Az egykori radikális dzsihadista gondolatai

"Hosszú ideig a halálnak éltem" mondja Manwar Ali, az egykori radikális dzsihadista, aki az 1980- as években részt vett a Közel-Keleten és Ázsiában zajló erőszakos, fegyveres mozgalmakban. A megrendítő előadásban radikalizálódással kapcsolatos tapasztalatain töpreng és határozott választ ad mindazok számára, akik olyan iszlamista csoportok felé közelednének, melyek azt állítják, hogy az erőszak, a brutalitás nemes és erkölcsös cselekedet: szabadulj meg a benned tomboló haragtól és gyűlölettől -mondja és tárd ki szíved, hogy meglásd másokban a jóságot, a szépséget és az igazságot.

Teljes életet élő ember áll önök előtt

itt és most.

Nagyon hosszú ideig azonban

a halálnak éltem.

Fiatalon úgy hittem,

hogy a dzsihád a kényszer,
az erőszak nyelvén ismerhető meg.

A rosszat erővel és agresszióval
próbáltam jobbá tenni.

Mélyen megérintett mások
szenvedése, és erős vágyat éreztem,

hogy segítsek, hogy megváltást
hozzak számukra.

Hittem: az erőszakos dzsihád nemesi,

lovagias,

és a segítség legmegfelelőbb formája.

Napjainkban, amikor oly sokan --

különösen a fiatalok --

veszélyeztetettek a radikalizálódással

olyan csoportok által mint az al-Kaida,

Iszlám Állam és mások,

amikor ezen csoportok állítják,

hogy a szörnyűséges brutalitásuk
és erőszakosságuk a valódi dzsihád,

akkor el kell mondanom, hogy a dzsihádról
alkotott eszméjük téves --

teljességgel téves --

ahogy a sajátom is egykoron.

A dzsihád a legjobbra
való törekvést jelenti.

A fáradhatatlan igyekezetet,
spiritualitást,

önmegtisztulást

és odaadást foglalja magába.

A pozitív átalakulással azonosítható

a műveltség, bölcsesség,
és Isten üdvözlete útján.

A dzsihád jelenti mindezt
egyetlen szóban kifejezve.

Olykor a dzsihád erőszak
formájában nyilvánul meg,

azonban csak ritkán,

szigorú feltételek mellett,

szabályokon és korlátokon belül.

Az iszlám vallásban egy cselekedet
által biztosított előny

túlsúlyban kell legyen
az általa okozott sérelemmel.

Ennek értelmében

a Koránban a dzsihádhoz kapcsolódó strófák

nem írják felül a megbocsátásra,

a jóakaratra,

a türelemre tanító sorokat.

Hiszem, hogy napjainkban a Föld egyetlen
pontján sem állnak fenn olyan körülmények,

ahol a dzsihád nevében erőszak
alkalmazása megengedhető volna,

mivel aránytalanul nagyobb
károkat okozna.

Napjainkra azonban
a dzsihád szellemiségét megfertőzték.

Eltorzítva annak jelentését
erőszak alkalmazására

sarkallja a világon bárhol
nehézségekkel küzdő muszlimokat

cselekedeteiket így formálják
terrorizmussá

az iszlám tekintélyuralmi nacionalista
csoportjai mint az al-Kaida,

Iszlám Állam és mások.

Nekem azonban sikerült megértenem,

hogy az igaz dzsihád
a legvégsőkig tartó küzdelmet jelenti,

az Istennek tetsző erények
szerinti élet megerősítésére úgymint:

őszinteség, becsületesség

könyörületesség, jóindulat,

megbízhatóság, tisztelet

igazmondás --

emberi értékek,
melyen oly sokan osztozunk.

Bangladesben születtem,

de jobbára Angliában nevelkedtem.

Iskoláimat is itt végeztem.

Édesapám tanult ember volt,

munkássága okán tartózkodtunk
az Egyesült Királyságban.

1971-ben ott voltunk Bangladesben,
amikor minden megváltozott.

