Egy bátor, új étrendi megközelítés a diabétesz megoldására | Neal Barnard | TEDxFremont

Ez az előadás egy helyi TEDx rendezvényen hangzott el, a TED Konferenciáktól független szervezésben.

Jelenleg 100 millió amerikainak van, vagy lesz diabétesze, és a 2000 után született gyerekek egyharmada diabéteszes lesz. Neal Barnard, a Physicians Committee for Responsible Medicine (PCRM, Orvosok Bizottsága a Felelős Gyógyászatért) klinikai kutatója és alapítója rámutat e súlyos betegség okaira, és tanácsot ad, hogyan győzhetjük le ezeket a statisztikákat.

Ma egy járvány visszafordításáról
szeretnék beszélni.

E pillanatban százmillió amerikainak
vagy már van, vagy lehet diabétesze,

és ez amputációk, szívbetegség

és vakság kockázatának teszi ki őket,

és mi ezt a járványt
exportáljuk a tengerentúlra.

A járvány, vagy epidémia szó
ókori görög eredetű:

"epi" azt jelenti: "rajta",
"demosz" azt jelenti: "emberek",

tehát egy epidémia olyasmi, amit
hiábavaló statisztikákkal, térképekkel

és grafikonokkal vizsgálunk,
de az igazság az,

hogy ez közvetlenül hat az emberekre,
élő, lélegző emberi lényekre.

De a történetem valójában egy kórház
alagsorában kezdődik Minneapolisban.

Mielőtt orvosi egyetemre mentem volna,
előző évben segéd voltam a hullaházban,

vagy ahogy én nevezem:
"kórboncnok asszisztens".

Ez azt jelentette,

ha bárki meghalt,
kihoztam a testet a hűtőből,

rátettem egy vizsgálóasztalra,

és bejött a kórboncnok a szobába.

És egy napon az egyik kórházban valaki
egy súlyos szívrohamban hunyt el.

Talán mert a kórházi kosztot ette,
de az egy másik történet.

(Nevetés)

A szív vizsgálatához el kell távolítani
egy darabon a bordákat,

és ezt nem túl kíméletesen tesszük:

fogunk egy kerti metszőollóhoz
hasonló valamit,

és reccs, reccs, reccs,
végig a bordákon ezen az oldalon,

és reccs, reccs, reccs,
végig a bordákon ezen az oldalon.

És a kórboncnok lerángatta ezt a nagy,
magas V alakú bordadarabot a mellkasról,

és az asztalra tette.

Tudta, hogy orvosi egyetemre fogok menni,

ezért biztosra akart menni,
hogy mindent láttam.

És azt mondta: "Neal, ezt nézd.
Ezek a koszorúartériák",

- koszorúnak nevezzük őket,
mert körbeveszik a szivet -

és felvágott egyet és így szólt:
"Nézd meg belül".

A kesztyűs ujjammal babráltam,
és az nem egy tág, nyitott artéria volt,

hanem mintha rágógumi
lett volna benne, kivéve,

hogy kemény volt,
mint egy kő, és ő azt mondta:

"Ez a szalonnád és tojásod, Neal,
ez érelmeszesedés."

És megnéztük
az agyba menő nyaki artériákat,

a lábakba menő artériákat,
a vesékbe menő artériákat.

Minden artériában megvolt
ez a keményedés, ami meszesedés.

Azt mondta: "Ennek a kezdeteit 23 éves
korra az emberek kétharmadánál látjuk",

és én ekkor pont ennyi idős voltam.

(Nevetés)

Leírta, hogy miket talált:

"súlyos érelmeszesedés,
akut szívizom infarktus",

és elhagyta a szobát.

Felvettem a bordákat,
visszatettem a mellkasra,

próbáltam pontosan összeilleszteni
a többi bordával,

visszavarrtam a bőrt, feltakarítottam,

és aztán kimentem, és felmentem
az önkiszolgáló étterembe,

ahol épp bordát kínáltak ebédre.

