A kapitalizmus piszkos titka – és lehetséges új iránya

Növekvő egyenlőtlenséghez és fokozódó politika bizonytalansághoz vezetett az évtizedeken át regnáló hibás gazdaságelmélet – állítja Nick Hanauer vállalkozó. Előremutató előadásában szakít az általa erkölcsileg rombolónak és tudományos szempontból tévesnek tartott mantrával, hogy a kapzsiság jó, valamint felvázol egy új közgazdaságtani elméletet, amely a kölcsönösséget és az együttműködést állítja középpontba.

Kapitalista vagyok,

és 30 éves karrierem alatt
a kapitalizmusban

háromtucatnyi vállalatba fektettem,

melyek piaci értéke
több tízmilliárd dollár.

Nemcsak a felső egy százalékba,
hanem a felső egy ezrelékbe is bekerültem.

Ma azért jöttem, hogy elmondjam
a sikerünk titkát,

ugyanis mi, gazdag kapitalisták,
még sosem voltunk ennyire gazdagok.

Szóval a kérdés: hogyan csináljuk?

Hogyan tudunk minden évben

egyre nagyobb szeletet
kihasítani a tortából.

Talán okosabbak vagyunk,
mint 30 évvel ezelőtt voltunk?

Többet dolgozunk, mint régebben?

Magasabbak vagyunk, jobban nézünk ki?

Sajnos nem.

Minden egyetlen dologra vezethető vissza:

a közgazdaságtanra.

Van itt egy piszkos titok.

Volt idő, amikor a közgazdász szakma

a köz érdekét szolgálta,

de a neoliberális korszakban,

ma

csak nagyvállalatoknak

és milliárdosoknak dolgozik,

és ez okoz egy kis problémát.

Dönthetnénk olyan
gazdaságpolitika mellett,

amely megadóztatja a gazdagokat,

szabályozza a befolyásos vállalatokat,
emeli a dolgozók bérét.

Volt már rá kísérlet.

De a neoliberális közgazdászok riogattak,

hogy minden ilyen intézkedés
szörnyű hiba lenne,

mert az adóemelés minden esetben
gátolja a gazdasági növekedést,

a kormányzati szabályozás minden formája

hatástalan,

a munkabérek emelése pedig
munkahelyeket szüntet meg.

E gondolkodás következményeként

az elmúlt 30 évben, csak az USA-ban,

21 billió dollárral gazdagodott
a felső egy százalék,

miközben az alsó 50 százalék
900 milliárd dollárral szegényebb lett.

Ez a szélesedő jövedelmi egyenlőtlenség

szerte a világban jellemző.

Mégis, miközben a középosztálybeli
családok a megélhetésükért küszködnek

40 éve változatlan fizetésből,

a neoliberális közgazdászok továbbra is
kitartanak amellett,

hogy az egyetlen jó válasz a fájdalmas
megszorításokra és a globalizációra

a még több megszorítás és globalizáció.

Mi a társadalom teendője?

Számomra teljesen világos,
hogy mit kell tennünk.

Új szemléletű közgazdaságtanra
van szükségünk.

A közgazdaságtant "lehangoló
tudománynak" minősítették,

és jó okkal, mert ahogy ma tanítják,

nem is tudomány,

hiába a káprázatos matematika.

Valójában egyre több elméleti
és gyakorlati szakember állapítja meg,

hogy a neoliberális gazdaságelmélet
veszélyesen téves,

és hogy napjaink fokozódó
egyenlőtlenségi válsága,

növekvő politikai bizonytalansága

a több évtizede regnáló hibás
gazdaságelmélet egyenes következménye.

Most már tudjuk, hogy az a közgazdaságtan,
amely engem ilyen gazdaggá tett,

nemcsak hibás, hanem elmaradott is,

mert kiderült,

hogy nem a tőke teremti meg
a gazdasági növekedést,

hanem az emberek;

nem az önérdek mozdítja elő a közjót,

hanem a kölcsönösség;

nem a verseny biztosítja a jólétünket,

hanem az együttműködés.