A Függetlenségi Háborúnak
szörnyűséges hatása volt ránk nézve

családokat fordított egymás ellen,

szomszédot a szomszéd ellen.

12 éves koromban testközelből
tapasztaltam meg a háborút,

a családom nyomorát,

22 rokonom szörnyűséges halálát,

csakúgy mint bátyám megölését.

Láttam mások halálát...

állatokat az utcákon
emberi tetemeken lakmározni

az éhínséget körülöttem,

az önkényt, a kegyetlen erőszakot--

érzéketlen erőszakot.

Fiatal férfiként

tinédzserként, az eszmék bűvöletében.

Szerettem volna tanulni,

de négy éven keresztül
nem járhattam iskolába.

A Függetlenségi Háborút követően

édesapámat két és fél évre
börtönbe csukták

én minden héten meglátogattam őt

ez idő alatt pedig
saját magamat képeztem.

Édesapát 1973-ban engedték szabadon

menekültként Angliába utazott

aztán nem sokkal később
mi is követtük.

17 éves voltam ekkor.

E tapasztalatok különösen
érzékennyé tettek

a világban zajló zavargásokra,
igazságtalanságokra.

És egy erős vágyat éreztem --

buzgó, mélyen gyökerező vágyat --

hogy a rosszat jóvá tegyem,

az elnyomás alatt élőket megsegítsem.

Tanulmányaimat az Egyesült Királyság
felsőoktatásában folytatva,

találkoztam emberekkel, akik megmutatták
hogyan irányíthatnám vágyam

és a hitem útján hogyan
segíthetnék másokon.

És radikalizálódtam -

éppen csak annyira,
hogy az erőszakot jogosnak tartsam,

bizonyos esetekben erénynek tekintsem.

Így lettem hát részese az
Afganisztánban zajló dzsihádnak.

Oltalmazni szerettem volna az afgán
muszlimokat a szovjet hadseregtől.

És hittem, hogy ez dzsihád:

a szent kötelességem,

amiért majd Isten megjutalmaz.

Hitszónok lettem.

Az erőszakos dzsihádot hirdetők egyik
úttörője lettem az Egyesült Királyságban.

Toboroztam,

adományokat gyűjtöttem, gyakorlatoztattam.

Összetévesztettem a valódi dzsihádot

azzal az elkorcsosulással,
amit a fasiszta muszlimok képviselnek--

Ők azok az emberek, akik a dzsihád
eszméjét saját hatalomvágyuk, tekintjük,

területi fennhatóságuk
igazolására használják fel.

Elfajzás. Napjainkban az olyan
fasiszta iszlám csoportok közreműködésével

mint az al-Kaida, Iszlám Állam és mások.

Körülbelül 15 éven keresztül

rövid ideig harcokat vívtam

Kasmírban és Burmában

az Afganisztáni háború mellett.

Célunk az volt,
hogy kiűzzük a betolakodókat,

hogy megváltást hozzunk
az elnyomás alatt szenvedők számára és

természetesen egy
muszlim állam létrehozása,

egy kalifátus Isten uralma alatt.

És tettem ezt nyilvánosan.

Nem szegtem törvényt.

Büszke és hálás voltam,
amiért brit lehettem --

és az vagyok most is.

Soha nem viseltettem
ellenségesen a hazám iránt

soha nem gyűlöltem a nem
muszlim polgártársaimat,

ahogyan most sem.

Egy afganisztáni csata alkalmával

néhány brit férfi, én,
és egy 15 éves afgán kisfiú

egyfajta köteléket alkottunk.

Abdullah,

egy ártatlan, szerető
és szeretetre méltó kölyök

aki mindig kereste a módját,
hogy örömet szerezzen.

Szegény volt.

A táborban az ilyen srácok
különféle szolgamunkákat végeztek.

Eléggé boldognak láttam,

de egyfolytában azon aggodalmaskodtam,

hogy a szülei mennyire hiányolhatják már.

És azon is, hogy bizonyára ennél
szebb jövőt álmodtak számára.

