Tanítsuk elménket, hogy többre legyünk képesek | Marisa Peer | TEDxKCS

Megtaníthatjuk az elménknek, hogy azt tegye, amit mi akarunk. Az együttműködés az agyunkkal létfontosságú. A képek, amelyek a fejünkben élnek, és a szavak, amelyeket magunknak mondunk, befolyásolják érzéseinket. Mondjunk minél jobb dolgokat magunknak, tágítsuk ki elménket, tegyük ismerős érzéssé az ismeretlent.

Marisa Peer világhírű előadó, terapeuta és sikeres szerző majd' harminc év tapasztalattal.

Ez az előadás egy TEDx eseményen hangzott el a TED konferenciákra jellemző formában, egy helyi közösség független szervezésében.
Tudjon meg erről többet itt: http://ted.com/tedx

Korunk mottója az együttműködés,

és most arról fogok beszélni,

mi számunkra szerintem
a legfontosabb együttműködés.

Ez pedig nem más,
mint az együttműködés az elménkkel.

Amikor együttműködünk az elménkkel,
és megmondjuk neki, mit akarunk,

akkor azt kapjuk, amit akarunk.

Szerencsés vagyok: többször szavaztak meg
Nagy-Britannia legjobb terapeutájának.

A Tatler magazin szerint
a legjobbak legjobbika vagyok.

Sokan mondják nekem:

"Tudja, az agy olyan komplex és bonyolult,
hogy évekig tart megérteni."

Valójában ez nem igaz.

Hiszem, hogy mindössze négy dolgot
kell tudnunk az elménkről.

Ha ezeket a gyakorlatban is
meg tudjuk valósítani,

akkor az élet minden területén,
minden szinten sikeresek lehetünk.

Ezért hadd mondjam el, mi ez a négy dolog
az elmével kapcsolatban.

Az elménk pontosan és kifejezetten
azt teszi, amit szerinte mi akarunk.

Mindig azt teszi, ami szerinte
leginkább az érdekünk.

Ha nem kapjuk meg, amit akarunk,
és úgy viselkedünk, ahogy nem akarunk,

akkor nem megfelelően működünk
együtt az elménkkel.

Ebben segítek most önöknek.

Másodszor, az elménk úgy van programozva,

hogy az öröm felé hajt minket,
és távol tart a fájdalomtól.

Ezért érdeke az embernek,
hogy egy törzshöz tartozzon,

hogy túléljen a bolygón,
elkerülve a fájdalmat.

Harmadszor az, hogyan érzünk
bármivel kapcsolatban is,

két dologra vezethető vissza:

a képekre, amelyek bennünk élnek,
és a szavakra, melyeket magunknak címzünk.

A negyedik dolog pedig az,
hogy az elménk azt szereti, ami ismerős.

Úgy van programozva, hogy újra és újra
ismerős dolgokon menjen keresztül.

Ha bármilyen szinten
sikeresek akarunk lenni,

akkor az ismerőst ismeretlenné
kell változtatnunk,

és az ismeretlent ismerőssé.

Kezdjük ezzel:

az elménk azt teszi,
amire szerinte igazán vágyunk.

Mindig a legjobb érdekünk szerint jár el,

és figyeli a szóhasználatunkat.

A tetteink szerint fejlődik,
és a szóhasználatunk szerint érez.

Így például, ha azt mondjuk:

"Ez a vizsga kikészít,
belefulladok a papírmunkába,

a főnököm egy rémálom,

túl vagyok terhelve,
nem tudok megbirkózni a stresszel",

amikor azt mondjuk:

"Belehalok ebbe a nyomásba,
ez a munka megöl,"

akkor azt üzenjük az elménknek,
hogy ezt nem akarjuk,

és ha az elménk azt gondolja,
hogy ezt nem akarjuk,

akkor halogatásra fog buzdítani minket,
hogy lelépjünk és ne dolgozzunk sokat.