Most már látjuk, hogy az a közgazdaságtan,
amely se nem igazságos, se nem inkluzív,

soha nem lesz képes fenntartani a modern
társadalom gyarapodásához szükséges

magas szintű társadalmi együttműködést.

Hol rontottuk el?

Úgy tűnik, fájdalmasan nyilvánvalóvá vált,

hogy a neoliberális gazdaságelméletet
alátámasztó alapvető feltevések

objektíve hamisak,

ezért először szeretnék ma bemutatni
néhányat e téves feltevések közül,

majd elmondom, hogy a tudomány szerint
mi a jólét valódi forrása.

Az első számú neoliberális
gazdasági feltevés,

hogy a piac hatékony
kiegyensúlyozó rendszer,

tehát ha a gazdaság egyik eleme,
például a munkabér emelkedik,

akkor egy másik eleme, például
a foglalkoztatás óhatatlanul csökken.

Például, amikor városomban, Seattle-ben,

2014-ben az Államokban elsőként
15 dolláros minimálbért vezettünk be,

a neoliberálisok kifakadtak,
féltve az értékes egyensúlyt.

"Ha megemeljük a munkaerő árát –
figyelmeztettek –,

a cégek kevesebbet fognak
vásárolni belőle.

Több ezer alacsony fizetésű dolgozó
fogja elveszíteni munkáját.

Az éttermek be fognak zárni."

Csakhogy

nem ez történt.

A munkanélküliségi ráta
jelentősen csökkent.

Az éttermek forgalma
Seattle-ben fellendült.

Miért?

Mert nem létezik ilyen egyensúly.

A munkabérek emelése nem megszünteti,
hanem gyarapítja a munkahelyeket;

ugyanis amikor például

az étteremtulajdonosoknak hirtelen
annyi bért kell fizetniük dolgozóiknak,

hogy immár ők is megengedhetik maguknak,
hogy étteremben étkezzenek,

az éttermek forgalma nem csökken,

hanem nyilvánvalóan emelkedik.

(Taps)

Köszönöm.

A második feltevés,

hogy az ár mindig megegyezik
az adott dolog értékével,

ami azt jelenti, hogy ha ön
50 000 dollárt keres egy évben,

én pedig 50 millió dollárt,

akkor ennek oka, hogy én ezerszer
több értéket állítok elő, mint ön.

Hát,

nem meglepő módon,

ez nagyon megnyugtató feltevés,

ha ön vezérigazgatóként
évi 50 millió dollárt ad saját magának,

viszont éhbért fizet a dolgozóknak.

De kérem, fogadják el tőlem,
aki tucatnyi céget vezettem már:

ennek semmi értelme.

Az embereket nem az értékük
alapján fizetik meg,

hanem hogy milyen erős
a tárgyalási pozíciójuk,

és ha a munkabérek részesedése
a GDP-ben csökken,

az nem azért van, mert gyengébb
lett a termelékenységük,

hanem mert a munkaadóknak
erősebb lett a helyzete.

És...

(Taps)

A neoliberális gazdaságelmélet
úgy tesz, mintha nem létezne

óriási hatalmi egyensúlytalanság

a tőke és a munkaerő között –

ezáltal a gazdagok védelmezőjévé vált.

A harmadik és messze legkárosabb feltevés

az a viselkedési modell,

amely ún. homo economicusnak
tekinti az embert.

Ez azt jelenti, hogy teljesen önzők,

teljesen racionalisták
és folyton önmaximalizálók vagyunk.

De tegyük fel a kérdést:

hihető-e, hogy egész életükben
minden egyes alkalommal,

amikor jót tettek valakivel,

csakis a saját hasznosságukat
akarták maximalizálni?

Hihető-e, hogy amikor egy katona gránátra
veti magát, hogy megmentse a társait,

csak az önös érdekeit nézi?

Ha úgy gondolják, hogy ez agyrém,

és ellentétes minden
észszerű erkölcsi ítélettel,

ez azért van, mert valóban az,

és a legújabb tudományos álláspont szerint

nem igaz.

