Szembenézni élettel és halállal – rákosan | Kat McHale | TEDxExeter

Hogyan élnének tovább, ha tudnák, hamarosan meghalnak? Kat McHale kénytelen szembenézni önnön halandóságával, mióta 34 évesen rákkal diagnosztizálták. Rendkívül személyes előadása során élete fontos elemeire reflektál – és hallgatóit is erre invitálja.

Kat McHale orvos, három fiatal gyermek édesanyja. 2018. októberében mellrákot diagnosztizáltak nála.

Ez a beszéd egy TEDx rendezvényen, a TED konferencia mintájára hangzott el, ám egy helyi közösség független szervezésében. További információ itt: https://www.ted.com/tedx

Haldoklás.

Nem sokat gondolunk rá, ugye?

Orvos vagyok.

Orvosként a halál és haldoklás
a munkám része.

Foglalkoztam fiatalokkal és idősekkel is,
halálos betegségben szenvedőkkel,

emberekkel, akiknek akut betegségük van,
vagy tragikus balesetet szenvedtek.

Jómagam is veszítettem el
családtagokat, barátokat.

Ennek ellenére sosem gondoltam igazán
a saját halálomra –

arra, hogy én is meghalhatok.

Úgy tartják: "Akár holnap is
elüthet egy busz."

Nos, ha a halandóság busz volna,

sokkal hamarabb láthattam volna

már a szemem a sarkából.

Tudtam, hogy ott van; mind tudjuk.

De folytattam az életem – munka,
vásárlás, iskolába rohanás –,

anélkül, hogy különösebben
gondoltam volna rá,

feltételezve, hogy csak
a távoli jövőben ér utol,

nem kerül képbe, míg meg nem öregszem.

Mi van viszont akkor,
ha elgondolkodnánk saját halálunkról?

Ha tényleg belegondolunk?

Mit tennénk másképp?

Hogyan készülnénk fel rá?

Hogyan élnénk meg a mindennapokban?

Múlt októberben minden megváltozott.

34 voltam, három kisgyerekkel
és tervekkel a jövőre nézve.

Felfedeztem egy csomót,
beutaltak egy emlőklinikára,

ahol mammográfiát, ultrahangot
és biopsziát végeztek rajtam.

Egy hetet kellett várnom az eredményekre.

Bár tudtam, hogy rák is lehet,

mégsem igazán hittem, hogy az lesz.

Mivel a férjem
az otthonunktól távol dolgozik,

egyedül mentem az orvoshoz.

A busz egyszerre ott termett előttem.

Rák.

Ha gondoltam is saját halálomra,
a gondolataim igen elvontak voltak.

Az első gyermekünk születésekor
megtettem a szükséges lépéseket –

végrendelkeztem,
életbiztosítást kötöttem –,

ám igazából a halál nem tűnt valószerűnek.

Nem tűnt reálisnak, hogy lehetnek dolgok,
amiket sosem teszek meg,

ahogy az sem,
hogy valamit utoljára csinálok.

A halandósággal félelmetes szembenézni,

ám akkor hirtelen meg kellett tennem.

Nehéz kezelni

az emberek reakcióit.

Fogalmuk sincs, mit is mondhatnának,

és néha úgy érzem,
nekem kell támogatnom őket.

Gyakorlatiasan, tényszerűen

tudok a rákról beszélni másoknak
anélkül, hogy felidegesíteném magam.

A férjem előtt sírdogálok.

De nem akarok mindenki előtt sírni.

Nehéz volt elmondani a gyerekeimnek,

a lányoknak, akik négy és hat évesek,
és a fiamnak, aki kettő.

Amikor diagnosztizáltak,
kaptam egy "Anyu daganata" című könyvet,

amit együtt olvastunk el.

Nem akartam eltitkolni előttük,
mi történik,

hogy csak azt tudják, valami
nincs rendben, de ne tudják, mi az.

A négyévesem kedvenc része
a könyvben az volt,

amikor anyunak már
az összes haja kihullott,

és ott volt a parókája felakasztva,
amire a lányom azt kérdezte kacagva:

"Miért vette le anyu a haját?"

(Nevetés)

Az emberek a kockázati
tényezőkről kérdeznek.

Várják, hogy megnyugtassam őket,

hogy megmagyarázzam
miért történik ez velem,

várják, hogy azt mondjam: "Ne aggódjatok,
ez veletek nem fordulhat elő."

