Miért jó kalóznak lenni?

Elbűvölő és humoros előadásában Tom Nash DJ és önjelölt kalóz azon tűnődik, hogyan tanult türelmet, ambíciót és gyakorlatiasságot fogyatékosságának nehézségeivel szembenézve, hogyan változott meg az élete megvilágosodott, váratlan úton-módon.
"Ha mindannyian megértjük, hogy vannak egyedi gyengeségeink, és ha őszintén beismerjük ezeket, képesek leszünk a legjobbat kihozni belőlük" – állítja az előadó.

Nyilvános helyen gyakran megesik velem,

hogy rám bámul egy gyerek.

Ha elég bátor, még oda is jön hozzám,
és megkérdezi:

"Te kalóz vagy?"

(Nevetés)

Amire persze újra meg újra

azt kell felelnem:

"Naná."

(Nevetés)

Nos, mondjuk ki nyíltan:

van két kampóm, műlábam,
és a kemény piát sem vetem meg.

(Nevetés)

Már csak szemkendő és papagáj kell,
és teljes az összkép.

(Nevetés)

De én szeretek kalóz lenni.

Szerintem a fogyatékosságnak
rengeteg előnye van,

és nem csak arra gondolok,
hogy kesztyűre sem dobok ki pénzt.

(Nevetés)

Meg ugye, igencsak jogos kifogásom van rá,
hogy ne nyűglődjek az evőpálcikával.

(Nevetés)

Az igazi előnyökre gondolok,
amikben részesültem,

amiket saját testi kínjaimban éltem át.

Tizenkilenc évesen megbetegedtem,

emiatt mindkét karomat
le kellett vágni könyékből,

mindkét lábamat térdből,

és annyi vágás lett az arcomon,
hogy Freddy Krueger is megirigyelhetné.

(Nevetés)

Meglehet, sosem leszek jó a jelelésben,

de ellenálló és problémamegoldó
képességem egyaránt fokozódott,

mert rákényszerültem
a laterális gondolkodásra,

hogy mások számára ismeretlen
problémákat győzhessek le.

Mindjárt az elején megtanultam a leckét,

amikor gyötrelmes és keserves módon

újra meg kellett tanulnom járni,

de egész hátralévő életemben
fizethetem az osztalékot.

Akkor történt, amikor megpróbáltam
fellépni egy járdaszegélyre.

Szinte mindenki faék egyszerűségű
mozdulatként gondol erre,

de nekünk elég nagy kihívás,

mivel nincs bokamozgásunk.

Úgyhogy megpróbáltam fellépni

a szokásos módon, előrefelé,

szüntelenül próbálkoztam,

nem sikerült,

majd végre rájöttem,

hogy a küszködésembe
fektetett idő és energia

fordított arányban áll
annak eredményével.

(Nevetés)

Inkább más szemszögből
közelítettem meg a problémát.

Ha nincs olyan bokaízületem,

amivel meg tudnám oldani
a járdára lépés mozdulatait,

akkor másfajta ízületre van szükségem,

mondjuk, a csípőmre.

Ezért oldalról fordultam a járdához,

és oldalról tettem fel a lábamat,

így azonnal fel tudtam lépni rá.

Öt percen belül
már nem volt menekvés,

bármelyik lépcsőt agyontapostam volna!

(Nevetés)

Azon a dicsőséges napon
felmentem egy háromkarú lépcső tetejére,

teljesen el voltam mosva magamtól,
leszámítva azt az apróságot,

hogy fogalmam sem volt,
hogyan jutok le onnan.

(Nevetés)

Hosszú hétvége volt...

(Nevetés)

Korábbi életemben,
amikor még ép volt a testem,

gitároztam.

Elég jól játszottam,

de sosem jutottam előrébb.

Nem volt együttesem,
és ritkán játszottam közönségnek.

Mégis szenvedélyesen szerettem a zenét,

és mikor levágták a karomat,

teljesen elment az életkedvem
már a puszta a gondolattól is,

hogy többé nem gitározhatok.

Hanem aztán arra gondoltam,

rögtön azután,
hogy hazaengedtek a kórházból:

"Ray Charles vak volt, mint egy denevér,
mégis zongorázott,

akkor csak van valami megoldás
erre a gitárkérdésre is!"

Elmentem hát egy mérnökhöz,

megterveztem egy alkatrészt,
ami a bal kampómba illeszthető,

kifundáltam egy pengetőtartó rendszert,
ami meg a jobb kampómra csíptethető.

Nos, ha ez működne,

akkor úgy játszhatnék az ölemben tartott
gitáron, mintha csak slide-oznék.

Több héten át teszteltem és módosítgattam,

végül mindenem meglett ahhoz,
hogy újra gitározhassak,

és ugyanott tartottam, ahol korábban,
még ép kezekkel –

kiakadtak rám a szomszédok
a folytonos ricsaj miatt.

