Használd a remegést!

A képzőművészeti egyetemen tanuló Phil Hansen keze fékezhetetlen remegésbe kezdett, így az imádott pointillista képeit nem tudta többé megrajzolni. Vigasztalhatatlanul és céltalanul folytatta életét. Egészen addig, míg egy neurológustól azt a tanácsot nem kapta: fogadja el ezt a korlátot, ...és lépjen túl rajta.

Épp a képzőművészeti egyetemre jártam,

amikor remegni kezdett a kezem,

és ilyen "egyenes" vonalat tudtam csak húzni.

Utólag visszatekintve, hasznát is tudtam venni,

ha fel kellett rázni egy festékes bödönt,
vagy egy Polaroidot szárítgatni,

de ott és akkor - olyan volt, mint a végítélet.

A művészi karrierről szóló álmom szertefoszlott.

A remegés kiváltó oka az volt,

hogy csakis pointillista technikát használtam,

évekig csak pici-pici pontokat rajzoltam.

A tökéletesen kerek pontjaim pedig egy idő után

a remegés miatt inkább vonalkákká váltak.

Cserébe szorosabban fogtam a tollat,

ez viszont csak fokozatosan rontott a remegésen,

így még jobban szorítottam a tollat.

Ez az ördögi kör odáig fajult,

hogy egyre jobban fájtak az ízületeim,

és már alig bírtam bármit is megfogni.

Miután egész életemben művész akartam lenni,

otthagytam az iskolát, és a művészetet is, végleg.

De pár évig bírtam csupán távol maradni,

fogtam magam, és elmentem a
remegés miatt egy neurológushoz,

aki maradandó idegkárosodást állapított meg.

Az orvos viszont megpillantotta
a hullámos vonalaimat,

és azt kérdezte: "Nos, miért nem használja a remegést?".

Kipróbáltam. Hazamentem, fogtam egy ceruzát,

és rajzoltam remegő kézzel.

Ilyen firkákat készítettem.

És bár ez nem az általam imádott művészet volt,

mégis nagyon jó érzés volt.

És ami a legfontosabb: miután elfogadtam a remegést,

rájöttem, hogy így is tudok alkotni.

Csak más megközelítést kellett találnom,

hogy azt csináljam, amit szeretnék.

Így is megmaradt a pointillizmus szaggatottsága,

ahogy a kis pontok összeállnak

egy teljes egésszé.

Elkezdtem kísérletezni más fragmentált képekkel,

amit a remegés nem befolyásolt,

például a talpamat festékbe mártva sétáltam a vásznon

aztán egy 3D-s lécépítményt építettem,

majd beleégettem egy 2D-s képet forrasztólámpával.

Felfedeztem, hogy ha nagyobb projekteken
nagyobb anyagokkal dolgozom,

a kezem nem is fáj.

Egy egysíkú művészeti megközelítés után,

a kreativitáshoz való hozzáállásom

teljesen megváltoztatta művészi mozgásteremet.

Először vontam le azt a következtetést,

hogy a korlátok elfogadása kreativitást is szülhet.

Amikor befejeztem az iskolát, nagyon vártam, hogy

végre igazi művészkellékeket vehessek a fizetésemből.

Szörnyű eszközeim voltak csak, és úgy éreztem, hogy

annyival többre lehetnék képes a megfelelő felszereléssel,

amire egy igazi művésznek szüksége van.

Még egy rendes ollóm sem volt,

egy fém metszőollót használtam,

míg el nem loptam egy igazi ollót a munkahelyemről.

Suli után tehát találtam egy rendes állást rendes fizetéssel,

aztán elmentem a művészellátóba,

és őrülten összevásároltam mindenfélét.

Hazavittem, leültem,

és nagyon akartam alkotni valamit,

valami teljesen forradalmit.

Ott ültem órákig, de semmi sem jutott eszembe.

Másnap sem, másnap sem, és másnap sem.

Hamarosan alkotói válságba süppedtem.

És ez sokáig tartott, nem tudtam alkotni.

Nem értettem, mert végre megvehettem bármit,

de nem jött az ihlet.

Ahogy sötétben tapogatóztam,

rájöttem, hogy éppen a lehetőségek

soha nem látott tárháza bénít meg.

Felrémlett a remegő kezem története.

Használd a remegést!

Rájöttem, hogy ha ihletet akarok meríteni,

akkor nem szabad annyira akarnom az újdonságot,

hanem a korlátokhoz kell visszanyúlnom.

Azon töprengtem, kreatívabbá tehet,

ha a korlátokat keresek?

Mi lenne, ha csak egy dollárt
költhetnék az alapanyagokra?

Akkoriban az estéim nagy részét a Starbucksban töltöttem,

na jó, az estéim nagy részét most is ott töltöm,

na, tehát ott lehet kérni extra poharat,

én meg fogtam, és kértem 50 darabot.

Meglepő módon szó nélkül adtak is.

A már meglévő ceruzáimmal fogtam,

és megalkottam ezt a 80 centes projektet.

Hirtelen megvilágosodtam,

csak akkor léphetjük át a korlátainkat,

ha léteznek korlátok.

