Hogyan játsszunk az emberek csapatában a digitális jövőben?

Az emberi kreativitás mára elvesztette értékét – mondja a médiaelmélettel foglalkozó Douglas Rushkoff. A digitális technológia uralta világban már csak az adataink értékesek. Szenvedélyes beszédében Rushkoff arra unszol, hogy ne használjuk többé a technológiát arra, hogy az embereket a piac érdekei szerint optimalizáljuk, ehelyett kezdjünk olyan jövő építésébe, amely az olyan, digitális kort megelőző értékek köré szerveződik, mint a kapcsolódás, kreativitás és tisztelet. "Csatlakozzanak az emberi csapathoz! Keressék meg a többieket! - mondja. Teremtsük meg együtt a jövőt, amit mindig is akartunk."

Meghívást kaptam
egy exkluzív üdülőtelepre,

hogy a digitális jövőről beszéljek

pár száz techvezetőnek –
legalábbis azt hittem.

A művészszobában ültem,
várva, hogy sorra kerüljek,

ám ahelyett, hogy a színpadra vezettek
volna, öt férfit hoztak a terembe,

akikkel körbeültünk egy asztalkát.

Techmilliárdosok voltak.

Azonnal lerohantak eldöntendő kérdésekkel:

Bitcoin vagy Ethereum?

Virtuális valóság
vagy kiterjesztett valóság?

Nem tudom, talán fogadásokat kötöttek.

Ahogy kezdték fesztelenebbül
érezni magukat társaságomban,

lassan elérkeztek a valódi kérdésükhöz.

Alaszka vagy Új-Zéland?

Így igaz.

Arról faggattak engem,
aki médiaelmélettel foglalkozom,

hová építsék a világvége-bunkerüket.

A fennmaradó időben
egyetlen kérdéssel foglalkoztunk:

"Hogyan tartsam ellenőrzés alatt
a biztonsági embereimet

az esemény után?"

Az "esemény" nem más,
mint a termonukleáris háború,

klímakatasztrófa vagy társadalmi
felbolydulás, amely elhozza a világvégét,

és – ami még fontosabb –, értéktelenné
teszi a milliárdosok pénzét.

Én meg önkéntelenül arra gondoltam:

ezek itt a világ leggazdagabb,
leghatalmasabb emberei,

mégis azt hiszik, semmiféle befolyásuk
nincs a jövő alakulására.

Csak az jár a fejükben, hogy úszhatják meg
az elkerülhetetlen katasztrófát,

majd a pénzüket és technológiájukat
felhasználva hogy meneküljenek el.

És ők a digitális gazdaság nyertesei!

(Nevetés)

A digitális reneszánsz eredetileg

a közös emberi képzelet

határtalan lehetőségeiről szólt.

Átívelt mindent a káoszelmélettől
és a kvantumfizikától

egészen a fantasy szerepjátékokig
és a Gaia-elméletig, nem igaz?

Hittük, hogy az emberek közösen olyan
jövőt teremthetnek, amilyet csak akarnak.

Aztán jött a dotkom-fellendülés,

és a digitális jövő hirtelen
részvényjövővé változott.

A digitális korszak összes
energiáját arra használtuk,

hogy friss vért pumpáljunk
a már haldokló NASDAQ-tőzsdébe.

A techfolyóiratok figyelmeztettek:
cunami várható,

és csak a legjobb tervezőket
és jövőkutatókat foglalkoztató befektetők

élhetik túl a vihart.

A jövő már nem olyasvalami volt,
amit közösen építünk itt, a jelenben,

hanem valami, amire fogadunk

valamiféle zéró összegű versenyen,
ahol a győztes mindent visz.

Amikor a jövő ekkora
versengés tárgya lesz,

az emberek kreativitása elértéktelenedik.

Most már csak az adataink értékesek.

Az adatokat használva
jóslatokba lehet bocsátkozni.

A kreativitás legfeljebb csak zavaró zaj,

amely megnehezíti az előrejelzéseket.

Olyan digitális világot kaptunk,

amely elnyomta a kreativitást, az újítást,

mindent, ami igazán emberré tesz minket.

Így lett közösségi médiánk.

A közösségi média tényleg új,
izgalmas kapcsolatokat teremt?

Nem: a lényege, hogy adataink alapján
megjósolják jövőbeli viselkedésünket.

Vagy – ha kell – befolyásolják
jövőbeli viselkedésünket,

hogy minél jobban passzoljunk
a statisztikai profilunkba.

Emberbarát-e a digitális gazdaság?

Nem: ha van üzleti tervünk, mit tegyünk?

Felejtsük el az embereket!

Az emberek egészségügyi ellátást
akarnak, pénzt, értelmet.

Ennek nincs jövője.

(Nevetés)

A digitális alkalmazások sem segítenek,

hogy igazi összhang
vagy összetartás alakuljon ki.

