Gondolatok az emberiségről, hírnévről és szeretetről

"Álmokat adok el, és indiai emberek millióinak otthonába viszek szeretetet" - meséli Shah Rukh Khan, Bollywood legnagyobb sztárja. Elbűvölő és szórakoztató előadásában Khan végigvezet minket életének ívén, bemutatja híres táncmozdulatait, és megosztja velünk a reflektorfényben töltött élete során verejtékkel megszerzett bölcsességét.

Namaskar.
[hindu: Üdvözlöm önöket!]

Ötvenegy éves filmsztár vagyok,

és még semmi közöm a Botoxhoz.

(Nevetés)

Tehát tiszta vagyok, de ahogy látták,
huszonegy évesként viselkedem a filmekben.

Igen, úgy bizony.

Álmokat adok el, és indiai emberek
millióinak otthonába viszek szerelmet,

akik azt feltételezik, én vagyok
a világ legjobb szeretője.

(Nevetés)

Ha nem mondják el senkinek,
elárulom: nem vagyok az,

de meghagyom őket ebben a hitben.

(Nevetés)

Azt is tudomásul kellett vennem,

hogy önök közül sokan
nem is látták még munkásságom,

és mélységesen sajnálom önöket.

(Nevetés)

(Taps)

Ettől még ugyanolyan önelégült vagyok,

amilyennek egy filmsztárnak lennie kell.

(Nevetés)

Ekkor hívtak ide a barátaim -
Chris és Juliet -,

hogy megosszam gondolataimat
a jövőbeli énjükről.

Először természetesen a jelenlegi
magamról fogok beszélni.

(Nevetés)

Mert őszintén hiszek abban,
hogy az emberiség olyan, mint én.

(Nevetés)

Tényleg olyan.

Egy idősödő filmsztár,

aki folyton dulakodik
az őt körülvevő újdonságokkal,

azon töprengve, vajon első körben
jól gondolta-e vagy sem,

és még mindig keresi a módját,

hogyan tündököljön tovább.

Menekülttáborban születtem
India fővárosában, Új-Delhiben.

Apám szabadságharcos volt.

Édesanyám harcos volt - tudják -
csak úgy, mint minden anya.

Homo sapiens elődeinkhez hasonlóan

küzdöttünk a túlélésért.

Húszas éveim kezdetén

elvesztettem szüleimet,

ami elég nagy könnyelműség volt részemről,

de -

(Nevetés)

Emlékszem az éjszakára,
amikor édesapám elhunyt,

és emlékszem a szomszéd sofőrjére,
aki a kórházba vitt minket.

Motyogott valamit arról,
hogy "a halottak nem túl bőkezűek",

és eltűnt a sötétben.

Csak 14 éves voltam,

és apám holttestét az autó
hátsó ülésére tettem,

édesanyám pedig mellém ült.

Elindultunk a kórháztól haza, én vezettem.

Anyám csendesen sírva rám nézett,
és megkérdezte:

"Fiam, mikor tanultál meg vezetni?"

Elgondolkodtam rajta és rájöttem:

"Éppen most, Anya."

(Nevetés)

Attól az éjszakától kezdve

az emberiség kamaszkorához hasonlóan

megtanultam a túlélés durva eszközeit.

Hogy őszinte legyek, életünknek
rendkívül egyszerű kerete volt akkor.

Azt ettük, amink volt,

és azt tettük, amire utasítottak.

Azt hittem, a cöliákia valami zöldség,

a vegán meg persze a Star Trekben
Mr. Spock elveszett bajtársa.

(Nevetés)

Elvettük az első lányt, akivel randiztunk,

és aki meg tudta szerelni a karburátort,
az technikai zseninek számított.

Tényleg azt hittem, hogy a gay [meleg]
az angol "boldog" kifinomult változata.

Leszbi pedig nyilván Portugália fővárosa,
ahogy az köztudott.

(Nevetés)

Hol is tartottam?

Azoktól a rendszerektől függtünk,

melyeket fáradság és áldozatok árán
hoztak létre őseink nemzedékeken át,

hogy megvédjenek minket,

és úgy éreztük, hogy a kormányok
tényleg a mi jólétünkért dolgoznak.

A tudomány egyszerű volt és logikus,

az Apple akkor még csak egy gyümölcs volt

először Éva, majd Newton tulajdonában,

még nem Steve Jobsé.

Azt kiabáltuk: "Heuréka!",

amikor meztelenül akartunk
rohangálni az utcán.

Arra mentünk, amerre az élet sodort,

és az emberek szinte mindig
örömmel fogadtak.

A migráció akkor egy szakszó volt,

nem az emberek, hanem a hódarvak
vándorlását fejezte ki.

Legfőképpen saját magunk voltunk,

ami szívünkön, az a szánkon.