Az új megközelítés fényében kipróbáltam,

hogy milyen lenne, ha a vászon helyett mondjuk

a mellkasomra festenék?!

30 képet festettem magamra egymás után,

egyiket a másikra,

mindegyik fontos hatással volt az életemre.

Vagy pedig, mi lenne, ha ecset helyett

karateütésekkel festenék? (Nevetés)

Festékbe mártottam a kezeimet,

és megtámadtam a vásznat.

Olyan erősen ütöttem, hogy a kisujjam
egyik ízülete meg is sérült,

és hetekig nem tudtam behajlítani.

(Nevetés) (Taps)

Vagy mi lenne, ha ahelyett, hogy én találom ki,

más emberekre kellene támaszkodnom,

miről szóljon a műalkotás.

Ezért hat napig egy webkamera előtt éltem,

a földön aludtam és rendeltem a kaját,

és azt kértem mindenkitől, hívjon és meséljen

egy sorsfordító történetet.

A történetekből állt össze a műalkotás,

ahogy a forgó vászonra írtam őket.

(Taps)

És mi lenne, ha kiállítás helyett

meg kellene semmisítenem a művet?!

Ez tűnt a végső korlátnak,

műtárgy nélküli művésznek lenni.

A megsemmisítési projekt egy egész évig tartott,

elneveztem 'Goodbye Art'-nak,

mert minden egyes alkotást meg kellett semmisíteni.

A legelején arra fókuszáltam, hogy erővel

semmisítsem meg, mint ezt a Jimi Hendrix képet,

amit 7000 gyufából építettem.

(Nevetés)

Aztán a természetes megsemmisülés irányába fordultam.

Múlandó anyagokkal dolgoztam,

például megrágott étellel,

(Nevetés)

krétával a járdán,

még fagyasztott borral is.

A végső fázis azonban az volt, hogy olyat alkossak,

ami tulajdonképpen nem is létezett sosem.

Mécseseket sorakoztattam fel az asztalon,
meggyújtottam, majd elfújtam őket.

Aztán megismételtem ezt többször,
ugyanazokkal a mécsesekkel,

és egy videón összeállítottam a teljes képet.

Ez a kép tehát sosem létezett
ebben a fizikai formájában.

Megsemmisült, mielőtt létezett.

A 'Goodbye Art' keretében

23 különböző alkotást készítettem,

és egyikből sem maradt semmi kiállítható.

Ami az áttörhetetlen korlátozásnak tűnt,

valójában végleg felszabadított.

Minden alkotás megsemmisítése

visszavitt a kiinduló állapotba,

így tiszta lappal, feltöltődve kezdtem újra.

Nem ment egyik napról a másikra.

Volt, hogy nem jutottam semmire,

sőt, ami rosszabb, a hosszú munka ellenére

a végeredmény szinte szégyenletes volt.

De elköteleztem magam, ezért folytattam,

és egy egészen meglepő dolgot fedeztem fel.

Ahogy megsemmisítettem mindegyik alkotást,

megtanultam elengedni,

elengedni az eredményeket, és a kudarcokat,

elengedni a tökéletlenségeket.

Cserébe felfedeztem egy olyan alkotási folyamatot,

ami véget nem érő, és az eredményektől független.

A folyamatos alkotás állapotát értem el,

csak arra gondoltam, mi lesz a következő lépés,

és sosem volt ennyi ötletem.

Ha visszaemlékszem arra a
három évre, amikor nem alkottam,

nem követtem az álmomat, csak sodródtam,

ahelyett, hogy más utat kerestem volna,

csak kiszálltam, feladtam.

Mi lett volna, ha nem használom a remegést?

Elfogadtam, és felhasználtam a remegést,

és ez nem csak a művészetről szólt.

Az életről, az élethez való hozzáállásról szólt.

Végső soron ugyanis, amit teszünk,

azt adott korlátok között, adott
erőforrásokkal kell tennünk.

Ha megtanulunk ezek mellett a
feltételek mellett kreatívnak maradni,

akkor van rá a legnagyobb esélyünk, hogy

magunkat és a világot megváltsuk.

A korlátokból inspirációt merítve,

megváltoztattam az életemet.

Manapság, ha korlátokba ütközöm,

vagy nincs ihletem,

még mindig küzdök néha,

de nem adom fel,

hanem emlékeztetem magam a lehetőségekre,

például élő giliszták százaival képet alkotni

vagy gombostűvel banánt tetoválni,

vagy hamburgerzsírral festeni.

(Nevetés)

Az egyik legújabb ötletem, hogy

az alkotói folyamataimat lefordítsam úgy,

hogy mások is utánozhassák.

Lehet, hogy a korlátok a legmeglepőbb forrásai az

ihlet merítésének, de talán

ez az egyik legjobb mód arra,
hogy kimásszunk a gödörből,

újragondoljuk a kereteket, és megkérdőjelezzük
az elfogadott normákat.

Talán a pillanat megragadása helyett

arra kellene buzdítanunk egymást,

hogy a korlátainkat ragadjuk meg.

Köszönöm!

(Taps)