Egy depressziós komikus vallomásai

Kevin Breel nem néz ki depressziósnak: csapatkapitány, partiarc, vicces és magabiztos. Most elmondja annak az éjszakának a történetet, amikor is rájött, hogy saját életének megmentése érdekében ki kell mondani két egyszerű szót.

Életem során évekig azt éreztem,

hogy két különböző életet élek.

Az egyik életemet mindenki látja,

a másikat csak én látom.

A mások által látott életemben

barát,

apám fia, testvér,

stand-up comedy fellépő
és tinédzser vagyok.

Ezt az életemet látja mindenki.

Ha megkérdeznék a barátaimat
és a családomat arról,

ki vagyok, ezt mondanák.

Igazuk is lenne.
Ez vagyok én.

Ha megkérnének,
hogy jellemezzem magam

valószínűleg én is
ilyesmiket mondanék.

Nem hazudnék,

de nem is a teljes
igazságot mondanám,

ugyanis az az igazság,

hogy ez csak az az
életem, amit mások látnak.

Abban az életben,
amit csak én látok, aki vagyok,

aki igazán vagyok,

az olyasvalaki, aki
szörnyű depresszióval küzd.

Már hat éve,

minden egyes nap.

Annak, aki még
sosem volt depressziós

vagy nem igazán tudja, mi is az,

meglepő lehet ezt hallani,

ugyanis az emberek többsége
szerint aki depressziós,

az csak szomorú,

valami rossz történt az életében,

szakított a barátnőjével,

elvesztette egy szerettét,

nem kapott meg egy állást.

De ez a szomorúság.
Természetes dolog.

Természetes emberi érzelem.

Aki depressziós,
az nem csak szomorú,

amikor valami
rosszul alakul az életében.

Aki depressziós, az szomorú,

amikor minden jól alakul az életében.

Ez az igazi depresszió,
ebben szenvedek én is.

Hogy teljesen őszinte legyek,

nehéz itt állni és kimondani.

Nehéz beszélni róla,

és úgy látszik,
mindenkinek nehéz róla beszélni,

olyannyira, hogy
senki sem beszél róla.

Senki sem beszél a
depresszióról, pedig kellene,

mert ez jelenleg súlyos probléma.

Súlyos probléma.

De nem hallunk róla a
közösségi médiában, ugye?

Nem látjuk a Facebookon.
Nem látjuk a Twitteren.

Nem látjuk a hírekben,
mert ez nem egy örömteli,

vicces, vidám dolog.

Mivel nem látjuk,
nem tudjuk, mennyire súlyos.

Pedig nagyon súlyos
és komoly dologról van szó:

minden 30 másodpercben,

minden 30 másodpercben, valahol,

valahol a világon
valaki eldobja magától az életet

a depresszió miatt.

Lehet, hogy két háztömbnyire,
lehet, hogy két országgal arrébb,

lehet, hogy két földrésszel
arrébb, de megtörténik,

minden egyes nap megtörténik.

Társadalmunk pedig hajlamos

ránézni, továbblépni és
azt mondani: „És akkor mi van?”

És akkor mi van? Ránézünk, továbblépünk
és azt mondjuk: „Ez a te bajod.

Ez az ő bajuk”.

Azt mondjuk, szomorúak
vagyunk és sajnáljuk,

de azt is mondjuk:
„És akkor mi van?”.

Két éve nekem voltak gondjaim.

Az ágyam szélén ültem,

ahol már számtalanszor ültem azelőtt,

és öngyilkos akartam lenni.

Öngyilkos akartam lenni,
de ha rám néztek volna,

nem egy öngyilkosságra
hajlamos fiút láttak volna.

Egy fiút láttak volna,
aki a kosárlabdacsapat kapitánya,

a színjátszókör legjobbja,

a legjobb tanuló angolból,

aki mindig kitűnő tanuló,

és mindig ott van minden bulin.

Azt mondták volna,
nem vagyok depressziós,

nem vagyok öngyilkos típus.
De nem lett volna igazuk.

Nem lett volna igazuk.
Ott ültem azon az éjszakán

egy doboz gyógyszerrel,
tollal és papírral a kezemben,

és azon gondolkoztam,
hogy megölöm magam,

és ilyen közel voltam hozzá.

Ilyen közel voltam hozzá.

