Nézzünk fel, hogy változtassunk!

Milyen gyakran látják az éjszakai égbolt igaz szépségét? Lucianne Walkowicz TED-ösztöndíjas előadó bemutatja nekünk,

Az égbolt eredendően demokratikus.

Alapvetően bárkinek, bárhol elérhető,

elég felnézni rá.

Ám mint sok más szépség körülöttünk,

ez is kicsúszik a kezeink közül,
és észre sem vesszük,

mivel nem igazán nézünk rá.

Mégis mit nézünk helyette?

A mobiltelefonjainkat, számítógépeinket,

mindenféle képernyőket.

És őszintén szólva,
ritkán bajlódunk azzal,

hogy képernyőinkről felnézve
észrevegyük egymást,

nemhogy továbblépve
valóban felnézzünk az égre.

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni,
hogy a sötét éjszakai égboltunk elvesztése

a fejlődés, változás, technológia
elkerülhetetlen következménye.

Csakhogy ez egész egyszerűen nem igaz.

Később elmagyarázom, miért nem.

De mindenek előtt saját élményeimet
osztanám meg az éjszakai égboltról.

Tizenöt éves koromig
egyáltalán nem láttam igazán sötét éjjelt.

Itt voltam akkor, Arizonában.

Kocsival utaztam, és valahol félreálltam.

Fogalmam sincs, merre jártam,
az biztos, hogy Arizonában.

Akkor felnéztem,

az eget valószínűtlen mennyiségű
csillag borította.

Nos, New York-i vagyok,

ott láthatjuk a holdat,
láthatunk néhány csillagot.

De azokról is többnyire kiderül,
hogy repülőgépek, landolás közben.

(Nevetés)

De tényleg csak ennyi.

Végeredményben a legtöbb
csillagász kollégám

ifjúsága nagy részét azzal töltötte,
hogy az eget bámulta az udvarukból.

Nekem tényleg sosem volt ilyen élményem,

emiatt nekem valójában
csalódást jelent a kempingezés.

Alig néhány csillagképet ismerek.

Amiket igen, azokat
nagy valószínűséggel önök is.

Azt azonban sosem felejtem el,

amikor először láttam
sötét éjszakai égboltot.

Teljesen elhűltem azon,
hogy mennyi csillag volt ott.

Olyan parányinak éreztem magam.

Aztán arra gondoltam:
"Hol rejtőzött mindez egészen idáig?

Ki rejtette el előlem ezt az eget?"

A válasz persze egyértelmű,
ha belegondolnak,

vagy ha ránéznek a bal oldali képre,

ahol ugyanazt a környezetet látják,
csak éppen áramszünet idején,

ellentétben egy átlagos éjszakával.

Nem láthatunk csillagokat,
ha kioltjuk őket más fényekkel.

Nézzenek rá bolygónkra.

Íme, a világűrből nézve.

A csillagok forró és ragyogó fényűek,
ezért láthatjuk őket,

bolygónk viszont, csillagászati
szemszögből, egészen hideg.

Ezért nem igazán fénylik.

Amikor kékes-zöldes márványként látjuk,

mint ezen a képen,

annak az az oka, hogy a nap fénye
visszatükröződik róla,

ezért látjuk az óceánokat,
a felhőket, szárazföldeket.

Ha a nap nem sütne rá,

nem láthatnánk a Földet, igaz?

Vagy mégis?

Íme, a Földünk éjszaka,

az egyik legmegrázóbb példa arra,

hogyan hatunk rá globális léptékben.

Látjuk, hogy a fény szétárad
az egész bolygón.

Persze, az óceánok még így is
sötéten terülnek el,

és sok fejletlen területen
még sötétség honol.

De észrevehető,
hogy ez jócskán globális hatás.

Ha kivilágított helyekre gondolunk,
általában nagyon extrém példák

jutnak eszünkbe:
– a Times Square, a Vegas Strip.

Ám valójában amit ezen a képen látunk,

azok nemcsak ilyen extrém példák,

hanem bárhol láthatjuk, ahol
külső megvilágítást alkalmaznak.