(Nevetés)

Most hadd mondjak el valamit,
láttam már bordákat.

Fargoban, Észak-Dakotában nőttem fel,
a felmenőim régóta marhatenyésztők,

és emlékszem kint a mezőn
a tehenek szagára,

emlékszem nagyapám istállójában
a tehenek szagára,

és egy marharakomány szállítására
a bácsikámmal East Saint Louis-ba,

a Nemzeti Istállótelepre,

és emlékszem a Nemzeti Istállótelep
szállodájára, két dollár egy éjszaka,

és annak a szobának a szagára.

(Nevetés)

És azt kell mondanom,
életem minden napján

marhasült volt sült krumplival,
és kukorica.

Különleges alkalmakat kivéve, amikor
marhasült volt sült krumplival, és borsó.

(Nevetés)

És ilyeneket ettünk,

de apámnak nem tetszett
a marha üzlet, ezért elment,

ott hagyta a családi farmot,
és orvosi egyetemre ment.

Majd egész életét a Fargo-i klinikán
töltötte cukorbetegek kezelésével,

ő lett az egész környék
diabétesz szakértője.

És azt kell mondanom,
apám tényleg frusztrált volt,

mert a betegeket olyan étrenden
tartották, amit nem szerettek.

Azt mondanánk, vagy ők azt mondták,

hogy a cukorbetegség olyan állapot,
amikor túl sok a cukor a vérben,

ezért ne együnk semmit, ami cukorrá válik,
tehát ne együnk kenyeret, gyümölcsöt,

ne együnk tésztát, rizst, édesburgonyát,

ne együnk közönséges burgonyát,
babot, sárgarépát;

mindezt korlátozni kellett,
és mindeközben csökkentsük a kalóriát,

és ehhez kellett tartaniuk magukat,
ami már három nap alatt unalmassá válik.

Gyógyszereket, injekciós tűket is kaptak,

és útmutatást, hogyan fogják össze
az ujjukat, és hogyan adjanak be inzulint.

És mindezek ellenére
a diabétesz sose javult,

mindig rosszabbodott,

majd később ez olyan lett,
amit exportáltunk a tengerentúlra.

És amikor kikerültem az orvosi egyetemről,
több gyógyszerünk volt,

és azt hiszem hegyesebb tűink,
de az igazat megvallva,

az eredmény ugyanolyan volt,
boldogtalan betegekkel,

és soha-soha nem gyógyítottuk meg
ezt a betegséget, sose enyhült,

mindig egyre súlyosbodó
betegségnek tartották.

De van két tudományos felfedezés,
ami ezt tényleg megváltoztatta.

És az első a lehető legszélesebb
látószöget alkalmazta.

Ha körülnézel a világban,

azokban az országokban, ahol a diabétesz
a legalacsonyabb, mint például Japánban,

ők egyáltalán nem követnek semmi olyat,

mint a diétát, amit mi javaslunk
a cukorbetegeknek.

Nem mondták, hogy "Nem fogok rizst enni,
nem fogok tésztát enni",

mindig ilyen ételt esznek,
ez van a tányérjuk elején és közepén.

És a második felfedezés
a sejt, különösen az izomsejt

belsejét megfigyelve született.

És azért nézzük
konkrétan az izomsejteket,

mert oda megy a glükóz,
oda megy a vércukor,

az az üzemanyag, ami a mozgásunkat hajtja.

Hallottak a maratonfutókról?

Mit tesznek az előtte lévő hetekben?
Feltöltődnek szénhidráttal.

Vagyis tésztát esznek, kenyeret esznek,

próbálják bejuttatni azt a glükózt
a sejtbe energiának.

És ez a probléma a diabéteszben,

mert a glükóz ott van,
a sejten kívül, próbál bejutni.

A bejutáshoz egy kulcsra van szüksége.
És a kulcs pedig az inzulin.

