A modern csillagászat ragyogó története

Hajdanán a csillagászok csak felnéztek az éjszakai égboltra, és mindenféle segédeszköz nélkül számlálták meg a csillagokat. A folyamat azóta fejlődött, ám az égi tudás utáni szomjúhozás változatlan maradt. Csatlakozzanak Emily Levesque-hoz egy anekdotákkal tűzdelt kirándulásra, ami átvezet bennünket a világűr fotózásának műszaki fejlődésén, hogy többet tudjunk meg arról az egyetlen állandóról, amely ezt az egészet működésben tartja, és ez nem más, mint az emberi kíváncsiság.

1987-ben egy chilei mérnök,
bizonyos Oscar Duhalde arról vált híressé,

hogy ő az egyetlen élő személy a világon,

aki egy ritka csillagászati eseményt

szabad szemmel fedezett fel.

Oscar teleszkópkezelőként dolgozott
a chilei Las Campanas Obszervatóriumban,

a kutatás céljából helyszínre érkező
csillagászokat segítette azzal,

hogy működtette a teleszkópokat,
s feldolgozta a velük begyűjtött adatokat.

Február 24-én éjjel

Oscar szünetet tartott,
kisétált a szabadba,

és felnézett az éjszakai égre.

Ez itt a Nagy Magellán-felhő.

Ez egy, a Tejútrendszert
kísérő törpegalaxis.

Ám azon a februári éjszakán
Oscar felfigyelt rá,

hogy a törpegalaxis megváltozott.

Nem teljesen így nézett ki,

hanem így.

Látták?

(Nevetés)

A galaxis egyik sarkában
kis fénypont tűnt fel.

Oscar lenyűgöző
teljesítményének megértéséhez

nézzük meg kissé messzebbről,

hogyan is néz ki
a déli égbolt Chile felett.

A Nagy Magellán-felhő
a kép középső részén húzódik,

ám neve ellenére valójában igazán kicsi.

Próbálják elképzelni,

milyen lehet felfigyelni egyetlen
új fénypontra e galaxisban.

Oscarnak ez sikerült,

mivel alapvetően betéve tudta,
hogy néz ki a Nagy Magellán-felhő.

Évek óta dolgozott e galaxis adataival,

az éjszakai megfigyeléseket tanulmányozta,

mindezt manuálisan,

mivel Oscar akkor kezdett
a csillagászatban dolgozni,

amikor a világegyetemből
érkező megfigyeléseket

még törékeny üveglapokon tárolták.

A mai nap témája a "Holdra lövés",

s csillagászként úgy gondoltam,

kezdhetném valami szép,
irodalmi felütéssel;

hát, íme, egy lövés a Holdról.

(Nevetés)

Ismerős látvány számunkra,

ám e bizonyos képen
azért akad pár szokatlan dolog.

Először is, felcseréltem a színeket.

Ez az eredeti.

Ha lekicsinyítve nézzük, láthatjuk,
hogyan készült ez a kép.

A fotót a Holdról 1984-ben készítették

fényképészeti üveglapra.

A csillagászoknak évtizedeken át
ez állt rendelkezésére

az éjszakai égboltról készített
megfigyelések tárolására.

Elhoztam önöknek egy ilyen üveglemezt,
hogy megmutassam.

Az adattárolás igazán
biztonságos módjának tűnik.

E fényképészeti lemezekkel
nagyon nehéz volt dolgozni.

Egyik felüket kémiai emulzióval kezelték,

amely ha fény érte, elsötétedett.

Így tárolhatták e képek
az általuk készült képeket,

így viszont a csillagászok
csak sötétben dolgozhattak velük.

E lemezeket méretre kellett vágni,

hogy beférjenek a teleszkóp kamerájába.

A csillagászok borotvaéles
vágóeszközökkel szabdalták

ezeket az aprócska üvegdarabokat,

és mindezt sötétben.

A csillagászok mindenféle
trükköket alkalmaztak,

hogy a lemezek gyorsabban
reagáljanak a fényre.

Hőkezelték, fagyasztották,
ammóniába áztatták őket,

esetleg citromlével vonták be –

mindezt sötétben.

Ezeket a gondosan megalkotott lemezeket
aztán óvatosan a teleszkóphoz vitték,

és betették a kamerába.

A vegyszerrel kezelt felületnek
a megfelelő irányba kellett állnia,

hogy fény érhesse.

Ám sötétben szinte lehetetlen volt
megállapítani, melyik a megfelelő oldal.

A csillagászok hozzászoktak,
hogy a lemezt az ajkukhoz érintik,

vagy ha úgy jobban tetszik: megnyalják,
hogy kiderüljön, melyik oldal ragad,

vagyis hol borítja emulzió.