Az elménk rendkívül ki van hegyezve
a szavakra, amiket használunk, mint pl:

"Szeretnék egy hétig csak ágyban lenni,
ez a stressz kikészít.

Bárcsak egy hétig otthon lehetnék
és lustálkodhatnék."

Erre az elménk így felel:
"Tessék, itt egy kis influenza.

Hát nem ezt kérted?

Azt kérted, lehess ágyban egy hétig,
akkor tessék, itt az influenza.

Íme, az egy hét szabadság."

Ha azt mondjuk: "Rettegek
a jövő szerdai prezentációtól.

Mindent megtennék, hogy kihagyhassam.

Erre az elménk:

"Oké, miért is ne ébredhetnél fejfájással
vagy háborgó gyomorral?"

Ez a "hogyan szabaduljunk meg
a prezentációtól" viselkedés.

Ez egy kicsit bután hangzik,
de így működik az elménk.

Azt teszi, amire szerinte vágyunk.

Ha nem kapjuk meg, amit akarunk,
az a szóhasználatunk miatt lehet:

"Ez túl nehéz, túl bonyolult,
elveszi az összes időmet."

Amikor az első könyvemet írtam,
még csak a húszas éveimben jártam.

Amikor felkérést kaptam egy kiadótól,

sejtettem, hogy az írás
elszigetelődéssel jár,

és ezt nem akartam.

Hosszú időt töltöttem halogatással,
míg rá nem jöttem, hogy mondogatnom kell:

Akarok írni, azt választottam, hogy írok,
azt választottam, hogy ez jó érzés.

És ezek a szavak:

"én választottam ezt;
azt választottam, hogy ez jó érzés"

megváltoztatják az életünket.

Ez sokkal több, mint pusztán
pozitív gondolkodás.

Ez az együttműködés az elménkkel.

Szóval, figyeljük meg a viselkedésünket,
és ha nem kapjuk meg, amit akarunk,

akkor nem a megfelelő módon
kommunikálunk az elménkkel.

Erre akkor jöttem rá, amikor válogatott
focistákkal és katonákkal dolgoztam.

Egy televíziós show-t készítettem
tengerészgyalogosokkal.

Figyeltem őket, amint éjsötétben futnak –

kis bányászlámpával a fejükön.

Oldalirányból vert az eső,
sár mindenütt, és énekeltek.

És persze, ha énekelünk,
az elménk azt gondolja:

"Rendben, ömlik az eső,
sötét van, dermesztő hideg,

hegynek fel szaladsz,
egy nagy zsákkal a hátadon,

és énekelsz...

Ó, értem! Te ezt élvezed."

Képzeljük el, hogy le akarjuk futni
a maratont, és így indítunk:

"Nos, 42 km-t kell lefutni. Gyűlölöm.
Annyira unalmas, nehéz és bonyolult."

Így nem fogjuk megcsinálni.

Úgy kell hozzáállni, hogy:
"Élvezem, élvezem."

Még ha ez nem is igaz.

Tehát így működhetünk együtt az elménkkel.

Konkrétan, részletesen,
pontosan kell kifejezni,

hogy mit akarunk.

Így csináljuk:

"Ezt akarom, ezt választottam,
ezt szeretem csinálni."

És össze kell kötnünk ezt az örömmel,
mert ez a következő lépés:

az elménk mindig az öröm felé közelít,
és a fájdalomtól távolodik.

Ha eszünk valamit, amitől rosszul leszünk,
és fájdalomhoz kötjük,

akkor soha többé nem tudjuk megenni újra.

Úgy vagyunk programozva,
hogy elkerüljük a fájdalmat.

De ha a tanuláshoz, a közönség előtti
beszédhez fájdalmat társítunk,

vagy ahhoz, hogy egyáltalán a figyelem
középpontjában vagyunk, az bajos.

Mindig választhatunk
a fájdalom és az öröm között.

Erre csak mi vagyunk képesek.

Beletehetünk egy macskát a jakuzziba,
mert az olyan jó, a buborékok, a meleg.

Nem szeretik a vizet, de mi választhatunk.