Mi van akkor, ha hazamegyek,
odamegyek a bejárati ajtóhoz,

kiveszem a zsebemből a kulcsomat,
beteszem a bejárati ajtóba...

Várj egy percet, nem működik.

És semmi baj sincs a kulcsommal,
de belenézek a zárba,

és amíg távol voltam,
valaki rágógumit tett a zárba.

Ezért mit fogok tenni?
Ki-be mászni az ablakon? Nem.

Ki fogom tisztítani a zárat.

Amikor valakinek diabétesze van,
az inzulin kulcsuk nem működik.

Miért van ez így?
Miért nem tud jelet adni az inzulin?

Annak kellene történnie,
hogy a glükóz bejut a sejtbe.

És az inzulin a kulcs,
ami miatt ez megtörténik.

De nem amiatt nem történik meg,

mert rágógumi van a sejtben.

Ami ott van, az zsír.
Zsír, apró zsírcseppek.

Azt kell mondanom, az orvosok utálják
a zsír szót, az csak egy szótag.

(Nevetés)

Szóval azt úgy hívjuk,
hogy intramyocelluláris lipid.

(Nevetés)

"Intra" jelentése "belül", "myo" jelenti
az "izmot", "cellular" jelentése "sejt",

(Nevetés)

"lipid" azt jelenti "zsír".

Intramyocelluláris lipid
zsírt jelent az izomsejtjeiden belül,

és ez az,

ami hat az inzulin képességére, hogy
kulcsként jelet adjon a glükóz bejutására.

2003-ban az USA
Nemzeti Egészségügyi Intézete (NIH)

pályázati pénzt adott
a kutatócsoportomnak és azt mondta:

"Vizsgáljunk meg valami teljesen mást.

Ahelyett, hogy korlátoznánk a kenyeret
és az összes ilyesmit,

ha a zsír a gond, mi van, ha olyan diétát
használunk, amiben lényegében nincs zsír?"

Nos, honnan jön a zsír?

Két forrásból származik:

állati termékek, állati zsír,
és növényi olajok.

Szóval bevontunk 99 embert,
és két dolgot kértünk tőlük:

tényleg egyenek bőven ételt
és ne aggódjanak a mennyiség miatt,

nem számoljuk itt a kalóriákat,

nem számoljuk a szénhidrát grammokat
vagy bármi hasonlót.

Ehelyett azt tesszük,

hogy félretesszük az állati termékeket,
és leszorítjuk a növényi olajokat.

Nagyon egyszerű.

Az egyik résztvevőnket Vance-nek hívták,

és Vance apja 30 éves korára elhunyt.

Vance 31 éves volt,
amikor kimutatták nála a diabéteszt,

és a harmincas évei végén járt,
amikor eljött hozzánk.

És azt mondta: "Ez nem nehéz!"

A többi diétától eltérően, melyekre
ráállították, minket nem érdekelt,

mennyi szénhidrátot, hány kalóriát,
vagy hány adagot eszik.

Ha csilit eszik, az nem húsos csili,

hanem babos csili lesz,
csili darabos zöldséggel.

Ha spagettit eszik,
a húsos feltét helyett

a tetején articsóka szivek,

vadon termő gomba és darabos
paradicsomszósz lesz.

Tehát ilyesmi: nagyon, nagyon könnyű.

Körülbelül egy év alatt
fogyott majdnem 30 kilót,

a vércukra egyre lejjebb,
lejjebb és lejjebb ment,

és egyik nap az orvosa
leültette és azt mondta:

"Vance, tudom, hogy a családtagok között
volt, aki ebben a betegségben halt meg."

De azt mondta: "Ahogy nézem
a vérvizsgálatait; önnél ez elmúlt."

És el tudod képzelni, milyen érzés
a családtagoknak, akik úgy érezték,

hogy van ez az abszolút egyirányú út,
és a betegség egyszerűen visszafordul?