Amikor végre a lemez a kamerába került,

még mindig várt egy kihívás
a csillagászokra.

A mögöttem látható képen megfigyelhetik,

hogy a csillagász által tartott lemez

enyhén meghajlik.

Néha ugyanis a lemezeket meg kellett
hajlítani, hogy beférjenek a kamerába,

vagyis odavitték

a gondos aprólékossággal vágott és kezelt,
dédelgetett lemezeket a teleszkóphoz,

és aztán "egyszerűen" meghajlították.

Nos, ez néha bevált,
néha eltörtek a lemezek.

Ám végül általában
a helyére került a lemez,

a teleszkóp végi kamerába.

Ezután a teleszkópot ráirányíthatták

az égbolt bármely
tanulmányozandó darabjára,

kioldhatták a kamerazárat,

majd kezdődhetett az adatgyűjtés.

A csillagászok ezt követően sem
hagyhatták magára a kamerát.

Míg folytatták a megfigyelést,
a kamerával kellett maradniuk.

Ez azt jelentette,

hogy a csillagászok a csillagvizsgáló
oldalán lévő liftekbe szálltak,

majd a lifttel felmentek
az épület legtetejére,

aztán felmásztak a teleszkópra,

és egész éjjel ott fagyoskodtak:

cserélgették a lemezeket,
nyitották és zárták a kamera rekeszét,

és az ég azon pontjára
irányították a teleszkópot,

amelyet tanulmányozni akartak.

A csillagászok a földszinten
tartózkodó operátorokkal dolgoztak,

akik például a kupolát
forgatták megfelelő irányba,

és gondoskodtak a teleszkóp
egyéb részeinek működéséről.

Ez a rendszer általában elég jól működött,

bár néha a dolgok félresiklottak.

Egy csillagász az obszervatóriumban ülve
leste ezt az igen bonyolult lemezt,

itt, a kaliforniai
Lick Obszervatóriumban ült

annak a sárga szerkezetnek a tetején,

amit a kupola jobb alsó részén látnak,

és órákon keresztül
exponált egyetlen üveglemezt,

görnyedten, a hidegben dideregve,

miközben a teleszkópot
pontosan irányba tartotta,

hogy elkészíthesse az univerzumról
ezt az értékes felvételt.

Néha az operátor felmászott a kupolába,

hogy ránézzen a csillagászra,
hogy mennek a dolgok.

Ahogy az operátor
belépett a kupola ajtaján,

a falhoz hozzáérve felkapcsolta
a villanykapcsolót a kupolában,

így a fény zümmögve életre kelt,
beömlött a teleszkópba,

s tönkretette a lemezt.

Üvöltés hallatszott a teleszkóp tetejéről,

ahogy a csillagász
átkozódva kiabálni kezdett:

"Mit tettél? Egy csomó
nehéz munkát tönkretettél!"

Lemászok innen, és megöllek".

Akkor a csillagász elkezdte
mozgatni a teleszkópot –

ilyen sebességgel...

(Nevetés)

a lift irányába,

hogy lemászhasson,
és valóra válthassa fenyegetéseit.

Ahogy a csillagász a lifthez közelített,

az hirtelen elkezdett távolodni tőle,

mert ahogy emlékeznek is rá,
a csillagász a teleszkópot,

az operátor a kupolát irányította.

(Nevetés)

Ahogy az operátor felnézett, arra gondolt:

"Nagyon dühösnek tűnik. Talán jobb,
ha nem engedem le, míg le nem nyugszik".

Ez az abszurd, lassított felvételű
üldözés úgy végződött,

hogy a kupola fényárban úszott,
és körbe-körbe forgott.

Totál eszelősen nézhetett ki.

Ha arról mesélek, hogy fényképészeti
üveglapon tanulmányozom a világűrt,

az is eszelősen hangzik.

Kissé abszurd,

hogy fogunk egy primitívnek tűnő
eszközt a kozmosz tanulmányozására,

és azt mondjuk, citromlébe
áztatjuk, megnyalogatjuk,

bedugjuk a teleszkópba,
pár órán át ott vacogunk mellette,

és megoldjuk a világegyetem rejtélyeit.

Az igazság az, hogy pontosan ezt tettük.

Mutattam már önöknek ezt a képet,

ahogy egy csillagász
a teleszkóp tetején üldögél.

Azt nem árultam el viszont,
ki az a csillagász.

Ez itt Edward Hubble,

aki fényképészeti lemezekkel
teljesen megváltoztatta

az univerzum méretéről és működéséről
alkotott elképzelésünket.

Ezt a lemezt Hubble 1923-ban készítette
egy olyan jelenségről,

amelyet akkoriban
Androméda-ködként ismertünk.

A kép felső sarkában láthatják,

hogy Hubble piros betűkkel
jelölt meg egy csillagot: "Var!"