Válhatunk a háború
körülményeinek áldozatává,

kegyetlen módon, ahogyan ő is

a háború kegyetlen
körülményeinek idején.

Egy nap a lövészárokban
felvettem a földről

egy fel nem robbant aknavető gránátot,

majd egy összetákolt sárkunyhóba vittem.

Aztán egy rövid csatározásba,
értelmetlen csatározásba keveredtem

mindig értelmetlen.

Néhány órával később tértem vissza,
ekkor már holtan találtam.

A robbanóanyagot próbálta meg
kinyerni a töltetből.

A töltet felrobbant,
ő pedig szörnyűséges halált halt,

darabokra szaggatta ugyanaz a szerkezet,

ami esetemben teljességgel
ártalmatlannak bizonyult.

Feltettem hát a kérdést?

Mi célt szolgált az ő halála egyáltalán?

Őt miért érte a halál, engem miért nem?

Tovább léptem.

Harcoltam Kasmírban.

toboroztam a filippinóknak

Boszniában és Csecsenföldön.

Továbbra sem leltem válaszra.

Később Burmában

rohingya harcosokkal kerültem kapcsolatba

alig tinédzser korúak

a dzsungelben születtek
és ott is nevelkedtek

gépfegyverekkel, aknavetőkkel
felszerelkezve.

Találkoztam két 13 év körüli jólelkű,
vékony hangú fiúval.

Rám néztek, könyörögve kérték,
hogy vigyem őket magammal Angliába.

Egyszerűen csak iskolába
szerettek volna járni--

ez volt az ő álmuk.

A családom--

a velük egykorú gyermekeim--

ők otthon éltek az Egyesült Királyságban,

iskolába jártak,

biztonságban voltak.

Egyfolytában az járt a fejemben,
hogy ezek a srácok

milyen régóta szövögethetik álmaikat

egy ilyen életről.

A körülmények áldozatai:

a két fiatal fiú,

a szabad ég alatt éjszakázva,
esténként a csillagokat fürkészve

hite hagyottan, a vezetőjük
hatalomvágyának

kielégítésétől kiaknázottan.

Hamarosan azt is megtapasztaltam
ahogy ezek a fiúk egymást öldöklik

a rivális bandák ellen
folytatott harcokban.

És mindenhol ugyanezt láttam.

Afganisztán, Kasmír, Burma,

Fülöp-szigetek, Csecsenföld;

kicsinyes hadurak rábírják a gyengét és
a sebezhetőt a kölcsönös öldöklésre,

és mindezt a dzsihád nevében.

Muszlim a muszlim ellen.

Nem a hódító, a megszálló
erők ellen oltalmat nyújtva;

nem az elnyomás alatt
élők megsegítésére.

Gyermekek felhasználásával

az önös érdekek kihasználására;

emberek halála az összetűzések során

amit a dzsihád nevében én is támogattam.

És a folyamat napjainkban is zajlik.

Miután szembesültem azzal,
hogy az erőszakos dzsihád

melynek külföldön
én magam is részese voltam

annyira különbözött --

tátongó szakadék aközött
amit tapasztaltam

és amiről úgy hittem,
hogy szent kötelességem --

Az egyesült királyságbeli
cselekedeteimen kezdtem töprengeni.

A prédikációimra gondoltam,

a toborzásra, az adomány gyűjtésre,

a képzésre,

de leginkább a radikalizálódásra--

hogy ifjakat küldtem csatákba, a halálba,

mert ezt tettem --

teljességgel helytelenül.

Így lettem hát a 80'-as évek közepén
részese az erőszakos dzsihádnak,

Afganisztánnal kezdetben.

És mire felhagytam az egésszel,
már a 2000-es éveket írtuk.

Teljesen belemerültem.

Az emberek körülöttem mind támogattak

tapsoltak,

még ünnepeltek is, azért amit
véghez viszünk az ő nevükben.

Azonban mire megtanultam,
hogy ebből ki kell szállni,

2000-ben, teljesen kiábrándultan,

addigra már 15 év telt el.

Szóval, hol rontjuk el?