Majd húszas éveim végén

Mumbai terjeszkedő metropoliszába mentem,

és életem új kerete,

akárcsak a frissen iparosított
törtető emberiség,

elkezdett átalakulni.

Az új, cifrább túlélésért folytatott
városi hajszában

kicsit másképp kezdtem nézni a dolgokra.

Találkoztam emberekkel
a világ minden tájáról:

arcok, rasszok, nemek és pénzkölcsönzők
teljes repertoárjával.

A definíciók határai
egyre inkább elmosódtak.

Akkor kezdtünk dolgozni azon,
hogy meghatározzuk magunkat

egy nyomasztóan egyformaságra
törekvő világban,

és minden rendszert egyre
megbízhatatlanabbnak éreztem,

szinte túl sűrűnek ahhoz,

hogy megőrizze
az emberiség sokszínűségét,

és az emberek szükségletét
a fejlődésre és növekedésre.

Az ötletek szabadon
és sebesen röpködtek.

Megtapasztaltam a csodáját
az emberi innovációnak, együttműködésnek

és saját kreativitásomnak,

amikor a kollektív törekvés
leleményességének köszönhetően

szupersztárrá emelkedtem.

Kezdtem úgy érezni, hogy megérkeztem,

és úgy negyven éves koromtól
általában tényleg szárnyaltam.

Mindenhol ott volt az arcom.

El tudják képzelni? Ötven filmem,

kétszáz dalom volt már,

és a malájok lovaggá ütöttek.

A francia kormány a legmagasabb
kitüntetésben részesített,

aminek a nevét soha életemben
nem fogom tudni helyesen kiejteni.

(Nevetés)

Elnézést, Franciaország,
és köszönöm, Franciaország!

De ennél sokkal többet ér,
hogy találkozhattam Angelina Jolie-val -

(Nevetés)

két és fél másodpercig.

(Nevetés)

Biztos vagyok benne, hogy találkozásunkra
ő is kristálytisztán emlékszik.

Na jó, ez nem biztos.

Hannah Montana mellett ültem
egy kerekasztalnál egy vacsorán,

bár leginkább végig háttal ült nekem.

Ahogy említettem, szárnyaltam,
Miley-tól Jolie-ig,

és az emberiség velem szárnyalt.

Valójában elég rendesen
elvetettük a sulykot.

És akkor, mind tudjuk, mi történt.

Beütött az Internet.

A negyvenes éveim vége felé jártam,

és csipogni kezdtem a twitteren,
mint kanári a kalitkában,

arra számítva, hogy azokat,
akik bepillantanak a világomba,

elkápráztatja az a csoda,

amit én annak hittem.

De valami más várt rám és az emberiségre.

Azt vártuk, hogy a világot behálózó
kapcsolatrendszeren

jobban elterjednek ötleteink és álmaink.

Nem hittük volna, hogy a gondolatok,
előítéletek, címkézések

zárt "falvak" szűk körét alakítják ki,

ami ugyanonnan eredt,

ahol a szabadság és a forradalom
kapott helyet.

Bármit mondtam, új jelentést kapott.

Bármit tettem - jót, rosszat, csúnyát -

azért volt ott, hogy a világ
kommentálja és ítélkezzen róla.

Ami azt illeti, amit nem mondtam ki,
nem tettem meg,

annak is ez lett a sorsa.

Négy évvel ezelőtt

a feleségem, Gauri és én, eldöntöttük,
hogy harmadik gyermeket szeretnénk.

Az interneten kihirdették,

hogy a baba első gyermekünk,

a tizenöt éves fiunk

zabigyereke.

Nyilván könnyelmű kalandba
keveredett egy lánnyal,

akinek a kocsiját vezette Romániában.

Igen, még hamis videofelvétel
is készült róla.

Ez nagyon felbolygatta a családunkat.

A fiam, aki most 19 éves,

még most is, ha csak köszönünk neki,

megfordul, és rávágja:

"Haver, nem is volt
európai jogosítványom."

(Nevetés)

Igen.

Ebben az új világban

a valóság lassan virtuális lett,
a virtuális pedig valós,

és kezdtem úgy érezni,

nem tudok az lenni, aki lenni akarok,
vagy azt mondani, amit valóban gondolok,

és az emberiség most éppen

teljesen ugyanolyan, mint én.

Úgy értem, mindketten átestünk
a kapuzárási pánikon,

és mindketten túlzott rivaldafényben fürdő
primadonnák lettünk.

Kereskedni kezdtem, mindent árultam

hajolajtól a dízel generátorig.

Az emberek mindent megvettek,

a nyersolajtól az atomreaktorokig.

Még egy feszülős szuperhős jelmezbe
is megpróbáltam belebújni,

hogy megtaláljam új önmagam.