Ez egyre drámaibb hatást
gyakorol a földre.

Gondolkozzunk el a villanykörte formáján,

hogy megértsük ennek az okát.

Ez gyakorlati célszerűségből

többé-kevésbé gömb alakú.

Ez nagyszerű elgondolás volt
a belső terek megvilágításához.

Felkapcsoljuk, és a fény szétszóródik.

Egyetlen villanykörte többé-kevésbé
bevilágítja az egész helyiséget.

Ez remek, ha beltéri világításról van szó,

ám ha kültéri világításhoz alkalmazzuk,

a villanykörte hagyományos formája,

a gömbforma, ami szétszórja a fényt,

igazából elég rossz hatásfokú.

Kültéren leginkább arra kell figyelnünk,

hogy megvilágítsuk a talajt alattunk,
és a közvetlen környezetünket.

Az összes fény, ami kifelé
és felfelé szóródik szét,

kárba vész, mert nem körülöttünk világít.

Szétszóródik az égen,

ebből lesz az úgynevezett
"fényszennyezés".

Még akit nem érdekel a csillagászat,
annak is van miért aggódnia,

mivel gyakorlatilag a kültéri világításra
használt energia 60-70 százaléka

kárba vész, elfedve a csillagokat.

Már mondtam, nagy rajongója
vagyok a technikának.

Nyilvánvaló, minden nap élek vele,
tudományos munkát folytatok.

Azt szokták mondani: ez a fejlődés...

– tudják, nem arra célzok,
hogy vissza kéne térnünk a gyertyafényhez.

Sőt, épp a technika fejlődése
teszi lehetővé, hogy elérjük az eget

úgy, ahogy nélküle lehetetlen lenne.

Erre az egyik nagyszerű példa
természetesen a Hubble Űrteleszkóp.

Felszállt az űrbe, naponta küld képeket,

így olyan látvány tárulhat elénk,

amit puszta szemmel sosem láthatnánk,

úgy, ahogy az emberiség történelme során
sohasem láthattuk.

A másik példa a planetáriumokban
tartott bemutatók.

Az elmúlt pár évben igen magas
technikai színvonalra fejlődtek

ezek a nagyszerű vizualizációk,

még ha ez nem is irányul egyenest az égbe,

akkor is bővíti
az égről szerzett tudásunkat.

És úgy tapasztalhatjuk meg
az eget a planetáriumban,

ahogy soha, ha csak ülünk a szabadban,

és bámulunk a sötétségbe.

Mindannyian hallottunk már
a Hubble-ről és a planetáriumokról is.

De olyan technikák is léteznek,

amikkel még mélyebben
megtapasztalható az ég,

ám ezeket nem biztos,
hogy mindenki ismeri.

Ezek az úgynevezett
"civil kutatási programok".

Civil kutatás esetén
a nagy kutatási programok

online formában közzéteszik adataikat,

így átlagemberek is hozzájárulhatnak
e kutatásokhoz oly módon,

hogy érdekes vagy fontos
jellemzéssel egészítik ki.

Bemutatok erre egy példát,
a "Galaxy Zoo"-t [Galaxis Állatkert].

A Galaxy Zoo egy program,

melyben a résztvevők kapnak
egy nem egészen húsz perces útmutatót

arról, hogyan kapcsolódhatnak
a galaxisok képeihez.

Megtanulják jegyzetekkel ellátni ezeket,

pár percen belül belépnek, lefuttatják,

és igazán hasznos
csoportosítást és osztályozást

végeznek ezekről a galaxisokról.

Könnyen belátható,

miért lehet könnyű megnyerni azokat,
akik részt vesznek a programban:

kiváló képeket tartalmaz;

a galaxisok általában lenyűgözően szépek.

Van azonban sok másféle
civil kutatási program is,

amikben a résztvevők

különféle absztrakt szintekbe
ássák bele magukat,

amikről nem igazán hinnénk,
hogy bárki belevetné magát.

Az egyik ilyen civil kutatási program

ahhoz a küldetéshez kapcsolódik,
amiben én is benne vagyok,

ez pedig a Kepler-küldetés.