Ám ilyesmit nem mondhatok.

Fiatal vagyok.

A családomban nem igazán
fordult elő mellrák,

sem más kockázati tényezők
nem jellemzik a családom.

Mindhárom gyermekem szoptattam,

ami védi a mellett,

és mégis itt vagyok.

Azt hisszük, a rossz dolgok
mindig csak másokkal esnek meg.

Tanakodunk: "Miért pont én?"

Ám orvosként túlságosan is jól tudom,

hogy a kérdés így szól helyesen:
"Miért ne pont én?"

A helyzet az, hogy az életünk
bármikor megváltozhat vagy véget érthet.

A busz egy pillanat alatt
itt teremhet előttünk.

Egyik vizsgálatról a másikra cincáltak:
mellbetegségekkel foglalkozó ápoló,

mellsebész, plasztikai sebész,
radiológus, onkológus,

kemoterápiás ápoló,
tanácsadó, parókapróba.

Sminkesnél is jártam, ahol megtanítottak,
hogyan töltsem ki ritkuló szemöldököm.

Rengeteg az információ,
rengeteg döntést kell meghozni.

Például: milyen műtétekre van szükség.

Nehéz egyszerre mindent befogadni.

Azt mondták, ne akarjam
elsietni a döntéseket,

amelyeket később megbánhatok.

Én viszont csak túl szeretném élni,

túlélni, hogy később majd
bánkódhassak a döntéseimen.

Az idő múlásával rájöttem, a busz eltűnt

az orrom elől.

Már távolabb van.

Nem holnap vagy jövő héten halok meg,

sőt nem is jövő hónapban.

Még látom persze a buszt.

Közeledik, én meg úgy érzem,
mozgásképtelen vagyok.

Miután közölték, hogy rákom van,

egy gondolat foglalkoztatott igazán:

mit tegyek most?

Azon töprengtem, elmenjek-e Disneylandbe.

(Nevetés)

A diagnózist követően
nem adnak kézikönyvet.

Nem mondják: "A szörnyű hírek után íme,
ezek a következő teendők."

Elkezdtem körbekérdezősködni –
családok, barátok, kórházi személyzet –,

mit tegyek ezután.

Mindig ugyanaz a válasz:

"Tedd azt, ami a legjobb neked."

Ám fogalmam sem volt, mi a jó nekem.

Szeretek tervezni;

ki akarom pipálni a dolgokat,
tudni, hogy haladok.

Elkezdtem hát listát írni.

Pár dolog nyomban eszembe jutott.

Végre megszerveztem a fiunk keresztelőjét,

ami két éve, a születése óta
a teendőim közt volt,

ám egyszerűen nem volt időm rá.

Nem készült ötünkről közös kép,

így megszerveztem,
hogy profi családi fotó készüljön rólunk.

Hamar szerettem volna, hogy elkészüljön,
mielőtt elkezdtem volna a kemót,

és kihullik a hosszú, sötét hajam.

A kertünkben került sor a fotózásra.

A fotós elmagyarázta, hogy a gyerekekkel
könnyebb valami kisebb helyen,

különben csak arról lesz egy csomó képünk,
ahogy százfelé szaladnak.

(Nevetés)

Még a kertünkben is

kihívásnak bizonyult,
hogy nyugton tartsuk őket.

Végül ropival kenyereztük le őket.

A barátaink azóta közölték,
ez igen vacak juttatás volt.

(Nevetés)

Ám bevált!

(Nevetés)

Küszködtem viszont
a bakancslistám összeállításával.

Sokat gondolkodtam rajta.

Vajon mit szeretnék megtenni,
mielőtt meghalok?

Rájöttem viszont, hogy nem szeretnék
hegyet mászni, se megnézni a piramisokat.

Csak a gyerekeimet akartam
igazából felnevelni.

Ám ez nem igazán olyasmi,
amit csak úgy ki lehet pipálni egy listán.

A gyerekeim jártak a fejemben,
mit is tehetnék értük,

mit hagyhatnék hátra,
amiről emlékezni fognak rám.

Gondoltam arra, hogy képeslapokat veszek

az összes nagy, létező mérföldkőre:

sikeres vizsgák, jogosítvány megszerzése,
házvásárlás, házasság.

Ám lehet, ezek egyikét sem teszik majd.

Ha csak valami szörnyűség nem történik,
persze valószínűleg betöltik a 18-at,

így mindegyiküknek megvettem
a 18-ik szülinapi ajándékot.

