Miért kell véget vetni a drogellenes háborúnak?

Több kárt okoz, mint hasznot a drogellenes háború? Ethan Nadelmann drogpolitikai reformer szenvedélyes és merész védőbeszédében a kábítószer-kereskedelem kiirtására törekvő "maradi, szívtelen, katasztrofális" mozgalom felszámolása mellett érvel. Két fontos indokot mond arra, hogy miért kellene inkább az intelligens szabályozásra koncentrálnunk.

Mit tett a drogellenes háború a világgal?

Gyilkosságot, súlyos
testi sértést Mexikóban,

Közép-Amerikában, és sok
más részén a bolygónak,

évi 300 milliárd dollárosra

becsült feketepiacot,

zsúfolt börtönöket az
Egyesült Államokban és másutt,

rendőrséget, katonaságot vonva
a megnyerhetetlen háborúba

amely sérti az alapvető jogokat,
és az átlag polgár

csak reméli, hogy nem kerül
ennek a kereszttüzébe,

eközben több ember használ

több kábítószert, mint valaha.

Az én hazámban, amely már
átélt egy alkoholtilalmat

és egy Al Caponét, ötvenszer annyit.

Ezért ez különösen bosszantó nekem,

egy amerikainak,
hogy mi vagyunk a hajtóereje

a globális drogellenes háborúnak.

Kérdezhetjük, hogy miért bünteti

annyi ország a drogot,
amiről nem is hallott,

miért hangsúlyozzák az
ENSZ kábítószer-egyezményei

a büntetést az
egészséggel szemben,

míg a legtöbb pénz világszerte

nem a drog elleni kezelésre megy,

nem a segélyszervezeteknek,
hanem azoknak, akik büntetnek

és akkor megtalálod a jó öreg
Amerikai Egyesült Államokat.

Mire jó ez?

Egyesek, különösen Latin-Amerikában,

nem hiszik, hogy ez a drogról szól.

Ez csak egy ürügy, hogy elősegítsék

az USA reálpolitikai érdekeit.

De azért többnyire nem erről van szó.

Nem akarjuk, hogy gengszterek és gerillák

illegális kábítószerpénzzel finanszírozva

terrorizálják és irányítsák a nemzeteket.

Nem, a tény az, hogy
Amerika tényleg megőrül,

amikor a drogokról van szó.

Vagyis, ne feledjük, mi gondoltuk úgy,

hogy mi majd betiltjuk az alkoholt.

Ne úgy gondoljunk hát
a globális drogellenes háborúnkra,

mint valamiféle racionális politikára,

hanem mint ennek a hazai pszichózisnak

a nemzetközi kivetülésére.

(Taps)

De most a jó hír.

Itt vannak az oroszok, akik vezetik
a kábítószer-háborút, és nem mi.

A legtöbb politikus hazámban,

tartózkodna a drogháborútól

kevesebb embert tenne
rács mögé, nem pedig többet,

és én, amerikaiként, büszkén mondhatom,

hogy mi állunk az élen

a marihuána-politika reformjában.

Egészségügyi felhasználása már legális

50 államunk közel felében,

emberek milliói vehetik meg a marihuánát,

a gyógyszerüket hivatalosan,
engedélyezett gyógyszertárakban,

és több mint polgártársaim fele
azt mondja, hogy itt az ideje

törvénnyel szabályozni
és adóztatni a marihuánát,

az alkoholhoz hasonló módon.

Ezt teszi Colorado és Washington,

Uruguay, és mások
biztosan csatlakozni fognak.

Szóval ez az, amit csinálok:

azon dolgozom, hogy véget
vessek a drogháborúnak.

Azt hiszem, minden ott kezdődött,

amikor egy vallásos és erkölcsös
családban felnőve

egy rabbi legidősebb fiaként,

az egyetemen,

ahol szívtam egy kis marihuánát

és kedveltem. (Nevetés)

És tetszett az ivászat is,
de nyilvánvaló volt,

hogy az alkohol
volt veszélyesebb a kettő közül,

de rögtön sittre kerültünk volna

egy jointért.