(Nevetés)

De ezúttal továbbléptem.

Együttest alapítottam a barátaimmal.

Dalokat írtunk, és felvettük őket.

Még igazi embereknek is játszottunk.

Ennyinek azért nem.

(Nevetés)

És bár ez csak egy apró lépés volt,

de hatalmas ugrást jelentett ahhoz képest,
amit "egész" koromban értem el.

Nos, amíg újratanulni mindazt,
amit valaha is műveltünk,

talán jelentős vállalkozásnak tűnhet –

és higgyék el,
nagyon is az volt, eleinte –

kétségtelenül pozitívan hatott

az életem többi területéhez való
hozzáállásomra is.

Nemcsak a problémamegoldó
képességem lett jobb,

de sokkal gyakorlatiasabb is lettem,

nem riasztottak el az akadályok,

olykor még türelmesebb is lettem,

és képes lettem megbűvölni
az embereket,

hogy adják át nekem a helyet a járműveken.

(Nevetés)

A szokásos visszaesések csitulni kezdtek

a korábban legyőzött kihívásokhoz képest.

Ez megnyugtató volt, másképp
viszonyulhattam e kihívásokhoz,

távolabbról néztem őket,

és sokszor új, egyre jobb
megoldásokat találtam rájuk.

Annak előnye, hogy nem vackoltam be
magam a negatívumokba,

hogy csak az adott
feladatra koncentráltam,

magától értetődő lett.

Még arra is bátorságot vettem,
hogy valami jobb munkát keressek,

ami amúgy nem lett volna ajánlatos.

Gondolták volna, hogy a számomra
ideális munka részét képezheti

egy olyan elektronikus berendezés
aprólékos működtetése,

amivel tánczenét biztosíthatok
megközelíthetetlen helyen

alkoholos befolyás alatt álló népeknek?

(Nevetés)

Mert én nem.

A DJ-versenyvilágában
keményen űzik az ipart,

kétségbeesve tepernek koncertekért,
demókat küldenek kluboknak.

A legjobb barátommal
mi másképp álltunk hozzá,

saját mulatót indítottunk be,

és magunkat alkalmaztuk DJ-ként.

(Nevetés)

Hirtelen mi lettünk a nagy durranás.

(Nevetés)

Namármost, kezdetben
nem is értettem hozzá.

A nyitóbulin álltam először
a keverőpult mögé,

több száz emberrel szembe.

Épp csak annyit tudtam,
melyik a play gomb.

(Nevetés)

De aki korábban már annyi
ultimátummal szembesült,

az elég leleményesen alkalmazkodik
új helyzetekhez.

A mi mulatónk lett Sydney-ben

a legtovább nyitva tartó éjszakai klub,

mi pedig DJ-ként Ausztrália legnagyobb
zenei fesztiváljain léptünk fel.

Végeredményben tehát
vagy gyorsan tanultam,

vagy a klubok színvonala
csökkent rohamosan.

(Nevetés)

A halál árnyékába kerülni
igen hasznos tapasztalást jelenthet.

Az kétségtelen,

hogy az ember rögtön utána átértékeli
a fontossági sorrendet.

És az is igaz,

hogy egyes prioritásait
minél hamarabb meg akarja valósítani.

Másrészt viszont,
még fontosabb dologra is fény derül:

hogy milyen jelentéktelen az egónk,
a fontosságunk, az öntudatosságunk.

Ha felismerjük, hogy öntudatosságunk
milyen mértékben akadályoz minket

a lehetőségek megragadásában,

akkor olyan kockázatot is vállalnánk,
ami egyébként eszünkbe sem jutna.

Alig egy csöppnyi villanás vagyunk
az univerzum idővonalán, ugye?

Éljünk eszerint.

Az igaz, hogy a gondolatokban,
amelyeket ma megosztok önökkel,

szerencsétlen körülmények által
merülhettem el,

de bárki életében ott szunnyadnak,
aki felszínre akarja hozni ezeket.

Ha mindannyian megértjük,
hogy vannak egyedi gyengeségeink,

és ha őszintén beismerjük ezeket,

képesek leszünk a legjobbat
kihozni belőlük,

mindegy, hogy járdára lépés,
vagy éves jelentéstől való félelem,

vagy a pénzügyeink kezelésére
való képtelenség –

nézzék csak azt a fickót –

(Nevetés)

ott a képesség a tanulásra,
alkalmazkodásra,

sőt arra is, hogy a kihívásokra adott
reakcióinkat újraszervezzük.

A másság jó,

benne rejlik a lehetőség,
hogy erősebbé tegyen.

Végül pedig, aki úgy fest,
mint egy kalóz,

az a frászt hozhatja a kölykökre.

Köszönöm.

(Taps, ujjongás)