Még egy felkiáltójelet is tett mellé.

A "Var" a "változó" rövidítése.

Hubble rábukkant egy változó csillagra
az Androméda-ködben.

A fényessége változott,

hol jobban fénylett, hol elhalványult.

Hubble tudta, ha tanulmányozza,
idővel hogyan változik a csillag,

lemérheti, milyen messze található
az Androméda-köd,

és amikor megtette,
lenyűgöző eredményre jutott.

Rájött, hogy valójában nem is köd az,

hanem galaxis, az Androméda-galaxis,

egy teljesen önálló galaxis
két és fél millió fényévre

saját Tejút-rendszerünktől.

Ez volt az első bizonyíték,
hogy a sajátunkon túl

más galaxisok is léteznek az univerzumban,

és ezzel a világegyetem méretéről
és elemeiről alkotott elképzelésünk is

teljesen megváltozott.

Most megnézhetjük,
mire képesek a mai teleszkópok.

Ez egy napjainkban készült kép
az Androméda-galaxisról,

és pont úgy néz ki,
mint a teleszkópképek,

amelyeket oly szívesen nézegetünk:

színesek, részletesek, csodaszépek.

Az ehhez hasonló adatokat
manapság digitálisan tároljuk,

és ilyen teleszkópok
segítségével készülnek.

Ez itt én vagyok
egy olyan teleszkóp alatt állva,

amelynek tükre közel nyolc méter.

A nagyobb teleszkóptükrökkel
élesebb és tisztább képeket készíthetünk,

továbbá általuk könnyebben
gyűjthetjük össze a fényt

távoli, halvány égitestekből.

Egy nagyobb teleszkóppal
szó szerint messzebbre láthatunk

a világegyetemben,

így korábban sosem látott
dolgokat tanulmányozhatunk.

Többé nem kell őriznünk a teleszkópot sem,

míg a megfigyelések folynak.

Ez itt én vagyok,
legelső megfigyelő utamon,

egy arizonai teleszkópnál,

felnyitom a teleszkóp kupoláját,

ám eközben nem a teleszkóp tetején vagyok.

Egy, a kupola melletti teremben
ülök a földszinten,

amely kellemesen meleg,

és a távolból működtetem a teleszkópot.

Ez igen extrém távolság is lehet.

Néha nem is kell elmennünk
a teleszkópokhoz.

Ez egy új-mexikói teleszkóp,

melyet folyton használok kutatásom során,

ám a laptopomról is tudom működtetni.

Ülhetek a kanapémon Seattle-ben,

és parancsokat küldhetek a laptopomról,

utasítva a teleszkópot, merre forduljon,

mikor nyíljon és csukódjon a zár,

milyen képet akarok készíteni
a világegyetemről –

mindezt sok-sok állammal távolabbról.

A teleszkóp működtetése
tehát nagyon megváltozott,

ám az univerzummal kapcsolatos,
megválaszolatlan kérdések

változatlanok.

Az egyik legfontosabb kérdés még mindig
az éjszakai ég változásával kapcsolatos,

és pontosan ez a változás volt az,
amelyre Oscar Duhalde is felfigyelt,

amikor puszta szemmel
nézett fel az égre 1987-ben.

A fénypontról, amelyet
a Nagy Magellán-felhőben látott feltűnni,

kiderült, hogy egy szupernóva.

Jó 400 éve ez volt az első,

a Földről szabad szemmel
felfedezett szupernóva.

Ez igen klassz,

ám néhányan önök közül
a kép láttán biztos azt gondolják:

"Hallottam már szupernóvákról.

Látványosnak kellene lenniük,

ez meg csak egy kis pont,
amely feltűnt az égen".

Tény, hogy amikor szupernóvákról esik szó,

igazán epikusnak tűnik.

A szupernóva egy nagy tömegű csillag
végső, nagy robbanása,

amely energiát és anyagot
lövell ki az űrbe,

és ez igen látványosnak hangzik,

igen nyilvánvalónak.

Minden azon múlik,

hol található a szupernóva.

Ha egy csillag szupernóvaként végezné
a hátsó udvarunkban, a Tejútrendszerben,

alig pár száz fényévnyire tőlünk –

ez a csillagászatban a hátsó udvar –,

az hihetetlen fényes lenne.

Olyan fénnyel
világítana éjjel a szupernóva,

mint a Hold.

Olvasni tudnánk a fényénél.

Mindenki rohanna, hogy a mobiljával
lefotózza a szupernóvát.

Az egész világon címlapon hoznák.

Biztosan kapna egy hashtaget.

Lehetetlen lenne nem észrevenni
egy ilyen közel végbemenő szupernóvát.

Ám az Oscar által észlelt
szupernóva-jelenség

nem néhány száz fényévre zajlott le.