Nos, ez a képmutatás nagyon aggasztott,

így a doktorimat a nemzetközi
kábítószer-ellenőrzésről írtam.

Sikerült bejutnom a Külügyminisztériumba,

biztonsági engedéllyel.

Beszéltem drogellenőrzési hivatallal
és bűnüldözési ügynökökkel

Európa- és Amerika-szerte,

és megkérdeztem őket,

"Mit gondolnak, mi a válasz?"

Nos, Latin-Amerikában
azt mondták,

"Nem igazán lehet leállítani
az utánpótlást.

A válasz az USA-ban rejlik,

a keresletet kell megszüntetni."

Így aztán hazatértemkor
beszélek az emberekkel,

akik aktív drogellenzők,
és ők azt mondták,

"Tudod, Ethan, nem lehet
megszüntetni a keresletet.

A válasz abban rejlik, hogy
el kell vágni az ellátást."

Ezután beszéltem a srácokkal a vámügyön,

hogy próbáljuk leállítani
a kábítószereket a határon,

akik azt mondták:
"Ezt itt nem itt tudod leállítani.

A válasz amott van,

véget kell vetni a keresletnek
és kínálatnak."

Ekkor jöttem rá:

Minden érintett azt gondolja,

hogy a válasz ott keresendő,

amelyről ő a legkevesebbet tudja.

Ekkor kezdtem olvasni mindent,
amit csak tudtam

a pszichoaktív drogokról,
történetükről, a tudományukról,

a politikáról, mindenről.

És minél többet olvastam,

annál jobban rájöttem,
hogy egy átgondolt,

felvilágosult, intelligens
megközelítés ide vezetne,

míg hazám politikája és törvényei

egész máshova.

Ez a különbség hihetetlen szellemi

és erkölcsi fejtörőként hatott rám.

Talán soha nem is létezett

drogmentes társadalom.

Majdnem minden társadalom

fogyasztott már pszichoaktív anyagot

fájdalmak kezelésére, erőfokozásra,
társas életre,

még az Isteni kapcsolatokhoz is.

A vágy, hogy megváltoztassuk a tudatunkat

is lehet olyan alapvető, akár a vágyaink

az élelemért, a társaságért,
vagy a szex iránt.

Tehát az igazi kihívás,

hogy megtanuljuk,
hogyan kell élni a drogokkal,

hogy a lehető legkisebb kárt okozzák,

más esetekben pedig
a lehető legnagyobb hasznot hozzák.

Elmondok még valamit,
amit megtanultam,

az okait annak, hogy miért legálisak
egyes drogok, mások pedig nem.

Ennek szinte semmi köze a tudományhoz,
az egészségügyhöz,

vagy a drogok relatív kockázatához,

de szinte minden köze,
ahhoz, aki használja

és akit azon értek,
hogy bizonyos drogokat használ.

A XIX. század vége felé,

amikor a legtöbb, ma már tiltott drog
még legális volt,

az ópiumszármazékok fő fogyasztói
hazámban,

és máshol, középkorú fehér nők voltak,

akik a fájdalmukat akarták enyhíteni

amikor kevés fájdalomcsillapító
állt csak rendelkezésre.

És senki sem gondolt
a megbüntetésükre,

mert senki nem akarta
a nagyit rács mögé tenni.

De amikor kínaiak százezrei

kezdtek megjelenni a hazámban,

keményen dolgozva a vasútnál
és a bányákban,

este kiütve magukat,

amint azt tették a régi országukban

néhány szippantással az ópiumpipából,

ekkor jelent meg az első
drogtilalmi törvény

Kaliforniában és Nevadában,

a kínaiak miatt,
faji félelemtől hajtva,

és ami a fehér nőket

ópiumfüggő szexrabszolgákká
alacsonyította.

Az első kokaintilalmi törvényeket
szintén a déli társadalomban

elfoglalt helyükről megfeledkező,
fehér port szippantgató

fekete férfiakkal szembeni

faji félelem indukálta.