De nem tettem meg, így
egyike vagyok azon szerencséseknek,

egyike azoknak, akik
kiálltak a párkány szélére,

lenéztek, de nem ugrottak le.

Egyike azon szerencséseknek, akik túlélték.

Túléltem, és most itt vagyok,
hogy elmeséljem a történetemet.

A történetem pedig a következő.

Két szó: depressziós vagyok.

Depressziós vagyok

és sokáig, azt hiszem

két teljesen különböző életet éltem,

amelyben az egyik énem
mindig félt a másiktól.

Attól féltem, ha az emberek
meglátnák az igazi énemet,

hogy nem vagyok az a tökéletes, népszerű srác
a gimiben, akinek mindenki gondolt,

hogy a mosoly mögött küzdelem folyik,

a fény mögött sötétség van,

és az igazi személyiségem
mögött valódi fájdalom rejtőzik.

Van, aki attól fél, hogy
nem fog tetszeni a lányoknak.

Van, aki fél a cápáktól.
Van, aki fél a haláltól.

De én, életem nagy részében,
önmagamtól féltem.

Az igazságtól, az őszinteségtől,
a sebezhetőségtől féltem,

és emiatt úgy éreztem,

mintha sarokba szorítottak volna,

mintha sarokba szorítottak volna,
és csak egy kiút lenne,

és én csak erre a kiútra tudtam
gondolni minden egyes nap.

Minden egyes nap gondoltam rá.

Itt állok, és ha teljesen
őszinte akarok lenni,

még mindig gondolok rá,
mert ez betegség,

ez küzdelem, depresszió,

és a depresszió nem
egyszerű bárányhimlő,

hogy egyszer meggyógyulsz,
és nem kapod el többet.

Ezzel együtt kell élned.
Az életed része.

A szobatárs, akit nem rúghatsz ki.
A hang, amelyet mindig hallasz.

Érzések, amelyek elől nem menekülhetsz.

A legijesztőbb, hogy egy idő után

már nem is veszel róla tudomást.
Természetes lesz a számodra,

és amitől a legjobban félsz,

az nem a szenvedés, amit érzel.

Attól félsz, hogy megbélyegeznek,

a szégyentől, a megaláztatástól,

a rosszalló pillantástól egy barátod arcán,

attól, hogy a hátad mögött
gyengének tartanak,

és bolondnak gondolnak.

Ez tart vissza attól, hogy
segítséget kérj.

Ezért ragaszkodsz hozzá
és titkolod el.

A megbélyegzés.
Ragaszkodsz hozzá, eltitkolod,

ragaszkodsz hozzá,
eltitkolod,

és még ha emiatt is maradsz
ágyban mindennap,

emiatt érzed az életed üresnek,
nem számít, mennyire igyekszel,

eltitkolod, mert a depresszió
körül kialakult megbélyegzés

nagyon is létezik a mai világban.

Nagyon is létezik, ám ha úgy gondolják,
nincs igazam, tegyék fel maguknak a kérdést:

Mit írnánk ki inkább a Facebookra?

Azt, hogy alig bírnak felkelni,

mert fáj a hátuk,

vagy azt, hogy alig bírnak
felkelni reggelente,

mert depressziósok?

Ez a megbélyegzés, mert sajnos

egy olyan világban élünk, ahol
ha valakinek eltörik a karja

mindenki alá akarja írni a gipszét,

de ha kiderül, hogy valaki depressziós,
mindenki hátat fordít neki.

Ez a megbélyegzés.

Semmi, de semmi bajunk nincs azzal,
ha egy szervünk beteg.

Kivéve, ha az az agyunk.
Arról nem veszünk tudomást.

Egyszerűen nem veszünk
tudomást róla, és emiatt

egy olyan világban élünk,
ahol sem a depressziót,

sem más lelki betegséget nem fogadnak el.

Szerintem ez ironikus,
ugyanis bár a depresszió

az egyik legjobban
kutatott probléma a világon,

mégis egyike azon témáknak,
amelyekről keveset beszélünk.

Félretoljuk, bedobjuk a sarokba,

úgy teszünk, mintha nem lenne,
és reméljük, hogy magától megoldódik.

Hát nem fog.
Nem oldódott meg és nem is fog,

mert ez csak ábrándozás,

és ez nem játék, ez halogatás.