Ez a jelenség 170 000 fényévre történt,

ezért epikus robbanás helyett

csak egy kis pontként tűnik fel.

Ám még így is hihetetlen izgalmas volt.

Még így is puszta szemmel lehetett látni,

és a teleszkóp felfedezése óta

ez volt a leglátványosabb
szupernóva, amit láttunk.

Segít megérteni,
milyen a legtöbb szupernóva.

A mai napig felfedezünk
és tanulmányozunk szupernóvákat,

ám mindezt távoli galaxisokban,
teleszkópokkal tesszük.

Sok felvételt készítünk a galaxisról,

és a változásokat kutatjuk,

annak a tűhegynyi
fénypontnak a megjelenését,

amely egy csillag haláláról árulkodik.

Sokat tanulhatunk a világegyetemről,
a csillagokról és szupernóvákról,

ám nem szeretnénk
a véletlenre bízni tanulmányozásukat.

Nem szeretnénk, hogy azon múljon,
a megfelelő időben nézünk-e fel az égre,

vagy a megfelelő irányba
forgatjuk-e teleszkópunkat.

Jó lenne egy olyan teleszkóp,

amely rendszerszinten
és számítógépesen képes arra,

amit Oscar tett az elméjével.

Oscar képes volt felfedezni a szupernóvát,

mivel az egész galaxist memorizálta.

A digitális adatok révén

hatékonyan memorizálhatjuk
az általunk megfigyelt ég minden darabját,

összehasonlíthatunk
régi és új megfigyeléseket,

és kutathatunk változások után.

Ez itt a Vera Rubin Csillagvizsgáló

Chilében.

Amikor márciusban ismét odalátogattunk,
építése még nem fejeződött be.

Ám e teleszkóp jövőre
megkezdi megfigyeléseit,

és ha ez bekövetkezik,

egyszerű, ám igen látványos
megfigyelési programot hajt végre.

Ez a teleszkóp néhány naponta
a teljes déli égboltról

fog felvételeket készíteni,

újra és újra,

egy beállított minta szerint,

tíz éven át.

Az obszervatóriumhoz csatlakoztatott
számítógépek és algoritmusok

fogják aztán összehasonlítani az égnek
azonos darabjáról készített képpárokat,

kutatva bármit, ami halványabbá
vagy fényesebbé vált,

mint egy változó csillag,

vagy feltűnt az égen,

mint egy szupernóva.

Jelenleg évente
szupernóvák ezreit fedezzük fel,

A Rubin Csillagvizsgáló

minden éjjel szupernóvák ezreit
fogja felfedezni.

Drámai módon meg fogja
változtatni a csillagászatot,

ahogy annak módját is,
hogyan fedezzük fel az ég változásait,

és mindezt többnyire úgy,

hogy emberi közreműködésére
nem lesz szükség.

Követi a beállított mintát,

és számítógép segítségével
bukkan rá mindenre,

ami megváltozott vagy felbukkant.

Lehet, hogy elsőre szomorúnak tűnik,

hogy az ember többé már
nem kutatja a csillagokat.

Ám a helyzet az,

hogy szerepünk csillagászként
nem szűnik meg,

csupán átalakul.

Tapasztaltuk már,
hogyan változik a munkánk.

A teleszkóp csúcsán
való kuporgástól eljutottunk oda,

hogy mellette ülünk,

sőt nem is kell odamennünk hozzá,
de még csak parancsot adnunk sem.

A csillagászok még mindig tündökölhetnek,

amikor kérdéseket tesznek fel,
és adatokat elemeznek.

Az adatgyűjtés csak az első lépés.

Az elemzés az, ahol igazán hasznosíthatjuk
tudásunkat a világegyetemről.

Az emberi kíváncsiság révén
teszünk fel olyan kérdéseket, mint:

Milyen nagy a világegyetem?
Hogyan jött létre?

Hogyan ér véget? Egyedül vagyunk?

Ez az a hatalom, amelyet
hozzáadhatunk a csillagászathoz.

Hasonlítsuk össze hát
e teleszkóp adta lehetőségeket

azokkal a megfigyelésekkel,
amelyeket az üveglemezekkel tettünk.

Csodás dolgokat fedeztünk fel
az üveglemezekkel,

ám mai felfedezéseink másképp néznek ki.

A mai csillagászat is másképp néz ki.

Ami nem változott,
az az emberi kíváncsiság.

Ha képesek vagyunk
a holnap technológiáját megzabolázni,

és kombinálni a hajtóerővel,
amely arra késztet, hogy az égre nézzünk,

és kérdéseket tegyünk fel arról,
amit ott látunk,

hihetetlen újdonságokat tudhatunk meg

a világegyetemről.

Köszönöm.

(Taps)