Az első marihuánát tiltó törvények

a mexikói bevándorlóktól való
félelemet jelzik

nyugaton és délnyugaton is.

És ami igaz volt nálunk itthon,

az ugyanúgy igaz másoknál is,

úgy a törvények eredetét,

mint azok végrehajtását illetően.

Másképp szólva,

és egy kicsi túlzással:

Ha a kokaint élvezők leginkább

tehetősebb idős fehér férfiak lennének,

a Viagra fő fogyasztói pedig

szegény fiatal feketék,

akkor a kokainra könnyű lenne
receptet kapni az orvostól,

míg a Viagra eladása öt-tíz
évet jelentene rácsok mögött.

(Taps)

Én professzorként tanítottam erről.

Most emberjogi aktivistaként

engem a szégyen hajt,
amiért egy olyan,

- egyébként remek - nemzethez tartozom,

amely a világ népességének kevesebb
mint öt százalékát adja,

miközben a bebörtönzöttek
25 százaléka a tagjai közül kerül ki.

Találkoztam emberekkel,
akik elvesztették szeretteiket

kábítószeres erőszak, bebörtönzés,

túladagolás, vagy AIDS miatt,

mert a drogellenes politika

a büntetést támogatja
az egészség helyett.

Jó emberek vesztették el állásukat,

otthonaikat, szabadságukat,
még a gyerekeiket is az államnak,

nem azért, mert bántottak volna valakit,

hanem kizárólag azért,
mert úgy döntöttek,

hogy az egyik drogot választják
a másik helyett.

Szóval a legalizálás lesz a nyerő?

Ebben magam sem vagyok biztos:

a hét 3 napján azt hiszem igen,
a többi 3-on pedig azt, hogy nem,

vasárnap pedig agnosztikus vagyok.

De mivel ma kedd van,

hadd mondjam azt,
hogy a legtöbb büntetendő drog

jogilag szabályozása és adóztatása

radikálisan csökkentené
a bűnözést, az erőszakot,

a korrupciót, és a fekete piacot,

a hamisított és designer
drogok problémáit,

javítaná a közbiztonságot,

és lehetne az adókat
sokkal hasznosabb célokra,

mint például a fejlesztésre használni.

Úgy értem, tekintsük a marihuána,
a kokain,

a heroin és a metamfetamin piacát

ugyanolyan globális árupiacoknak,

mint az alkohol, a dohány,

kávé, cukor, és sok minden
más termék piacát.

Ahol kereslet van,

ott lesz kínálat is.

Semmisíts meg egy forrást,

és egy másik lép a helyére.

Az emberek úgy gondolnak a betiltásra,

mint a szabályzás végső formájára,

holott ez jelenti a
rendelet semmibevételét,

és az üres terek bűnözőkkel
való kitöltését.

Ezért van az,
hogy ha büntető törvényekkel

és rendőrséggel próbálunk irányítani

egy dinamikus globális árupiacot,

az egyenes út a katasztrófához.

Pedig valójában

az illegális kábítószerpiacokat

a lehető legnagyobb mértékben
a felszínre kéne hozni,

és a lehető legintelligensebben
szabályozni,

hogy minimalizálni lehessen úgy a drogok,

mint a tiltó rendelkezések által
okozott károkat.

A marihuánára például ez nyilvánvalóan
legalizálást

és az alkoholhoz hasonló
adóztatást jelentene.

Ennek óriásiak lennének az előnyei,
és minimálisak a kockázatai.

Többen fognak majd marihuánát szívni?

Lehet, de ezek nem a fiatalok lesznek.

mert nekik nem lesz engedélyezve,

és őszintén, nekik amúgy is megvannak

a legjobb beszerzési forrásaik.

Azt hiszem az idősebbek lesznek azok.

