Miért tévednek a szemtanúk?

Scott Fraser azt tanulmányozza, hogyan emlékeznek az emberek a bűntényekre, és hogyan tanúskodnak velük kapcsolatban. Szenvedélyes előadásában, amely egy halálos esti lövöldözés körül forog, arról beszél, hogy még a bűntényhez egészen közel álló szemtanúk is létrehozhatnak olyan "emlékeket", amelyeket nem is láthattak. De vajon miért? Azért, mert az agy irtózik az ürességtől.

A gyilkosság több mint 21 éve történt,

1991. január 18-án,

egy kicsi

alvóvárosban,

a kaliforniai Lynwoodban, pár mérföldre

Los Angeles délkeleti részétől.

Egy apa kijött a házából,

hogy szóljon kamasz fiának és annak öt barátjának,

hogy hagyják abba a hülyéskedést

a ház előtt és a járdán,

menjenek haza, írják meg a leckét,

és készüljenek alváshoz.

Miközben az apa beszélt,

egy autó lassan közeledett,

és ahogy elhaladt az apa és a kamaszok mellett,

egy kéz nyúlt ki az anyósülésről,

és bumm, bumm, megölte az apát.

Majd elhajtott.

A rendőrség

és a nyomozók elképesztően eredményesek voltak.

Fontolóra vették a szokásos bűnösöket,

és kevesebb mint 24 óra alatt kiválasztották a gyanúsítottjukat:

Francisco Carrilo, egy 17 éves srác,

aki úgy három háztömbnyire lakott onnan,

ahol a lövöldözés történt.

Kerestek róla egy képet, összeválogattak pár fotót,

és a lövöldözés másnapján

megmutatták az egyik kamasznak, aki azt mondta:

Ez az a fotó.

Őt láttam, ő ölte meg az apát.

Ennyi elég volt az előzetes meghallgatáson a bírónak,

hogy Mr. Carrillót bíróság elé állítsa

szándékos emberölés vádjával.

A tárgyalást megelőző nyomozáson

mindegyik kamasznak mutattak

fotókat, ugyanazt a válogatást.

Valószínűleg a leginkább meghatározható kép

az összeállított rendőrségi fotók közül

az, amelyik a bal alsó sarokban látható.

Amiért nem vagyunk ebben biztosak,

az a bizonyítékmegőrzés jellege

a bírói rendszerben,

de ez egy teljesen más előadás lehetne.

Tehát a tárgyaláson

mind a hat fiatal tanúskodott,

és ugyanazt a személyt azonosították,

akit korábban.

Elítélték. Életfogytig tartó börtönbüntetést kapott,

és a Folsom börtönbe szállították.

Mi itt a gond?

Egyértelmű, tiszta tárgyalás, teljes kivizsgálás.

Ja, igen. A fegyvert nem találták meg.

Nem azonosították a járművet,

amelyből a fegyveres kinyúlt,

és az autó sofőrjét

nem tartóztatták le.

És Mr. Carrillo alibije?

Melyik itt lévő szülő ne hazudna

a gyermeke hollétével kapcsolatban

egy emberölés nyomozása kapcsán?

Börtönbe került,

de rendíthetetlenül kitartott ártatlansága mellett

21 éven át.

Mi itt a gond?

A gond az ilyen ügyekben

több évtizednyi tudományos kutatásban

felmerült az emberi memóriával kapcsolatban.

Rendelkezésünkre áll az összes statisztikai elemzés

az Innocence Project munkáiból,

amiből kiderül, hogy

250-280 dokumentált esetben

ítéltek el alaptanul, majd mentettek fel embereket,

néhányukat a halálsorról, későbbi DNS vizsgálat alapján,

és tudjuk, hogy a felmentések több mint

háromnegyedében mindössze szemtanúk

tanúskodtak a tárgyaláson.

Tudjuk jól, hogy a szemtanúk hibázhatnak.