Hol van a gomb a taxialkalmazásban,

amely segítségével sofőrök
beszélgethetnek munkakörülményeikről,

egységbe tömörülhetnek?

Még videokonferencia-alkalmazásaink
sem teszik lehetővé,

hogy igazi összhangot teremtsünk.

Bármilyen jó is a videó felbontása,

mégsem látszik, hogy kitágul-e valaki
pupillája, hogy rendesen figyeljen ránk.

Az összhangteremtésre használt jelek,

amelyeket az evolúció százezer évei
alatt fejlesztettünk ki,

nem működnek a videón:

nem látjuk, hogy egyszerre kezdünk-e
lélegezni a másik emberrel.

A tükörneuronok nem lépnek működésbe,
nem áraszt el minket az oxitocin,

nem éljük át az élményt, hogy valódi
kapcsolatba kerültünk valakivel.

Ehelyett úgy érezzük:

"Hát, jó, egyetértettek velem,
de vajon tényleg,

igazán megértettek?"

Nem a technológiát hibáztatjuk
a rosszhiszeműségért.

Hanem a másik embert.

Tudják, még azok a technológiák
és digitális kezdeményezések is,

amelyek elvileg az embereket szolgálják,

velejükig tökéletesen emberellenesek.

Gondoljanak pl. a blokkláncra!

A blokklánc segít, hogy emberarcú
gazdaságot hozzunk létre? Nem.

A blokklánc nem ébreszt bizalmat
a felhasználók között,

hanem a bizalmat helyettesíti,

új, még kevésbé átlátható formában.

Vagy a programozási mánia.

Persze, az oktatás
nagyszerű és fontos dolog;

és remek ötlet,

hogy azért, hogy gyerekeink állást
szerezzenek a digitális jövőben,

már ma programozni tanítjuk őket.

De mióta az az oktatás lényege,
hogy munkát kapjunk?

Az oktatás lényege nem ez volt.

Az oktatás juttatás volt,
amely a jól végzett munkáért járt.

A közoktatás alapgondolata,

hogy szénbányászok
az egész napos munka után hazaérve

leülhessenek egy könyvvel,

és megértsék, amit olvasnak.

Vagy hogy az értelem
részt vehessen a demokráciában.

Amikor az oktatást a munka
kiegészítőjévé tesszük, mit is csinálunk?

Hagyjuk, hogy vállalatok

másra hárítsák dolgozóik
betanításának költségeit.

Mind közül a legrosszabb pedig
az emberarcú technológia mozgalma.

Imádom ezeket a srácokat,

akik hajdan fogták a Las Vegas-i
nyerőgépek algoritmusait

és rájuk építették a közösségi médiát,
hogy függővé váljunk.

Mára belátták: helytelenül cselekedtek,

és emberarcúbbá akarják tenni
a technológiát.

Ám valahányszor ezt a kifejezést hallom,

a szabadon tartott csirkék
vagy effélék jutnak eszembe.

A lehető legemberségesebben bánunk velük,

míg végül levágjuk őket.

Most tehát a lehető legemberibbé
teszik e technológiákat,

amíg elég adatot
és pénzt szednek ki belőlünk,

a részvényeseik örömére.

Mindeközben a részvényesek
arra gondolnak:

"Elég pénzt kell összeszednem,
hogy elzárjam magam a világtól,

amelyet azzal teremtek,
hogy ily módon keresek pénzt."

(Nevetés)

Akárhány VR-szemüveget tesznek fel,

akármilyen fantáziavilágba
vonulnak vissza,

nem szabadulhatnak a tudattól,
hogy mennyi rabszolgamunkába

és szennyezésbe került épp ennek
az eszköznek az elkészítése.

Thomas Jefferson ételliftje
jut erről eszembe.

Hajlamosak vagyunk elhinni:
azért használt ételliftet,

hogy megspórolja rabszolgáinak a munkát,

amit az ételek emeletre hordása jelentett.

Ám az étellift nem
a rabszolgák javát szolgálta.

Hanem Jefferson és a vendégei javát,

hogy ne kelljen találkozniuk
az ételt felhordó rabszolgával.

Az étel csak úgy előttük termett,

mintha valami Star Trek
replikátorból került volna ki.

Olyan világkép része ez,
amely azt mondja,

az emberek jelentik problémát,
a technológia pedig a megoldás.

Nem gondolkodhatunk továbbra is így.

Nem használhatjuk a technológiát arra,
hogy embereket optimalizáljunk a piacra,

ehelyett a technológiát kell
optimalizálnunk az emberi jövőre.

Ám ezt az érvelést nem könnyű
manapság elfogadtatni,

mert az emberek nem valami
népszerű lények.

Beszéltem erről a minap
egy környezetvédőnek,

aki azt mondta:
"Miért véded az embereket?

Elpusztították a bolygót,
megérdemlik, hogy kihaljanak."