Mégis, ez a viselkedési modell áll

a neoliberális gazdaságpolitika rideg
és kíméletlen középpontjában,

miközben erkölcsileg romboló,

és tudományos szempontból hibás,

mert ha fenntartások nélkül elfogadjuk,

hogy az ember alapvetően önző,

majd megnézzük a világban tapasztalható

egyértelmű felvirágzást,

akkor ebből logikusan az következik,

elméletileg igaznak kell lennie,

hogy milliárdnyi önző egyéni cselekedet

csodálatos módon átváltozik
jólétté és közjóvá.

Ha mi, emberek pusztán önző
haszonmaximalizálók vagyunk,

akkor jólétünk az önzésből származik.

E gazdasági logika alapján

a kapzsiság nagyszerű,

a szélesedő egyenlőtlenség hatékony,

és a vállalat egyetlen célja az lehet,

hogy gazdagítsa a részvényeseket,

mert ha másként tenne,
akkor lassítaná a gazdasági növekedést,

és kárt okozna az egész gazdaságnak.

Az önzés felmagasztalása képezi

a neoliberális gazdaságpolitika
ideológiai sarokkövét,

ez a gondolkodásmód alakított ki
olyan gazdaságpolitikát,

mely lehetővé tette, hogy én és a felső
egy százalékba tartozó többi gazdag

megragadja a növekedés szinte minden
előnyét az elmúlt negyven év során.

De

ha ehelyett

elfogadjuk a legújabb
empirikus eredményeket,

a valódi tudományt, amely helyesen
úgy ábrázolja az embert,

mint kimagaslóan együttműködő,

kölcsönösségre törekvő,

ösztönösen erkölcsös teremtményt,

akkor ebből logikusan következik,

hogy az együttműködés,

nem pedig az önzés

a jólétünk eredője,

és nem az önérdek,

hanem inkább a ránk
eleve jellemző kölcsönösség

képezi az emberiség
gazdasági szupererejét.

Tehát az új közgazdaságtan középpontjában
egy rólunk szóló történet áll,

amely képes arra biztatni,
hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból,

és ellentétben a régi közgazdaságtannal

ez a történet pozitív,

és megvan az az előnye is, hogy igaz.

Na mármost,

szeretném hangsúlyozni,
hogy ez az új közgazdaságtan

nem valami olyasmi,
amit személyesen én találtam ki.

Elméleteit és modelljeit
most dolgozzák ki és tökéletesítik

a világ különböző egyetemein,

a közgazdaságtan, a komplexitáselmélet,
az evolúciós elmélet,

a pszichológia, az antropológia

és más területek
legújabb kutatásaira építve.

Bár ennek az új közgazdaságtannak
egyelőre nincs tankönyvi megjelenítése,

sem általánosan elfogadott neve,

nagy vonalakban

a következőképpen magyarázza
a jólét eredetét:

a piaci kapitalizmus
olyan evolúciós rendszer,

amelyben a jólét

az egyre nagyobb innováció és az egyre
nagyobb fogyasztói igény közötti

pozitív visszacsatolással valósul meg.

Az innováció az a folyamat, amely
megoldást nyújt az emberek problémáira,

a fogyasztói kereslet az a mechanizmus,

amelyen keresztül a piac
kiválasztja a hasznos innovációkat,

és ha több problémát oldunk meg,
nagyobb jólétben élünk.

De a nagyobb jólét

összetettebb problémákat

és megoldásokat jelent,

és ez a növekvő technikai komplexitás

magasabb szintű társadalmi
és gazdasági együttműködést kíván

a modern gazdaságra jellemző

rendkívül specializált
termékek előállításához.

A régi közgazdaságtannak
természetesen igaza van abban,

hogy a verseny fontos szerepet játszik
a piacok működésében,

de nem ismeri fel,

hogy ez nagyrészt hatékonyan
együttműködő csoportok közötti verseny –

vállalatok, vállalathálózatok
közötti verseny,

nemzetek közötti verseny –

és mindenki, aki vezetett
valaha sikeres vállalkozást,

tudja, hogy együttműködő csapatot építeni,
mindenki tehetségét bevonva

szinte mindig jobb stratégia,
mint egy rakás önző tuskóval dolgozni.

Akkor hogyan hagyjuk magunk
mögött a neoliberalizmust,

és hogyan építsünk
fenntarthatóbb, virágzóbb

és egyenlőbb társadalmat?