És amikor kértem Vance engedélyét, hogy
beszélhessek a történetéről, azt mondta:

"Ne felejtsd el mindenkinek elmondani,
hogy a merevedési zavar is elmúlt."

(Nevetés)

Ezt írja le.

(Nevetés)

Szóval publikáltuk az eredményeinket
szaklektorált újságokban,

az Amerikai Diabétesz Szövetség idézi
és elfogadja, mint hatékony megközelítést.

És az emberek világszerte
elkezdték ezt alkalmazni,

és hallottam egy férfitől Angliában,

aki el akarta mondani
nekem a tapasztalatait.

Diabétesze volt,

kipróbált mindenféle étrendet,
nem sok sikerrel.

Majd hallott a mi módszerünkről,
kipróbálta pár hétre,

elment az orvoshoz, az orvos vért vett
néhány vizsgálathoz.

És ő hazament.

Csörgött a telefon: "A rendelőből hívjuk.

Vissza tudna jönni most azonnal?"

Mire ő: "Jó ég! Mi van a vérmintámban?"

Rohan az autójához,
vezet az orvosi rendelőhöz, töprengve:

"milyen betegséget fedeztek fel
a vérmintámban, mit találtak..."

És berohan.

Azt mondják: "Le kell ülnie.
Magyarázza el pontosan, hogy mit csinált."

A diabétesze nyomtalanul eltűnt.

Az orvos azt mondta:
"Az ön vértesztje jobb, mint az enyém,

pedig nekem nincs diabéteszem,
ez hogy lehet?"

Azt magyarázta neki: "Sose mondhatjuk,
hogy valaki kigyógyul diabéteszből,

mert mind tudjuk, hogy ez lehetetlen,
de technikai értelemben, nincs jelen."

Az orvos szkeptikus volt,

így szólt: "Jöjjön vissza két hónap
múlva, meg akarom nézni újra."

Sose jött elő újra.

Várjunk egy percet.

A diabétesz genetikus, igaz?

Családon belül öröklődik.

És valóban vannak
diabéteszért felelős gének,

de fontos észben tartanunk,

hogy a géneknek két kategóriája van.

Bizonyos gének diktátorok,

az olyan génekről beszélek, amik
azt mondják, "kék szem" vagy "barna haj".

Azok diktátorok, parancsokat adnak,
nem vitázhatunk velük.

De a diabéteszért felelős
gének bizottságok.

Javaslatokat tesznek.

És mondhatjuk azt: "Várj egy percet.

Nem hiszem, hogy tényleg
diabéteszt akarok."

És ami azt illeti, a legtöbb betegségért
felelős gén, akár szívbetegségről van szó,

akár diabéteszről,
akár magas vérnyomásról,

akár a rák egyes fajtáiról,
akár még Alzheimerről is,

azok nem diktátorok, azok bizottságok.

És az aktivitásuk attól függ,
mit viszünk be a testünkbe.

Vagyis azt mondom,

olyan ételeket viszünk a testünkbe,
amik tényleg nem nekünk valók.

Ami felveti a kérdést:
milyen ételek valók tényleg nekünk?

Ezt többféle módon megközelíthetjük.

Az egyiket úgy hívják, hogy fogászati
teszt. Ismerik a fogászati tesztet?

Várjunk, amíg a macskánk ásít,

nézzünk bele a macska szájába,
és azt látjuk,

hogy a szájában vannak ezek a nagyon,
nagyon hosszú, kiálló szemfogak,

és a szájának mindkét oldala olyan,
mint egy vasvilla,

ami tényleg jó zsákmány elkapására,
kis állatok megölésére,

a húsról a bőr letépésére
és a hús megevésére.

Most nézz bele a saját szádba.

Azt veszed észre,

hogy a szemfogaid nem hosszabbak,
mint a metszőfogaid.

És ez a változás legalább
3,5 millió évvel ezelőtt történt.

Tehát az őrlőfogaink egész jók
egy alma elmajszolásához,

de nem olyan jók,
hogy elbánjunk az elütött állattal.

