buzgómócsing diákjuk

zaklatás vagy trauma áldozata.

De szeretném, ha időt szakítanának rá,
hogy kíváncsiak legyenek.

Kérdezzék meg őket: miért?

Talán kiderül, hogy oka van.

Önök katalizálhatják őket,
hogy változtassanak életükön.

De legyenek óvatosak a feltételezéssel,

hogy már ismerik a történetük végét.

Ne tegyenek pontot oda,
ahová pontosvesszőt kellene.

Hagyják, hogy a történetük tovább íródjon,

és emlékeztessék őket: még akkor is,
ha már érte őket trauma,

élettörténetüket megéri megosztani.

Történetüket érdemes elmesélni.

Hogy ezt megtehessük,

pedagógusként meg kell békélnünk
személyes történetünkkel.

Tán most sokan önök közül arra gondolnak:

"Igen! Velem is megtörtént,

de még nem tudok róla beszélni."

Ez rendben is van.

Majd eljön a nap,

amikor a lelkük mélyén érzik,

ideje, hogy a múlt fájdalma

a jövő célkitűzése legyen.

Ezek a gyerekek a mi jövőnk.

Arra biztatom önöket,
napról napra haladjanak,

Beszélgessenek valakivel.

Legyenek készségesek, nyitottak.

Az életem teljes kört írt le,

mikor 2018 nyarán meghívtak előadni

kezdő pedagógusoknak és mentoroknak.

Meséltem az életemről, ahogy most is,

és az előadás után
egy hölgy lépett oda hozzám.

Könnyes szemmel csendesen
annyit mondott: "Köszönöm!

Köszönöm, hogy elmondta a történetét.

Alig várom, hogy elmesélhessem a papámnak,

amit ma hallottam".

Biztosan látta arcomon a zavart,

mert így folytatta:

"Mr. Randolph az édesapám."

Közönség: Hű!

Lisa Godwin: "És az apám gyakran tűnődik:

vajon számított a munkája?

Ma hazamehetek, és elmondhatom neki:

»Egészen biztosan számított a munkád.«"

Mekkora ajándék!

Mekkora ajándék!

Erről eszembe jutott,

hogy felkeressem Ms. McFadyen lányát,

hogy elmondjam neki:

milyen sokat jelentett
számomra Ms. McFadyen.

Szerettem volna, ha azt is tudja,

kiálltam többletforrásokért

iskolai tanácsadók, szociális munkások,

pszichológusok és ápolók számára,

hiszen óriási a szerepük

gyermekeink mentális
és fizikai egészségében.

Hálás vagyok Ms. McFadyennek.

(Taps)

Egyszer valaki azt mondta:

hogy kijuthassunk a sötétségből,
előbb meg kell találnunk a fényt.

Remélem, ma, miután elmennek,

keresik majd a lehetőséget
a fény megtestesítésére.

Nemcsak a diákok,

de a felnőttek számára is,

az osztálytermekben,
az iskolában, a közösségekben.

Önökben is megvan készség,

hogy másokat átsegítsenek

traumájuk feldolgozásán,

hogy történetüket megérje elmesélni.

Köszönöm!

(Taps)