Vannak ügyfeleim, akik az örömöt
a fájdalomhoz kötik,

és néhányan a fájdalmat az örömhöz.

Amikor drogfüggőkkel dolgoztam,
akkor láttam ezt.

Nem csak hétköznapi függőknél,

hanem a társadalmi ranglétra tetején –

hollywoodi színészek, filmcsillagok,
modellek, akik abban lelték örömüket,

hogy tűt szúrtak a testükbe,
mert attól érezték jól magukat,

és számukra a fájdalom okozott örömöt.

Voltak ügyfeleim, akik első osztályú
utat kaptak és azt mondták:

"Nem fogok elmenni, mert szerintem
a gép fel fog robbanni."

Ő a fájdalmat társította az örömhöz.

Pár évvel ezelőtt eltörtem a karomat,

és amikor levették a gipszet,
a karom görbe volt.

Erre én: "Hogyan tudom kiegyenesíteni?"

Azt mondták: "Igazából
nem tudjuk kiegyenesíteni.

Járhat fizikoterápiára,
az talán javít egy pár centit."

Mire én: "Nem, nem. Nem értik. Én jógázok.

Ilyen karral nem megy
a "lefelé néző kutya"

sem a harcos póz.

A karomnak ki kell egyenesednie."

Azt mondták: "Eltörhetjük és megműthetjük,
de nem biztos, hogy jobb lesz,

sőt, lehet, hogy rosszabb."

Köszönöm, ezt nem kérem.

Egyenes kart akartam, ezért megkerestem
a legjobb gyógytornászt:

"Ki tudja egyenesíteni?"

Azt mondta: "Persze,
de nagyon, nagyon fájni fog,

és nagyon el kell köteleznie magát,
egy héten kétszer kell jönnie.

El kell törnöm
minden egyes kis kapillárist."

Szóval tudtam, hogy fájni fog,

de tudtam, hogyan kell
együttműködnöm az agyammal.

Így belevágtam,

és azt mondogattam magamban:
"Ezt akarom, ezt akarom."

Azt választottam, hogy legyen egyenes
a karom, bírom és akarom a fájdalmat.

A Black Eyed Pea számát énekeltem:

"Let's do it, let's do it,
let's get this started."

A gyógytornász elkezdte húzni a karom –
nem viccelt, mikor azt mondta, fájni fog.

És persze, ha valaki fájdalmat okoz,
ösztönösen hátrahúzódunk.

Nem húzódhattam hátra, ellenkezőleg.

De folyton azt a dalt énekeltem,
mondtam az elmémnek, hogy akarom.

A karom teljesen kiegyenesedett.

A végén azt mondta:

"Nem tudom, hogy csinálta,
a legtöbben félúton feladják."

Erre én: "Azt mondtam az agyamnak,
hogy ezt akarom."

Ezt tettem. Mondogattam
magamnak, hogy ezt akarom.

A fájdalomhoz kötöttem, hogy nem érzem,
és örömöt társítottam a fájdalomhoz.

Ez nagyon fontos.

Ha valaha is fel kellett
olvasniuk az osztályban,

eltévesztették, és mindenki nevetett,

azt gondolhatták: "Rendben, ennyi.
Sose fogok emberek előtt beszélni.

Sose akarok újra
a figyelem középpontjában lenni."

Persze, aztán ezt elfelejtik.

Tíz évvel később beszédet kell tartaniuk,

vagy előadást, vagy egy ülést levezetni,

pánikroham tör magukra,

mert az elméjük azt gondolja:

"Ó nem, emberek előtt beszélni
fájdalmat okoz, nem emlékszel?"

Ezt azonban meg kell változtatniuk.

Pontosan azt kell mondaniuk
az elméjüknek, amit akarnak,

és örömöt társítani, nem fájdalmat,
azokhoz a dolgokhoz, amik nehezek.

A harmadik dolog az aggyal kapcsolatban,
hogy két dologra érzékeny:

a képekre, amiket elképzelünk,
és a szavakra, amiket magunknak mondunk.