Az új közgazdaságtan mindössze
öt ökölszabályt javasol.

Az első, hogy a sikeres gazdaság
nem dzsungel, hanem kert;

ami azt jelenti, hogy a piacot,

mint a kertet gondozni kell,

továbbá hogy a piac a valaha feltalált
leghatékonyabb társadalmi technológia

az emberiség problémáinak megoldására,

de mivel nem korlátozzák társadalmi normák
vagy demokratikus szabályozások,

elkerülhetetlenül több problémát teremt,
mint amennyit megold.

Éghajlatváltozás

és a 2008-as súlyos pénzügyi válság –

csak hogy két példát említsek.

A második szabály,

hogy a társadalmi bevonás
gazdasági növekedést teremt.

A neoliberális nézet,

hogy a társadalmi bevonás olyan fényűzés,

amely csak növekedés esetén engedhető meg,
egyaránt téves és maradi.

A gazdaság alapját az emberek alkotják.

A piacgazdaságban akkor valósul meg
gazdasági növekedés,

ha több embert vonunk be többféleképpen.

A harmadik szabály,

hogy a vállalat célja nem pusztán
a részvényesek gazdagítása.

Napjaink gazdasági életének
legnagyobb hazugsága

az a neoliberális nézet,

hogy a vállalat egyetlen célja
és a vezetők egyetlen felelőssége

önmaguk és a részvényesek gazdagítása.

Az új közgazdaságtannak ki kell állnia
amellett – és erre megvan a lehetősége –,

hogy a vállalat célja

valamennyi érdekelt fél
jólétének javítása,

ideértve az ügyfeleket, dolgozókat,

a helyi közösséget
és a részvényeseket egyaránt.

A negyedik szabály:

a kapzsiság nem jó.

A mohóságtól nem lesz
az ember jó kapitalista,

csak szociopata.

(Nevetés)

(Taps)

Az együttműködéstől ilyen erősen
függő gazdaságban

a szociopátia éppolyan káros
az üzletre, mint a társadalomra.

Végül az ötödik szabály:

a fizika törvényeivel ellentétben

a gazdaság törvényei
döntés útján születnek.

A neoliberális gazdaságelmélet
úgy adta el magát önöknek,

mintha megváltozhatatlan
természeti törvény lenne,

pedig valójában áltudományon
alapuló társadalmi normákra

és kitalált narratívákra épül.

Ha valóban egyenlőbb,

virágzóbb és fenntarthatóbb
gazdaságot akarunk,

valamint jól működő demokráciát

és civil társadalmat,

akkor új közgazdaságtanra van szükségünk.

És van egy jó hírem:

ha új közgazdaságtant akarunk,

nem kell mást tennünk,
mint eldönteni, hogy akarjuk.

Köszönöm.

(Taps)

Moderátor: Nick, bizonyára sokszor
megkapod a kérdést:

ha annyira elégedetlen vagy
a gazdasági rendszerrel,

miért nem ajándékozod el az összes pénzed,
és csatlakozol a 99%-hoz?

Nick Hanauer: Nem, vagyis igen.

Sokszor megkapom. Sokszor.

"Ha ennyire törődsz az adókkal,
miért nem fizetsz többet?"

Vagy "ha ennyire törődsz a bérekkel,
miért nem fizetsz többet?"

Megtehetném.

A probléma az,

hogy nem sokat javítana a helyzeten,

és felfedeztem egy stratégiát,

amely százezerszer jobban működik,

Moderátor: Értem.

NH: úgyhogy olyan narratívák és törvények
létrehozására fordítom a pénzem,

amelyek megkövetelik,
hogy minden más gazdag is

adózzon, és jobban
megfizesse a dolgozókat.

(Taps)

És például

az általunk kezdeményezett
15 dolláros minimálbér

mára 30 millió dolgozó
helyzetén segített.

Tehát ez jobb módszer.

Modrátor: Nagyszerű.

Ha meggondolnád magad,
szerzünk jelentkezőket a vagyonodra.

NH: Rendben. Köszönöm.
Moderátor: Köszönöm szépen.