Be kell vallanom, csúnyán elbuktam.

Mellékesen szeretném elmondani
a világ összes Batmanje, Pókembere

és Supermanje nevében,

emeljük meg a kalapunkat előttük,

mert a szuperhős-jelmez
igencsak tud fájni ágyéktájon.

(Nevetés)

Igen, őszinte vagyok.
El kell ezt itt mondanom.

De tényleg.

Véletlenül egy új táncstílust
is feltaláltam,

amit még fel se fogtam,
már divatőrületté vált.

Ha nem bánják,

és már kicsit tudnak rólam,
nem leszek gátlásos, bemutatom önöknek.

Lungi táncnak hívták.

Szóval ha beleegyeznek, megmutatom.
Egyébként tehetséges vagyok.

(Éljenzés és taps)

Valami ilyesmi volt.

Lungi tánc. Lungi tánc.
Lungi tánc. Lungi tánc.

Lungi tánc. Lungi tánc.
Lungi tánc. Lungi tánc.

Lungi tánc. Lungi tánc.
Lungi tánc. Lungi.

Ennyi. Megőrültek érte.

(Éljenzés)

Tényleg!

Mint észrevették, rajtam kívül
senki nem tudta értelmezni, mi történik,

és igazából magasról tettem rá,

mert az egész világ és az emberiség

ugyanolyan zavartnak
és elveszettnek tűnt, mint én.

Nem adtam fel.

Megpróbáltam a közösségi médiában
újra felépíteni személyiségem,

ahogy mindenki más.

Arra gondoltam,
kicsit filózgatok a twitteren,

a népek majd azt hiszik, velük vagyok,

de kaptam néhány olyan választ,

mérhetetlenül zavaros rövidítéseket,
amiket nem is értettem. Önök igen?

ROFL, LOL.

Valaki azt írta az egyik gondolatébresztő
kiírásomra, hogy "Adidas",

és nem értettem, mit akar az illető
egy sportcipővel,

vagyis miért írná bárki is
egy sportcipő nevét nekem?

Megkérdeztem a 16 éves lányomat,
aki felvilágosított.

Az "Adidas" most azt jelenti,
hogy "Egész nap a szexről álmodom".

(Nevetés)

Mondom!

Nem tudtam, vajon tudják-e ezt.

Így visszaírtam, csupa vastag betűkkel
Mr. Adidasnak, hogy "WTF",

titokban hálát rebegve azért,
hogy egyes rövidítések sosem változnak.

WTF.

De térjünk a lényegre.

51 éves vagyok, mint mondtam,

és az agyzsibbasztó rövidítések ellenére

csak annyit szeretnék elmondani,

ha az emberiségnek volt jelentős időszaka
amiben érdemes élni,

akkor az most van,

mert a jelenlegi énünk bátor.

A jelenlegi énünk reménnyel teli.

A jelenlegi énünk újító és találékony,

és természetesen bosszantóan
meghatározhatatlan.

A létnek

e lenyűgözően tökéletlen pillanatában

egy kis bátorságot merítettem,
épp mielőtt idejöttem,

elhatároztam, hogy elszántan,
alaposan megnézem az arcomat.

Rájöttem, hogy kezdek
egyre inkább úgy kinézni,

mint a viaszszobrom Madame Tussaudnál.

(Nevetés)

A felismerés pillanatában

a legfontosabb és legtalálóbb kérdést
tettem fel az emberiségnek és magamnak:

Plasztikáztassam-e az arcomat?

Említettem, hogy színész vagyok,

az emberiség kreativitásának
modern kifejezése.

A hely, ahonnan származok,

a megmagyarázhatatlan és egyben
nagyon egyszerű spiritualitás forrása.

Mérhetetlen önzetlenségében

India valamiért úgy döntött,

hogy én, a levert szabadságharcos
muszlim fia,

aki véletlenül bekeveredett
az álomkereskedelembe,

hogy ott romantikus király legyen,

ő legyen a "Bollywoodi padisah",

az ország valaha látott
legnagyszerűbb szeretője

ezzel az arccal.

Na persze.

(Nevetés)

Amit váltakozva úgy jellemeztek,
hogy csúnya, nem szokványos,

és jé, de furcsa: nem elég csokoládé.

(Nevetés)

Ennek az ősi földnek a népe

befogadott engem határtalan szeretetével,

és ettől a néptől tanultam meg,

hogy a hatalomtól vagy a szegénységtől

nem lesz az életünk varázslatosabb

vagy kevésbé szövevényes.

Az országom népétől tanultam meg,

hogy az élet méltósága -

egy emberi lény, egy kultúra,
egy vallás, egy ország -

valójában jóindulata és együttérzése

képességében rejlik.