A másik ok egy érdekes jellegből fakad,

ami az emberi memória különböző agyi funkcióihoz kapcsolódik,

de az egyszerűség kedvéért összefoglalom

egy mondatban:

Az agy irtózik az ürességtől.

A legmegfelelőbb megfigyelési körülmények között,

a lehető legjobban,

csupán apró részleteket észlelünk, értelmezünk

és raktározunk el agyunkban a teljes látványból,

és ezeket az agyunk különböző részeiben tároljuk.

Tehát amikor fontos lenne, hogy visszaidézzük,

hogy mit láttunk,

egy hiányos és részleges készletünk van.

Mi következik ebből?

Tudtunkon kívül, bármilyen indokolt

eljárás nélkül az agy kiegészíti

a hiányos információkat,

amelyeket nem tárolt,

következtetés és feltevések alapján,

olyan információforrásokból, amelyek

a megfigyelőhöz a megfigyelés után érkeztek.

De ez nem tudatosan történik,

tehát rá sem ébredünk, hogy megtörtént.

Rekonstruált memóriának nevezzük.

Mindenkivel megtörténik, nap mint nap, mindenféle élethelyzetben.

Ez a két szempont volt fontos,

a rekonstruált memória és a szemtanúk tévedhetősége,

hogy ösztönözzön

egy csapatnyi ügyvédet,

és vezetőjüket, a nagyszerű Ellen Eggers jogászt,

hogy egyesítsék tapasztalatukat és tehetségüket,

és kérvényezzék fellebbviteli bíróságon

Francisco Carrillo ügyének újratárgyalását.

Engem mint törvényszéki neurofiziológust fogadtak fel

szakértelmem miatt

a szemtanú-emlékezet azonosításában,

amely ebben az ügyben rendkívül jelentős.

De azért is, mert szakértelemmel rendelkezem és tanúskodok

az ember éjszakai látásának természetéről.

De mi köze ennek mindehhez?

Ha átolvassuk a dokumentumokat

Carrillo ügyében,

az egyik szembeötlő dolog az,

hogy a nyomozók azt állították, a megvilágítás jó volt

a helyszínen, a lövöldözés idején.

A fiatalok tanúsították a tárgyaláson,

hogy jól láttak.

De az eset január közepén történt,

az északi féltekén, este 7-kor.

Számításaimat elvégezve

a Hold és Nap adatait figyelembe véve,

a Földnek azon helyén és idején, amikor

az eset történt,

az már jóval szürkület után volt,

és nem volt holdfény aznap este.

Tehát a teljes nap- és holdfény annyi volt,

amit most a kivetítőn látnak.

Az egyedüli fény

mesterséges forrásból származott,

így hát el kellett menni, és rekonstruálni

a helyszínt fénymérőkkel, világításmérésekkel

és egyéb mérésekkel, mint

színészlelés, speciális felvevőkkel

és nagy sebességű filmmel.

Vesszük az összes számítást és rögzítjük őket.

Aztán lefotózzuk, és íme, hogyan nézett ki a helyszín

a lövöldözés idején

a fiatalok helyzetéből,

akik az elhaladó autót és a lövéseket figyelték.

Ezt látták az utca túloldalán

onnan, ahol álltak.

Még emlékszünk, hogy a nyomozók szerint

a megvilágítás jó volt.

A kamaszok is azt állították, hogy jól láttak.

Ez látható kelet felé,

amerre a jármű elhajtott,

ez pedig a megvilágítás az apa

és a fiatalok mögött.

Mint látjuk, ez leginkább gyengének nevezhető.

Senki sem nevezné jól megvilágított területnek,

és bármilyen jók is a fotók,

amiket azért készítettem, mert tudtam, hogy tanúskodni fogok,

és egy kép többet mond ezer szónál,

amikor számokat próbálunk közölni,

elvont fogalmakat, mint a lux, a nemzetközi mértékegysége

a megvilágításnak, vagy az Ishihara színészlelési teszt értéke.