A 40 és 60 körüliek,

a 80 évesek, akiknek jobban bejön
egy kis marihuána az italukhoz este

vagy az altatóhoz, vagy ahhoz,

hogy enyhítse az ízületi gyulladást,
vagy a cukorbetegséget,

vagy esetleg egy hosszú házasság
felpezsdítéséhez. (Nevetés)

És ez lehet egy igazi
közegészségügyi előny.

A többi drogról szólva,

nézzük meg Portugáliát,
ahol senkit nem börtönöznek be,

mert drog van nála,

mert komoly kormányzati szándék

a függőséget egészségügyi
témaként kezelni.

Vagy itt van Svájc,
Németország, Hollandia,

Dánia, vagy Anglia,

ahol az évek óta heroinozók,

akik többször próbáltak leszokni,
de sikertelenül,

most gyógyszer-heroint
kapnak segélyszervezetektől

orvosi klinikákon, és mik az eredmények:

csökken az illegális
kábítószer-fogyasztás, a betegségek,

a túladagolás, a bűnözés
és a letartóztatások,

miközben az egészség
és a jó közérzet javul,

az adózók jól járnak,

a sok kábítószeres pedig
megszabadul a szenvedélybetegségétől.

Nézzük Új-Zélandot,
ahol nemrég elfogadtak egy törvényt,

ami legalizálja bizonyos buli-drogok
árusítását,

amennyiben használatukat
biztonságosnak ítélték meg.

Vagy itt van Brazília és más országok,

ahol az ayahuasca, egy figyelemre méltó
pszichoaktív anyag

büntetlenül vásárolható
és fogyasztható

amennyiben ez
vallásos kontextusban történik.

Vagy nézzük Bolíviát és Perut,

ahol mindenféle termék
készül a kokacserje leveléből,

a kokain alapanyagából,

és árulható legálisan, üzletekben,

minden nyilvánvaló káros
közegészségügyi hatás nélkül.

Szóval ne felejtsük el,
hogy a Coca-Colában 1900-ig, kokain volt,

és jól tudjuk akkor sem volt addiktívabb,

mint napjainkban.

Ezzel szemben, nézzük a cigarettát:

Semmire sem tesz függővé
és öl meg annyi embert, mint a cigaretta.

Amikor kutatók megkérdezik
a heroinfüggőket,

hogy melyik drogról a legnehezebb
leszokni,a legtöbbje a cigarettát említi.

Ugyanakkor nálunk,
és sok más országban

az emberek fele, akik valaha
a cigi rabjai voltak,

leszoktak anélkül,

hogy bárki is letartóztatásba
vagy börtönbe került volna,

vagy bírósági úton

"elvonókúrára" küldték volna.

Mindezt magasabb adóval,

az értékesítés és a használat
időbeli és térbeli korlátozásával,

és hatékony dohányzásellenes
kampányokkal érték el.

Tudnánk még csökkenteni a dohányzást

azáltal, hogy illegálissá tesszük?
Valószínűleg.

De csak képzeljük el
a drogháború rémálmát,

amit ez eredményezne.

Tehát kétszeresek a kihívások,

amikkel ma szembe kell néznünk.

Az első, az irányelv kihívása,

hogy alternatívákat tervezzünk és
valósítsunk meg

az eredménytelen
tiltó politikákkal szemben.

sőt, jobb szabályozására
van szükség a jelenleg legális

drogokkal való együttéléshez is.

De a második kihívás keményebb,

mert rólunk szól.

A reform akadályozói
nem csak ott vannak

a börtönipari komplexum,

vagy más,
a status quo fenntartásában

érdekeltek hatalmában,

hanem mindegyikőnk legbensőjében.

A félelmeink, az ismereteink hiánya,
és a képzeletünk

állja útját az igazi reformnak.

És végül azt hiszem, hogy
a szálak a gyermekeinkhez vezetnek

és minden szülő azon vágyához,
hogy egy buborékban tartsa a kicsinyét,

és ahhoz a félelmükhöz, hogy a drogok
valahogy áthatolnak ezen a védelmen,

és veszélynek teszik ki a fiatalokat.