Ha ezt túlélem, legfeljebb
rendkívül szervezett leszek.

(Nevetés)

Most könyvet írok nekik.

Tanácsokat írok össze benne, amelyeket
akkor adnék, ha látnám őket felnőni.

Tanácsok anyutól.

Olyan sok minden van, amit megosztanék
velük, amire megtanítanám őket,

tanulságok, amelyekre sikereim
és kudarcaim kapcsán tettem szert,

sok minden van, amit elmondanék nekik,
hogy segítsem őket a saját életük során.

Segíteni akarom őket, hogy
magabiztosak és talpraesettek legyenek.

A betegségem ne befolyásolja milyenek.

Boldog emlékeket akartunk,
így elmentünk egy vidámparkba.

Nem Disneylandbe, hanem egy másikba,
a lakóhelyünk közelében.

Fantasztikusan éreztük magunkat.

Ám minden nap nem mehetünk vidámparkba.

A gyerekeknek iskolába kell menniük,
a szemetet ki kell vinni.

A számlákat fizetni kell.

Néha olybá tűnik,
a mellrák-kezelést hozzáadtam

mindazokhoz a dolgokhoz,
amiket amúgy próbálok megoldani.

Az emberek azt mondják, bátor vagyok,

de ez nem igaz.

Meg kell békélnem a helyzetemmel,
ugyan mi más választásom is volna?

Próbálok pozitív lenni, tervezni.

Reméljük, elszabadulunk kicsit a munkából,
hogy családként utazhassunk.

Tudom, ezekből a tervekből
talán nem lesz semmi.

Nem tudom, mit hoz a jövő.

A kemoterápiával végeztem.

Múlt héten megoperáltak.

Hamarosan kezdődik a sugárkezelés.

A statisztikák szerint ezek a kezelések
növelik a túlélési esélyeket,

ám ha esetemben nem válik be,
a statisztika mit sem ér.

A rák elleni harccal és a legyőzésével
kapcsolatos megjegyzések azt sugallják,

ha elbukunk, nem dobtunk be
minden tőlünk telhetőt.

Orvosként, most pedig
betegként is állíthatom:

ez nem igazságos.

Nincs ráhatásom.

Ha a kezelés sikeres,

a rák akkor is visszatérhet
pár évvel később,

vagy a kezelésnek lehetnek
szövődményei a későbbiekben.

Folyton aggódhatnék.

Ugyanakkor észrevettem, hogy a buszt
szándékosan szem elől tévesztettem.

A diagnózist követően itt volt,
itt, az orrom előtt.

Beteges rettegéssel töltött el,
hogy szembe kellett nézzek vele.

Keservesen vágytam visszamenni az időben,
amikor gondtalanul élhettem anélkül,

hogy a halálra kellett volna gondoljak.

Most viszont, hogy többé nincs szem előtt,

nincs meg az a sürgető érzés,

még mindig aggódom.

Nem akarom, hogy úgy érjen véget
az életem, hogy bármit is bánok.

Önnön halandóságommal szembenézni

sokféleképp segít, hogy a számomra
fontos dolgokra koncentráljak,

és megéljek minden percet.

Felhagytam azzal,
hogy jobb időkre tartogassak dolgokat.

A legjobb ruháimat hordom,
meggyújtom a különleges gyertyákat.

A halál nem kerül gyakran szóba.

Ha mégis, mások haláláról beszélünk,

vagy elvontan utalunk rá.

Ez nem ugyanaz,
mint tényleg szembenézni vele.

Mind meghalunk.

Bármelyikünket elütheti az a busz holnap.

Mi van, ha tényleg gondolkodnánk róla?
Ha tényleg szembenéznénk vele?

Mit tennének akkor másképp?

Hogyan készülnének fel?

Hogyan élnének azzal a tudattal,
hogy tényleg meghalnak?

Az életem teljesen megváltozott.

Lehet, a busz elkanyarodik,
de az is lehet, hogy nem.

Nem vonok le
következtetéseket a jövőmről.

Lehet, nem lesz időm
véghezvinni mindazt, amit akarok.

Ez mondjuk örök igazság,

egyszerűen csak nem gondoltam rá.

Mostantól viszont a gyerekeimmel töltött
minden percet nagy becsben fogok tartani,

fogócskázni fogok velük a kertben,
és ropival kenyerezem le őket.

(Nevetés)

Köszönöm.

(Taps)