Amikor olyanok hallják ezeket, akik nem jártasak

a tudomány ezen területein, olyanok lesznek,

mint gyík a déli napsütésben.

Mintha a látószög tangenséről lenne szó.

A szemeik lassan lecsukódnak.

Egy jó törvényszéki szakértőnek jó oktatónak is kell lennie,

jó előadónak, és ez az egyik oka annak,

hogy miért fotóztunk. Hogy ne csak azt mutassuk,

hol vannak a fényforrások, és mit nevezünk szóródásnak,

eloszlásnak, de egyszerűbb így

a bírónak megértenie a körülményeket.

Ezek azok a fotók, amelyeket használtam

a tanúskodásom során,

de ennél is fontosabb, hogy nekem mint tudósnak,

ezek az értékek, a fotométer értékei,

amelyeket a látási képességek valódi

előrejelzésévé tudok váltani

az adott körülmények között,

és a saját adataimból, amelyeket a helyszínen rögzítettem

ugyanolyan nap- és holdállás mellett,

ugyanabban az időben.

Így megállapítottam,

hogy nem volt megbízható a színészlelés,

amely elengedhetetlen az arcfelismeréshez,

és csak szkotopikus látás működhetett,

vagyis gyenge volt a képfelbontás,

amit határ- vagy körvonalészlelésnek nevezünk.

Továbbá, mivel a pupilla

kitágul a fény alatt, a mélységélesség,

a távolság, amire fókuszálni tudunk és felismerni a részleteket,

kevesebb, mint fél méter.

Ezt elmondtam a bíróságon,

és habár a bíró érdeklődő volt,

a meghallgatás rendkívül hosszú volt

az újbóli tárgyalás kérvényezésére,

és láttam a szemem sarkából,

hogy talán a bírónak több

meggyőzésre van szüksége,

mint száraz adatokra.

És ekkor felbátorodtam,

felé fordultam,

és megkértem a bírót:

"Bíró úr, úgy vélem el kellene mennie,

és saját szemével látnia a helyszínt."

Lehet, hogy a hangsúlyom inkább parancsoló,

mint kérlelő volt,
-- (Nevetés) --

de mégis az én érdemem és vakmerőségem eredménye,

hogy azt mondta: "Elmegyek."

Megdöbbentő eset az amerikai jog történelmében.

Megegyező körülmények voltak,

rekonstruáltuk az esetet,

eljött a bíró és egy csapat rendőrségi hivatalsegéd,

hogy védelmezzék a helyszínen.
(Nevetés)

Megkértük, hogy álljon az út szélére,

tehát közelebb a gyanúsított járműhöz,

mint aznap a fiatalok álltak,

tehát a padkától távolabb állt,

az út közepe felé.

Beszerveztünk egy autót,

egy ugyanolyat, amilyen a fiatalok leírásában szerepelt.

Két ember ült elől,

és miután az autó elment a bíró mellett,

az utas kinyújtotta karját,

rámutatott a bíróra, miközben az autó haladt,

épp ahogy a fiatalok elmondták.

Nem volt nála valódi fegyver,

de egy fekete tárgyat tartott, ami hasonlított

a leírásban szereplő fegyverhez.

Rámutatott, és ezt látta a bíró.

Ez az autó, 9 méterre a bírótól.

Egy kar nyúl ki az ablakon,

és rád mutat.

Ez 9 méterre van.

A fiatalok szerint az autó

4,5 méterre volt a lövés közben.

Hát legyen. Ez 4,5 méter.

Ekkor aggódni kezdtem.

Ez a bíró olyan ember, akivel nem ajánlatos pókerezni.

Rezzenéstelen. Még a szeme sem rebbent.

Meg sem moccant a feje.

Fogalmam sem volt, hogyan fog reagálni,

és miután végignézte a rekonstrukciót,

felém fordult, és így szólt:

"Van még valami, amit látnom kellene?"