Annyira el voltunk foglalva
az erkölcsi tisztaság hirdetésével

hogy közben megfeledkeztünk
tetteink következményeiről.

Esélyt sem adtunk magunknak arra,
hogy erkölcsösek legyünk.

Az elnyomás ellen harcolunk,
mondogattuk magunknak,

de csak megvívhatatlan
háborúkat folytattunk.

Egyfajta eszközzé váltunk, mely eszköz
csupán még több ember halálához vezetett

így válva részesévé annak a bűnnek,

amivel az ádáz kisebbség
önös érdekeit szolgáltuk.

Idővel tehát,

elég hosszú időt követően,

felnyitottam a szemem.

Lett bátorságom

szembenézni az igazsággal,

hogy gondolkodjam,

hogy kemény kérdéseket
tegyek fel önmagamnak.

Kapcsolatba léptem a lelkemmel.

Hogy mit tanultam?

Azt, hogy az erőszakos
dzsiháddal érintettek

azok, akik a szélsőségekből
próbálnak meríteni

nem különböznek másoktól.

Azonban hiszem, hogy
ezek az emberek képesek változni.

Képesek visszaszerezni
és meggyógyítani szívüket

hogy olyan emberi értékekkel
töltsék meg, melyek gyógyítani képesek.

Amikor egész egyszerűen
nem veszünk tudomást a valóságról,

rádöbbenünk, hogy fenntartás nélkül
fogadjuk el azt amit hallunk.

Így elszalasztunk megélni olyan
áldásos pillanatokat melyeket

dédelgetve őriznénk meg magunknak
akárcsak egy múló pillanatra is.

Voltam részese olyan tetteknek,
melyről hittem, hogy helyesek.

Azonban mára megkérdőjelezem azt is,
amiről hittem, hogy helyesen cselekszem.

Fogadd el az igazságot -mondtam mindig.

Azonban a kétségeknek
helyet soha nem adtam.

Meggyőződésem, miszerint az emberek
képesek a változásra,

tapasztalataimban,
utazásaimban gyökeredzik.

A terjedelmes olvasói munka

megfontoláson alapuló szemléletmód

megfigyelés és az önismeret
útján felfedeztem,

rádöbbentem, hogy az Ő
és a mi muszlim világunk

hamis és igazságtalan.

Az összes bizonytalan körülményre való
tekintettel, melyeket hangoztattunk

és a sérthetetlen igazságra,

a kétségbevonhatatlan igazságra,

egy sokkal árnyaltabb
értelmezésre jutottam.

Megértettem, hogy az oly sokféle
ellentmondással teli világban,

az hamis hitszónokok,

kizárólag a hamis hitszónokok
amilyen én is voltam,

nem képesek felismerni az ellentmondást
a misztikumban, a fikcióban

mellyel a tekintélyüket bizonygatják.

Én tehát megértettem az önismeret,

politikai alapú tájékozottság, tudatosság,

a széles látókörű értelmezés
alapvető szükségességét,

kötelezettségvállalásaink,
cselekedeteink következményeit,

és másokra gyakorolt hatását.

Arra kérek hát mindenkit,
kiváltképp azokat,

akik őszintén hisznek a muszlim
dzsihád szellemiségében

utasítsák el a dogmatikus
tekintélyuralmi rendszert;

utasítsák el a dühöt,
a gyűlöletet, az erőszakot;

keressék a módját,
hogy a rosszat jóvá tegyék

a könyörtelen, igazságtalan

és elutasító bánásmód
igazolásának megkísérlése nélkül.

Alkossunk helyette
kedves és hasznos dolgokat,

az utókor számára.

Szeretettel közeledjünk
a világhoz, az élethez.

Találjuk meg a módját annak,
hogy kitárjuk a szívünket,

hogy megláthassuk a szépséget,
az igazságot másokban, a világban.

Azért, hogy többre értékeljük magunkat

egymást,

a társadalmunkat, engem, és Istent.

Ez a dzsihád--

az én igaz dzsihádom.

Köszönöm.

(taps)