(Nevetés)

Még a szórakoztató média
is gyűlöli az embereket.

Nézzék, mi megy a tévében:

az összes sci-fi arról szól, hogy a
robotok jobbak, kedvesebbek az embernél.

Még a zombis filmek is – miről szól
az összes zombis film?

Van benne egy ember, aki valami
távolban elhaladó zombit néz,

aztán a kamera ráközelít az ember arcára,

és tudjuk, mire gondol az illető:

"Végül is mi különböztet meg
engem egy zombitól?

Ő jár, én is járok.

Táplálkozik, én is táplálkozom.

Öl, és én is ölök."

De ő zombi.

Legalább ez világos.

Ha tényleg nehezen tudjuk magunkat
megkülönböztetni a zombiktól,

elég nagy bajban vagyunk.

(Nevetés)

A transzhumanistákat meg
inkább ne is említsék előttem.

Voltam egy panelbeszélgetésen eggyel,
aki folyton a szingularitást emlegette.

"Hamarosan eljön a nap, amikor a gépek
okosabbak lesznek az embereknél.

Az emberek számára akkor
egy lehetőség marad:

továbbadni az evolúciós
fáklyát utódainknak,

és háttérbe húzódni.

Legjobb esetben feltölteni
tudatunkat egy mikrocsipre.

És elfogadni, hogy kihalunk."

(Nevetés)

Én pedig erre: "Nem,
az emberek különlegesek.

Képesek vagyunk elfogadni
a kétértelműséget, értjük a paradoxonokat,

tudatunk van, furák s bonyolultak vagyunk.

Kell legyen helye az embereknek
a digitális jövőben."

Mire ő: "Ugyan már, Rushkoff,

csak azért mondod ezt,
mert te is ember vagy."

(Nevetés)

Mintha ez önhittség lenne.

Igen, én az emberek csapatában játszom.

Ez volt a digitális kor eredeti meglátása:

embernek lenni csapatjáték,

az evolúció pedig összefogáson alapul.

Még az erdő fái

sem versengenek egymással,

hanem gyökerek és gombák
hatalmas hálózata köti őket össze,

amelyek segítségével táplálják egymást.

Ha az ember a legfejlettebb faj,

annak oka, hogy a mi kommunikációs
technológiánk a legfejlettebb.

Nyelvhasználók vagyunk.

Technológiát használunk.

Fura, korábban én voltam az,
aki a digitális jövőről beszélt azoknak,

akik korábban nem tapasztalták meg
a digitális világot.

Most meg úgy érzem, az utolsó vagyok,

aki még tudja, milyen volt élni
a digitális technológia előtt.

Nem a digitális világ vagy a technológia
elutasításáról van szó,

hanem hogy visszaszerezzük az értékeket,
amelyeket készülünk hátrahagyni,

és a jövő érdekében a digitális
infrastruktúrába ágyazzuk be őket.

Nem olyan nagy dolog ez.

Elég pl. olyan közösségi
hálózatot építeni,

amely nem arra tanítana,
hogy ellenséget lássunk az emberekben,

hanem hogy embernek lássuk
ellenfeleinket.

Olyan gazdaság építését jelenti ez, amely
nem részesít előnyben egyetlen felületet,

amely minden értéket ki akar csikarni
az emberekből és helyekből;

ehelyett az értékek körforgásának
kedvez a közösségben,

és olyan együttműködést tesz lehetővé,

amelyek a lehető legtöbb embert
ruháznak fel tulajdonjoggal.

Olyan felületek építését jelenti,

amelyek nem nyomják el kreativitásunkat
az előrejelzések kedvéért,

hanem valóban elősegítik
a kreativitást és az újítást,

hogy előállhassunk a megoldásokkal,

amelyek segítenek kimászni
a gödörből, amiben vagyunk.

Ahelyett, hogy megpróbálnánk
eleget keresni,

hogy elzárkózhassunk
a világtól, amelyet teremtünk,

fordíthatnánk ezt a pénzt
és energiát olyan világ teremtésére,

ahonnan nem akarunk
mindenáron elmenekülni.

Nincs menekvés, egyetlen dolog zajlik itt.

Ne menjenek el!

Csatlakozzanak hozzánk!

Nem vagyunk tökéletesek,

de bármi történjék is,
velünk nem lesznek egyedül.

Játsszanak az emberi csapatban!

Keressék meg a többieket!

Hozzuk létre együtt a jövőt,
amelyet mindig is akartunk!

Ami a techmilliárdosokat illeti,
akik tudni akarták,

hogyan irányítsák biztonsági
embereiket a világvége után,

tudják, mit mondtam nekik?

"Kezdjenek velük szeretettel
és tisztelettel bánni, most rögtön.

Akkor talán nem kell
a világvége miatt aggódniuk."

Köszönöm.

(Taps)