Megtanultam, hogy bármi motivál,

bármi hajt minket,
hogy alkossunk, építsünk,

bármi is tart vissza a bukástól,

bármi is segít minket a túlélésben,

az valószínűleg a legrégibb
és legegyszerűbb emberi érzelem,

mégpedig a szeretet.

Szülőföldem misztikus költője azt írta:

(Elszaval egy verset hindi nyelven)

(Vers vége)

Amit lazán csak úgy fordítunk -

igen, ha tudnak hindiül,
kérem, tapsoljanak.

(Taps)

Nagyon nehéz emlékezni.

Lazán csak úgy fordítjuk,

hogy elolvashatjuk az összes
tudományos könyvet,

aztán gyerünk,
adjuk tovább minden tudásunkat

innováción, kreativitáson,
technológián keresztül,

de az emberiség ettől még
nem látja bölcsebben a jövőt,

csak akkor, ha szeretetet ad,
és együtt érez embertársaival.

Ha meg tudjuk érteni és gyakorolni

a két és fél betűt,

ami a "प्रेम" szót alkotja,

ami "szeretetet" jelent,

akkor ez önmagában elég ahhoz,
hogy megvilágosodjon az emberiség.

Tényleg hiszek abban,

hogy a jövőbeli énünknek szeretnie kell.

Máskülönben megszűnik létezni.

Belepusztul önimádatába.

Használhatjuk erőnket arra,

hogy falakat építsünk,

és távol tartsuk az embereket,

vagy használhatjuk arra, hogy leromboljuk
a falakat, és beengedjük az embereket.

Használhatjuk hitünket arra,

hogy félelemben tartsunk embereket,

és megrémítve leigázzuk őket,

vagy használhatjuk arra,
hogy bátorságot öntsünk beléjük,

hogy a megvilágosodás legnagyobb
magasságaiba repülhessenek.

Használhatjuk arra energiánkat,

hogy atombombákat építsünk,
és a rombolás sötétségét terjesszük,

vagy milliókhoz eljuttathatjuk
a fény örömét.

Érzéketlenül szennyezhetjük az óceánokat,
és kivághatjuk az összes erdőt.

Elpusztíthatjuk környezetünket,

vagy szeretettel fordulhatunk felé,

és a vizek, fák erejével
megújíthatjuk az életet.

Leszállhatunk a Marson,

és felfegyverzett várakat építhetünk,

vagy tiszteletre méltó életformákat,
fajokat kereshetünk, akiktől tanulhatunk.

Az összes megkeresett pénzünket
elherdálhatjuk arra,

hogy hiábavaló háborúkat vívunk,

és fegyvereket adunk a kisgyerekek kezébe,

hogy egymás gyilkolják meg,

vagy arra költhetjük,

hogy több ételt termelünk,

amivel megtöltjük a hasukat.

A szülőföldem megtanított arra,

hogy az ember képessége a szeretetre
az istenekéhez hasonló.

Beragyogja a világot,

ahol a civilizáció szerintem
már túl sok mindent elrontott.

Az utóbbi pár napban
az itt elhangzott beszédekben

csodálatos emberek
mutatták be tehetségüket,

beszéltek egyéni eredményeikről,
újításról, technológiáról,

a tudományok, a tudás,
amit itt szerzünk

a TED előadásokon,
és önök mindannyian:

mindez elég okot ad arra,
hogy ünnepeljük jövőbeli énünket.

De az ünneplés keretében

a szeretetre és együttérzésre való
képességünk gyakorlásának

ugyanúgy
meg kell erősítenie önmagát,

meg kell erősítenie önmagát.

Hiszek abban, hogy a jövőbeli énünk

egy végtelen én.

Ezt csakrának hívják Indiában,
olyan, mint egy kör.

Ott kezdődik, ahol befejeződik,
beteljesíti önmagát.

Az az énünk, ami az időt és teret
különbözőképpen érzékeli,

felfogja

elképzelhetetlen

és fantasztikus jelentőségünket

és jelentéktelenségünket
az univerzum tágabb összefüggéseiben.

Az az énünk, amelyik visszatér

az emberiség eredeti ártatlanságához,

az, aki a szív tisztaságával szeret,

aki az igazság szemével lát,

aki egy meg nem bolygatott elme
tisztaságából meríti álmait.

A jövőbeli énünk olyan legyen,

mint egy idősödő filmsztár,

aki hisz egy olyan világ létezésében,

ami teljes mértékben,

szinte megszállottan

szereti magát.

Egy világban - melyet tényleg

nekünk kell megteremtenünk -

ami saját maga szeretője.

Hölgyeim és uraim, azt vallom,

hogy ilyen legyen a jövőbeli énünk.

Nagyon szépen köszönöm.

Shukriya.
[hindu: Köszönöm.]

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)