Sőt, néha úgy tűnik, mintha az egész

drogellenes háborút

egy óriás gyermekvédelmi
törvényként kezeljük,

pedig minden fiatal számára világos,
hogy nem az.

Tehát ezt mondom a tinédzsereknek:

Először is, ne drogozz!

Másodszor is, ne drogozz!

Harmadszor, ha drogozol is,

van egy-két dolog
amit akarom, hogy tudj,

mert szülőként nekem az a legfontosabb,

hogy biztonságban gyere haza
az éjszakából

egészségben nőj fel,
és legyen egy jó felnőttkorod.

Ez az én drogfelvilágosító mantrám:
Első a biztonság.

Szóval ennek áldozom az életemet,

szervezetet, és mozgalmat
építeni olyan emberekből,

akik hiszik, hogy hátat kell fordítaniuk

a múlt kudarcot vallott tiltásainak

és magunkévá tenni egy új,
a tudományon, együttérzésen,

egészségen és emberi jogokon
alapuló megközelítést,

amelyben a politikai paletta
minden irányából

és más területekről érkező emberek,

emberek, akik szeretik a drogokat,

vagy akik utálják azokat,

és emberek, akiket nem
érdekelnek a drogok,

mindannyian hiszik,
hogy ennek a drogellenes háborúnak,

ennek a maradi, szívtelen,
katasztrofális drogellenes háborúnak

véget kell már vetni.

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm. Köszönöm.

Chris Anderson: Ethan,

gratula - egészen megfelelő a reakció.

Ez egy nagy beszéd volt.

Nem egészen vastaps, de mégis,

és biztos vagyok, hogy páran

és talán pont azok, akik online néznek,

lehet, hogy ismernek egy tinédzsert,
vagy van egy barátjuk,

vagy valakijük, aki megbetegedett,

talán meg is halt
egy kábítószer-túladagolástól.

Biztos volt már, hogy egy ilyen ember
hozzád fordult korábban.

Mit mondasz neki?

EN: Chris, a legcsodálatosabb
dolog, ami nemrég történt az,

hogy egyre több emberrel találkozom,

akik ténylegesen elvesztettek
testvért vagy gyermeket

kábítószer-túladagolás miatt,
és 10 éve

ezek az emberek azt mondták,

állítsuk a dealereket kivégző-osztag elé

és az majd megoldja.

De mára sikerült megérteniük,

hogy a drogháború semmit nem tesz
a gyerekeik védelméért.

Sőt, még valószínűbbé tette,

hogy a gyerekek veszélybe kerülnek.

És így ők most egy drogpolitikai

reformmozgalom tagjává válnak.

Emberek, akiknek egyik gyereke

alkoholfüggő, a másik
a kokain vagy a heroin rabja,

azt kérdezik maguktól:

Miért tud ez a gyerek
egyről a kettőre jutni,

és jobbá lenni,

a másik meg miért kerül állandóan

börtönbe, rendőrségi ügyekbe és
és bűnözők közé?

Tehát mindenki érti,

hogy a drogháború
nem véd meg senkit.

CA: Biztos, hogy az USA-ban
politikai káosz van

a legtöbb kérdésben.

Van-e reális esélye annak,

hogy valódi változás lesz ebben a
kérdésben az elkövetkező öt évben?

EN: Igen, ez érdekes.
Már kapom a hívásokat

már az újságíróktól,
akik azt mondják:

"Ethan, úgy tűnik, mintha csak két kérdés

haladna előre politikailag
Amerikában mostanság:

a marihuána jogi reformja
és a melegek házassága.

Mit csinálsz jól?"

És akkor egyszer csak eltűnik
a kétpártiság,

a republikánusokkal a Kongresszusban

és a törvényhozó engedélyezi
a beterjesztés hatályba lépését,

többségi demokrata támogatással,

így a kérdés politikai tabutémából,

az amerikai politika
legrettegettebb témájából

sikertémává vált.

CA: Ethan köszönöm hogy itt voltál.
EN: Chris, köszönöm.

CA: Köszönöm.
EN: Köszönöm. (Taps)