Ez minden.

Tehát, ha pl. ön Los Angelesbe repülne,

és mostani szomszédja mellett ülne
ugyanazon a járaton,

és ez a kép lenne a fejében:

Los Angeles, csodás tengerpart,
csodás emberek, remek idő, jó helyek –

akkor ezt így élné meg.

De ha azt mondja:
"Ennek a gépnek fura hangja van,

az a fickó gyanúsan néz ki,

szerintem terrorista,
aki fel fogja robbantani a gépet",

akkor teljesen más az élmény,
méghozzá két dolog miatt:

a képek miatt, melyek a fejükben élnek,
és a szavak miatt, amiket használnak.

Amikor együttműködünk az agyunkkal,
meg kell változtatnunk ezeket a képeket

és ezeket a szavakat.

Egyszer együtt dolgoztam
egy focistával, aki a semmiből jött,

semmilyen osztályban sem játszott,

és egyenesen a premier ligába jutott.

Nem volt túl magas.

Azt mondta: "Tudja, elkeserít,
hogy nem vagyok magas."

Azt mondtam: "Rendben,
képzelje el, hogy ön Maradona.

Gondolja, hogy Maradona azt mondja,
amikor kimegy a pályára:

»Nem vagyok elég magas.«
Persze, hogy nem.

Gondolja, Michel Owen így áll ki?"

Meg kell változtatnunk
a gondolkodásunkat és a szavainkat,

mert a képek, amiket elképzelünk,
és a szavak, amiket magunknak mondunk,

mindent megváltoztatnak –
ez minden, amit tennünk kell.

Hadd hozzak egy példát.
Csak nyújtsák ki a karjukat maguk előtt.

Azt szeretném, ha elképzelnék,

hogy egy nagy, lédús citromot
tartanak a kezükben,

egy nagy húsos citromot.

Csukják be a szemüket.
Kérem, tartsák csukva.

Azt szeretném, ha elképzelnék,
hogy a szájukhoz emelik a citromot,

össze is nyomhatják,
érezzék a finom citromillatot.

Beszippanthatják és érezhetik,
azt a csodás citromillatot.

Most nyissák ki a szájukat,
és egy jó nagyot harapjanak bele.

Harapjanak bele,
forgassák meg a szájukban,

és kezdjék megenni.

Azonnal észre fogják venni,

hogy már a gondolatra
megindul a nyálelválasztásuk.

Kinyithatják a szemüket,
és sehol sincs citrom.

De két dolgot észrevehetnek:

a kép, amit elképzeltek, egy citrom volt,

és azt mondták maguknak, citromot ettek.

Pedig nem is ettek citromot.

A testünket nem érdekli,
hogy amit mondunk,

az igaz-e vagy sem,
jó vagy rossz, segít-e vagy sem,

csak a szavakra és képekre felel.

Nézzünk egy másik példát.
Csak álljanak fel. Mindannyian.

Igazából ülve is csinálhatják, úgy is jó.

Azt szeretném, ha kinyújtanák
a bal karjukat, mindenki a bal karját.

Mindössze annyit kérek,

hogy lendítsék hátra a kezüket,
amennyire csak lehet.

Csak lendítsék a maximumig.

Jegyezzék meg, hol volt.
Jegyezzék meg, meddig jutott.

Hozzák vissza, hozzák vissza,
és csukják be a szemüket.

Most azt szeretném, ha megmondanák
a bal karjuknak, hogy megismételik ezt.

Most egyharmaddal távolabbra sikerül majd.

Lássák maguk előtt,
hogy egyharmaddal távolabb lendül.

Még ne mozdítsák.

Tudatosítsák, hogy egyharmaddal
távolabb fog nyúlni.

Érezzék, ahogy az izmok a bal vállukban
mintha rugalmasak lennének.

Mondják meg a karjuknak,
hogy lendüljön tovább.

Nyissák ki a szemüket.
Nyújtsák ki a bal karjukat.