Van a nyuszi teszt.
Ismerik a nyuszi tesztet?

(Nevetés)

Fogunk egy nyuszit,

és azt a nyuszit a cicánk elé tesszük,

(Nevetés)

azt vesszük észre,

hogy nem számít, milyen fiatal a cica,
van ez az elfojthatatlan vágya,

hogy elkapja, megtámadja, megölje
és lenyelje azt a nyuszit.

Most ugyanazt a nyuszit egy kisgyerek
vagy kisbaba elé tesszük. (Nevetés)

És azt látjuk, hogy a kisgyerek
azt mondja: "Nyuszi, nyuszi!"

Játszani akarnak, és a kisbaba
abszolút jókedvű lesz,

a gondolat, hogy megölje és megegye őt,
sose jut eszébe,

egymillió év alatt se.

Valamit tanulunk itt.

Ismerik a doboz tesztet?
(Nevetés)

Veszünk egy dobozt, amit elektronikai
eszköz szállítására használtak,

körülnézünk az alján,
és találsz szilikagélt.

És a szilikagél azért van ott,
hogy kivonja a nedvességet a dobozból.

És láthatólag
a szilikagél gyártói rájöttek,

hogy az emberi lények annyira
válogatás nélkül megesznek mindent,

hogy rá kell írniuk ezeket
a szavakat: "Ne edd meg".

(Nevetés)

Szóval ahogy én látom:

az emberi lények természetes növényevők,
de könnyen el lehet minket téríteni.

(Nevetés)

Az a helyzet, hogy a kőkorszak előtt

az emberek borzalmas vadászok
lettek volna, tényleg.

Tudják, hogy ez igaz,
mert nem vagyunk nagyon gyorsak.

Egy oroszlán, egy oroszlán gyors,

az erdőben egy oroszlán
könnyen el tud kapni egy gazellát.

Egy héja vagy egy sólyom
könnyen el tud kapni egy egeret.

Mi emberek valamiért a náthát kapjuk el.
Ez van. (Nevetés)

Nem vesszük észre igazán a zsákmányt,
nincs érzékeny orrunk.

Ha megnézünk egy kutyát,

egy kutyának nagyon fejlett
szaglószerve van,

messziről észre tudják venni a zsákmányt,

ezért használják őket reptereken

bombák, drogok
és hasonló dolgok felfedezésére.

És a hallásuk
messze felülmúlja a miénket,

mindenük megvan, hogy észre
tudják venni a zsákmányt.

Nos, nekünk emberi lényeknek
szép orrunk és szép fülünk van,

de vadászként
tényleg szánalmasak vagyunk.

És ha húsevőként sikeresek akarunk lenni,

éles karmok kellenek, jó hegyes fogak,

nagyon, nagyon gyorsnak kell lennünk,

és érzékeny hallásra, érzékeny szaglásra,
érzékeny látásra van szükségünk.

Ebből adódik a kérdés:

mi az emberi test legérzékenyebb része?

Mit gondolnak?

Nos, én megtudtam a választ.

Idefele jövet a reptéren voltam.

És a TSA ügynök félrehúzott
és azt mondta: "meg kell motoznom,

és amikor a test érzékeny részéhez érek,

a kézfejem hátulját fogom használni."

És rájöttem, úgy tűnik,

hogy az emberi test legérzékenyebb része
biztosan a hátsó felünk, gondolom.

Nos, mindegy, a lényeg ebből,
hogy a húsevés valahogy elkezdődött.

Hogyan kezdődött el?

Feltettem ezt a kérdést
Richard Leakey-nek.

- Richard Leakey,
a híres paleoantropológus -

és ő azt mondta:

"Tudod, az embereknek
növényevőként nem kell gyorsnak lenni,

nem kell különösen éles eszűnek
vagy érzékenynek lenni,

mert nem igazán kell
becserkésznünk egy epret,

az csak ül ott, nem csinál semmit.