"Bíró úr" -- szóltam, és nem tudom, hogy

a pontos számításaim bátorítottak-e fel,

és a biztos tudásom, hogy a számok pontosak,

vagy egyszerűen az ostobaságom,

de a védőügyvédek az utóbbira szavaznak
-- (Nevetés) --,

mert azt mondtam:

"Igen, bíró úr. Arra kérem, hogy álljon ott,

míg az autó megkerüli a háztömböt,

majd idejön, megáll

maga előtt egy méterre,

az utas kinyújtja a karját

egy fekete tárgyat tart majd magára,

és addig nézheti, amíg csak akarja."

És ő ezt látta.
(Nevetés)

Láthatják, ahogyan a jelentésem is írta,

hogy a főfény északról érkezik,

tehát az elkövető arcát

sötétség borítja. Hátulról érkezett a fény.

Továbbá az autó teteje

úgy nevezett árnyékfelhőt képez az autó belterére,

ami még sötétebbé teszi.

És ez egy-két méter távolságban van.

Miért kockáztattam?

Tudtam, hogy a mélységélesség fél méter vagy kevesebb.

Az 1-2 méter olyan volt,

mintha egy focipályányi távolságra lenne.

Végignézte,

majd visszament, és a következő pár napban

meghallgatta a további bizonyítékokat. A végén

úgy döntött, hogy engedélyezi

az újbóli tárgyalás kérvényezését.

Valamint szabadon engedte Mr. Carrillót,

hogy előkészülhessen saját védelmére,

ha a vád úgy dönt, hogy újból tárgyalják az ügyét.

De ők nemmel szavaztak.

Carillo most szabad ember.
(Taps)

(Taps)

Ez ő és barátnőjének nagymamája.

Barátnője terhes volt a tárgyalás idején.

És fia született.

Most ő és a fia a kaliforniai egyetemre járnak

Long Beach-en.
(Taps)

Mit példáz ez az eset?

Mit kell megjegyeznünk ebből?

Először is, nagy a történelme a tudomány

és jog között húzódó ellenszenvnek

az amerikai jogtudományban.

Számtalan horrortörténetet mondhatnék erről

több évtizednyi törvényszéki szakértői múltamból,

vagy arról, amikor tudományról akartam beszélni a bíróságon.

Az ügyvédek mindig ellenkeznek.

Az egyik javaslatom, legyünk mindannyian

tisztában a szükségességével, szabályokon,

eljárásokon keresztül,

hogy a tudomány jobban jelen legyen a tárgyalóteremben,

és efelé egy nagy lépés,

hogy jobban követeljék

bármilyen jók is a jogi képzések,

a tudományt, technológiát, gépészetet, matematikát,

mindenkitől, aki jogot tanul,

mert belőlük lesznek a bírák.

Gondoljuk csak végig, hogyan választjuk a bírákat.

Eltér a többi kultúrától, nem igaz?

A másik javaslatom

a körültekintés mindannyiunk számára.

Magamnak is észben kell tartanom,

hogy mennyire is pontosak az emlékeink,

amiket igaznak hiszünk.

Évtizedeknyi kutatás

és példák sokasága létezik hasonló esetekről,

ahol a személyek

nagyon, nagyon hitték. A kamaszok,

akik azonosították a férfit,

nem hitték, hogy nem a megfelelő embert választják.

Nem gondolták, hogy nem látták jól az elkövető arcát.

Mindannyiunknak vigyáznunk kell.

Az összes emlékünk csupán rekonstruált emlék.

A megtörtént események és az azt

követő események termékei.

Változnak.

Képlékenyek. Illékonyak.

Éppen ezért óvatosnak kell lennünk,

mert az emlékeink pontossága

nem mérhető azzal, hogy mennyire élénkek,

és azzal sem, hogy mennyire gondoljuk azokat helyesek.

Köszönöm.
(Taps)