Ahogy most újra megcsinálják,
láthatják, hogy távolabb ér,

mert látták maguk előtt, és mondták neki.

(Beszélgetés)

Gyakorolhatják ezt otthon,

de ezt kell igazán megérteniük,
hogy ez az, ahogy együttműködnek.

A helyes dolgot látják maguk előtt,
a helyes szavakat használják.

Amikor az olimpiai bobcsapattal dolgoztam,

egyáltalán nem jöttek ki egymással,
és ez nagyon hátrányos volt.

Azt mondtam nekik, képzeljék el,
hogy vadászkutyák,

mindannyian ugyanazon a hullámhosszon
vannak, ahogy a halak vagy a madarak,

együtt mozognak egy nagy állat alakját
öltve, és valahogy másképp kommunikálnak –

és ez működött a csapatnál.

A negyedik dolog az elmével kapcsolatban:

szereti az ismerős dolgokat,
és az ismerőset keresi.

Ha a halogatás,

az összezavarodás, az elkerülés,

a kényelmetlen érzés társaságban,
a kétkedés önmagunkban ismerős,

akkor azt teljesen el kell felejteni,

és az ismeretlent kell ismerőssé tenni:

keményen dolgozni, hinni magunkban,
rászánni az időt, eldönteni, hogy jó lesz.

Nagyon angol hozzáállás,
hogy nem szeretjük azt mondani:

"Én vagyok a legjobb, a legnagyobb,

nagyon jó vagyok abban, amit csinálok,
szakértője vagyok ennek."

Nem szeretjük ezt,
mert azt hisszük, hogy csalás.

De épp most mutattam be,

hogy amikor azt hisszük, citromot eszünk,

valójában majdnem meg is tesszük.

Arnold Schwarzenegger mondta:

"A szerénység egyáltalán nem az a szó,
ami érvényes lenne rám,

és remélem, soha nem is lesz az."

Ez nekem nagyon tetszik.

Muhammad Ali mondta:

"Az embereket a félelem
tartja vissza a kihívásoktól.

Még mielőtt azzá váltam volna, azt mondtam
magamnak, én vagyok a legnagyobb.

Hittem magamban, és mi lett?
Én lettem a legnagyobb."

Micsoda ötlet!

Azt mondta magának,
ő a legjobb, és a legjobb lett.

Nem csak mondta, hogy ő a legnagyobb.

Edzett, dolgozott, fegyelmezett volt.

Hitt benne, hogy ő a legjobb.

Dolgoztam csúcson lévő emberekkel:

top vezérigazgatókkal, színészekkel,
top mindenkivel, rocksztárokkal.

Mindegyikőjüknek azt kell mondaniuk
maguknak, hogy ők a legjobbak.

Mert mi is az ellentettje ennek?

"Ó, én csak átlagos vagyok,

nem vagyok elég jó,
nem tudom ezt megcsinálni, túl nehéz,

túl sok elkötelezettséggel jár."

Az imént mutattam meg önöknek,
hogy amit az elménknek mondunk, elhiszi.

Mondjunk tehát jobb dolgokat.

Először megalkotjuk a hiedelmeinket,
aztán a hiedelmeink formálnak minket.

És ha mi hiszünk magunkban,
mások is hinni fognak bennünk.

Amikor új dimenziókba
terjesztjük ki a tudatunkat,

soha, soha nem fog többé visszaszűkülni,

mert a lehetőségeink együtt bővülnek vele.

Nem is sejtjük,
milyen lehetőségeink vannak.

Pl. amikor Roger Bannister négy percen
belül akarta lefutni az egy mérföldet –

előtte ez még sose sikerült senkinek –,
ezt a négy dolgot tette:

azt mondta magának:

"Meg akarom csinálni.
Azt akarom, hogy sikerüljön."

Egy erőteljes örömmel társította.