Ilyen fontos dolgokat
nem halogathatunk.

Az első lépés
a problémamegoldás felé

maga a probléma felismerése.

Amíg ezt nem tettük meg,
nem várhatjuk el, hogy

választ találjunk rá,
amikor még a kérdéstől is félünk.

Én nem tudom, mi a megoldás.

Bárcsak tudnám, de nem tudom.

De szerintem itt kezdődik.

Velem kell kezdődnie, Önökkel,

azokkal, akik szenvednek,

akik bujkálnak.

Beszélnünk kell róla,
el kell űznünk a csendet.

Nekünk kell kiállnunk azért,
amiben hiszünk,

mert rájöttem arra, hogy

egy nagy probléma van,

és nem az a gond, hogy

nem veszünk tudomást másokról.

A gond az, hogy önmagunk
elfogadására tanítanak,

hogy legyünk jóban önmagunkkal,

mert őszintén szólva,

mindannyian küzdünk és szenvedünk.

Legyen szó erről, vagy másról,

mindenki ismeri a fájdalmat.

Mindenki ismeri a szívfájdalmat,

így azt is tudjuk,
mennyire fontos a gyógyulás.

Ám jelenleg a depresszió
seb a társadalmunkon,

ráteszünk egy ragtapaszt,
úgy teszünk, mintha nem lenne ott.

De igenis ott van.
De tudják mit? Nem gond.

A depresszióval nincs gond.
Nem baj, ha valaki depressziós.

Beteg, nem gyenge,

ez egy betegség,
nem egy identitás,

mert amint sikerül túllépni
a félelmen és a gúnyolódáson,

mások ítéletén és megbélyegzésén,

ott lesz maga a depresszió,

és ez csak az élet egy része,

az élet egy része,
és akármennyire is utálom,

akármennyire is utálom
azokat a helyeket,

a mélypontokat, ahová
a depresszió miatt kerültem,

sok tekintetben hálás vagyok érte.

Igen, hullámvölgyekbe kerültem,

de csak azért, hogy lesznek csúcsok is,

és igen, megjártam a sötétet is,

de csak azért, hogy
ne feledjem el a fényt.

A fájdalom, amit
19 éve érzek ezen a világon,

új perspektívát adott,
és a fájdalom,

a fájdalom reményt adott,

reményt és hitet,
hitet önmagamban,

hitet másokban,
hitet, hogy minden jóra fordul,

hogy lesz változás,
hogy beszélünk róla,

őszintén beszélünk róla,
teszünk a tudatlanság ellen,

teszünk az intolerancia ellen,

és ami a legfontosabb,

megtanuljuk szeretni önmagunkat,

megtanuljuk elfogadni önmagukat,

ne pedig azt, akivé
mások szeretnék, hogy váljunk.

Én olyan világban hiszek, ahol

a fény körülölelése nem egyenlő
a sötétség elutasításával.

Én olyan világban hiszek,
ahol aszerint ítélnek meg minket,

mennyire vagyunk képesek
túllépni a megpróbáltatásokon.

Ahol mások szemébe nézhetek,

és azt mondhatom:
„Szörnyen érzem magam.”

Ők visszanéznek rám és azt mondják:
„Én is.” De nem baj.

Nem baj, mert
a depresszióval nincsen gond.

Emberek vagyunk,
küzdünk, szenvedünk.

vérzünk, sírunk, és ha azt gondolják,
hogy az erős igazán,

aki soha nem mutatja ki a gyengeségét,

akkor azt kell, hogy
mondjam, tévednek.

Tévednek, mert
pont az ellenkezője.

Emberek vagyunk,
vannak gondjaink.

Nem vagyunk tökéletesek,
és ez nem baj.

Véget kell vetnünk a tudatlanságnak,

a intoleranciának,
a megbélyegzésnek,

a csöndnek,
el kell felejtenünk a tabutémákat,

az igazságot kell látnunk,
beszélnünk kell róla,

mert az egyetlen módja
egy olyan probléma leküzdésének,

mellyel egyedül nézünk szembe,

az az, ha összefogunk,

ha összefogunk.

Én hiszem, hogy sikerülhet.

Én hiszem, hogy sikerülhet.
Nagyon köszönöm.

Egy álmom vált most valóra.
Köszönöm. (Taps)

Köszönöm. (Taps)