De húsevővé válni,
az tényleg igényelt némi munkát.

És talán dögevéssel kezdődött."

Más szavakkal, egy oroszlán
nem eszik meg mindent.

Amikor elmennek a kis csonthalomtól,
amit meghagytak,

van ott egy kis hús,

és az emberek viszonylag
könnyen besurranhatnak,

levághatnak belőle és visszavihetik.

Most ehhez kellenek eszközök,
amivel megteszik.

Amikor beköszöntött a kőkorszak,

akkor megvolt a lehetőségünk,
hogy ezt ténylegesen megtegyük.

És amikor voltak nyílhegyeink,
baltáink, és ilyen dolgaink,

akkor tényleg belevágtunk valamibe.

A húsevés tényleg nagy dologgá vált.
De kőkorszak előtti testünk van.

A mai napig, amikor valaki
növényi ételt juttat a testébe,

az artériái újra kinyílnak,
a diabétesze kezd javulni,

kezd lefogyni, a teste kezd helyrejönni.

Az amerikaiak sajnos tényleg nem
diabéteszt visszafordító étrenden élnek.

Ma az amerikaiak óránként
több mint egymillió állatot esznek meg.

A Járványkezelési és Megelőzési
Központ (CDC) szerint

a 2000-ben és azután
született gyerekek egyharmadának

életében valamikor diabétesze lesz.

És látod, hogy ez igaz,
ha bekapcsolod a tévét:

a reklámok fele burgerről,
csirkeszárnyról, gyorsételről szól,

a reklámok másik fele
pedig gyógyszerekről,

hogy eltüntessék a hatásait
minden ételnek, amit megeszünk.

Tehát itt tartunk.

És mi van, ha történetesen

ahelyett, hogy százmillió amerikai

cukorbeteg vagy az lesz,

mi van, ha mind a százmillió
már cukorbeteg?

Vagy ennél több ember?

Mindnek kell gyógyszer, és kivizsgálás,
és kórházi ápolás, és így tovább.

Anyagilag ez egy katasztrófa.

De az egyént tekintve, a személyes költség
egyszerűen felbecsülhetetlen.

Azt hiszem, kezdünk fordulatot elérni:

a családom egyre magasabbra jutott,
nemzedékről nemzedékre.

Azonban

2004-ben elértük a csúcsot
91 kg hússal.

Ennyit fogyasztott
egy átlagember abban az évben.

És az azt követő években
ez egyre csökkent,

és most 86 kg alatt vagyunk,

és remélhetőleg
ez a csökkenő irányzat folytatódik.

De a mai napig orvosok, dietetikusok,
nővérek azt mondják, hogy

"A diabétesz egyirányú út,
sose múlik el."

De ez azelőtt volt,
hogy körülnéztünk volna a világon,

és láttuk, hogy vannak
hatékonyabb étrendi mintázatok.

És ez azelőtt volt, hogy felismertük
volna a sejt belsejébe nézve,

hogy megérthetjük ennek a folyamatát,

és megérthetjük, hogyan
fordítsuk meg ezt a folyamatot.

És ez azelőtt a felismerés előtt volt,

hogy a betegek nagyobb változásokat
hoznak, mint amit nekik tulajdonítottunk.

Tehát az enyémhez hasonló családok,

amelyek nemzedékeken át húst árultak,

ehelyett talán árulhatnak sárgarépát,
spárgát, édesburgonyát és babot,

és remélhetőleg a boncterem
elhanyagoltabb lesz, mint valaha,

mert az emberek tovább fognak élni,
jobban fognak kinézni,

és a kórházi étkezde ahelyett,
hogy bordát kínálna,

nagy bőségben kínálhatna hasznos ételeket,

és ahelyett, hogy
járványokat tanulmányoznánk,

talán az egészség feltámadását
ünnepelhetjük

Nagyon köszönöm.

(Taps)