Folyamatosan látta maga előtt, ahogy
átszakítja a szalagot 239 másodpercnél,

és ezt tette ismerős érzéssé,

mert tényleg lefutotta
az egy mérföldet négy percen belül;

és abban az évben még nyolc
embernek sikerült;

a következő évben további
57 ember tudta megcsinálni.

Tehát ismerős érzéssé
tette az ismeretlent.

Amikor Mark Spitz úszó
hét olimpiai aranyat nyert –

jóval azelőtt, hogy sokan önök közül
megszülettek – hős volt.

Csodálatos eredményeket ért el.

Ma egyáltalán nem számít
különlegesnek a teljesítménye.

Azért, mert a lehetőségeink kitágulnak,
ahogy az irányukba mozdulunk.

Tehát ha a legfantasztikusabb
együttműködést akarjuk önmagunkkal,

akkor ezt a négy dolgot
kell észben tartani:

közölnünk kell az elménkkel, mit akarunk,

átható örömöt társítanunk a célunkhoz,
és fájdalmat ahhoz, amit nem akarunk.

Azért, hogy motiválhassuk magunkat,
használjunk pontos kifejezéseket;

változtassuk meg a képeket
és a szavainkat,

és tegyük ismerőssé az ismeretlent,
ismeretlenné az ismerőst.

Amikor megírtam az első könyvemet,
bementem a Penguin kiadóhoz,

és azt mondták: "Remek ez a könyv,
de kéne pár változtatás.

Jó lenne, ha írna tíz fejezetet
kifejezetten az agy pszichológiájáról.

Meg tudja írni?"

Nem tudtam. Talán tudtam volna
négyet vagy ötöt.

Válaszolhattam volna így:

"Sajnos nem, nem tudom megírni,
itt az előleg, visszaadom"

vagy így: "Persze, meg tudom csinálni."

Így azt mondtam:
"Persze, meg tudom csinálni."

Tíz? Rendben, semmi gond.

És volt hitem, a hitem volt mindenem,

a biztos hit, hogy az agyam
előrukkol még tíz fejezettel.

Úgy volt, hogy épp az Isle's Court úton
vezettem hazafelé egy nap;

két fejezet jutott az eszembe,
megálltam és lejegyzeteltem.

Mire visszaküldtem a könyvet,
35 fejezetet tudtam felmutatni,

mert az elmém egyre jobban tágult,

mivel helyesen programoztam.

Azt mondtam, gyerünk,
találjuk meg azt az információt.

Nagyon sokat tudnék önöknek mesélni,

de nem az a lényeg, hogy mennyit beszélek.

Az a lényeg, mit visznek ebből haza.

Gyakori, hogy elmegyünk egy előadásra,
meghallgatjuk, hazamegyünk,

és aztán valami teljesen mást csinálunk:
ismeretlenné tesszük.

Csak nyerhetnek vele, ha e szerint
a négy dolog szerint cselekednek.

Mondják meg pontosan
az elméjüknek, hogy mit akarnak.

Használjanak részletes, leíró,
pozitív, erőteljes szavakat.

Ez nem pozitív gondolkodás.

Ez az agyunk átállítása a sikerre,
és ez a hétköznapi életre is igaz,

nemcsak az üzleti életre vagy a sportra,

de minden területre,
még a kapcsolatainkra is.

Társítsunk erőteljes, hatalmas,
rendkívüli örömöt a célunkhoz,

és fájdalmat a tehetetlenséghez.

Változtassuk meg a képeket, a szavakat.

Ha az embernek van egy csodás agya,
márpedig az van mindannyiunknak,

két választásunk van:

meggyőzzük magunkat, miért vagyunk
rosszul, vagy kiutat keresünk.

"Nem tudok megbirkózni a vizsgákkal,
nem alszom eleget."

Vagy így is hozzáállhatunk:

"Ez átmeneti, meg tudom csinálni,
meg akarom csinálni, majd alszok később",

és az ismerős érzést elfelejtjük.

A legfontosabb, hogy legyen természetes
a magunkba vetett hit,

hogy bárki más is tudjon hinni bennünk.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

(Taps)