A Kepler egy űrteleszkóp,
bolygókat keres más csillagok körül,

nagyon pontosan, a csillagokról
visszaverődő fény mérésével.

Azokat a fénycsökkenéseket kutatjuk,

amiket az okoz, hogy csak részben
jut el a fény a csillagokra.

Ehhez társul egy civil kutatás,
a "Planet Hunters",

Bolygóvadászok, ami szintén ad
egy rövid útmutatót, mint a Galaxy Zoo,

pár percen belül beléphetünk,
futtathatjuk;

nézhetjük a Keplerről jött adatokat,

kereshetjük a bolygókat.

Az alapötletet könnyű eladni, ugye?

Ám a bolygóvadászat folyamata
sok órás grafikonböngészésből áll,

itt van például ez, amit mutatok,
és ezeket fel kell címkézni.

Egész nap ezt teszem,
és egyáltalán nem tartom érdekesnek.

Ám nemcsak átlagembereket érdekel ez,

hanem a civil kutatók is,
akik a programban dolgoznak,

találtak már olyan bolygókat
az adattömegben,

amik nélkülük észrevétlenek
maradtak volna.

Ez egy szerzői lista abból a tanulmányból,

amit az így feltárt bolygóról publikáltak.

Láthatják, hogy minden
közreműködőt felsorolnak,

a szerzők valódi és felhasználóneveinek

sajátos keverékében.

Figyelmesen megnézve láthatják:
ez az első tudományos elismerése annak,

hogy az ír kávé mennyire fontos
a felfedezés folyamatában.

(Nevetés)

Nem akarom azt sugallni önöknek,
hogy ők munkanélküli kutatók,

vagy egy rakás kocka,
akik lubickolnak a témában.

Ezekben a programokban
hatvanezer ember vesz részt,

és a legtöbbjüknek nincs
technikai háttere.

Világos tehát, hogy ez a program
az emberek kíváncsiságát táplálja,

és azt a szándékukat, hogy részei legyenek
a tudományos felfedezés folyamatának.

Az emberek ezt akarják.

De ez az egész technológia,

és mindezek a digitális eszközök,
melyekkel megtapasztalható az ég,

még mindig olyan érzést keltenek bennem,
mint egy állatot nézni az állatkertben.

Valós eszköz annak megtapasztalására –

igen, az oroszlán még valóságos
a ketrecében,

a Hubble képei tényleg valóságosak,

és közelebb kerülhetünk az állatkerti
oroszlánhoz, mint a vadonban.

Mégis, valami hiányzik.

A tapasztalás vad szépsége hiányzik,

az, amikor magunkra utalva
éljük át a vadon élményét,

nem képernyőn át közvetítve.

Hihetetlenül mély élményt nyújt

az égre nézés, és az a tudat,
hogy az ég, amire felnézünk,

minden ismert élőlényt

körülvesz az univerzumban.

Gondoljuk át egy kicsit.

Tudomásunk szerint
csak a mi bolygónkon létezik élet.

Az ég, amit látunk, minden más
élőlény közös kincse,

amiknek a létezéséről tudunk.

A munkám egyik legkedvesebb része az,

hogy közben kiléphetek a hétköznapjaimból,

nagyobb összefüggést élhetek át.

Úgy érzem, kilépek az univerzumba,
és bolygókat keresek,

amik esetleg olyanok, mint a miénk,

ez mindig emlékeztet arra,
mennyire értékes az itteni életünk.

Éjszakai égboltunk olyan,
mint egy természeti erőforrás.

mintha egy park lenne, ahová elsétálunk,

anélkül, hogy oda kéne utaznunk.

De mint minden természeti erőforrás,

ha nem őrizzük meg, nem vigyázunk rá,
és nem becsüljük meg,

akkor kicsúszik a kezünk közül,
és eltűnik.

Ha tehát érdekli önöket a téma,

és szeretnének többet megtudni róla,

arra biztatom önöket:
nézzenek be a darksky.org oldalra,

ismerjék meg a lehetőségeiket,

amikkel megóvhatják az éjszakai égboltot,

mert ez mindenkié,
mindannyiunk közös kincse,

ezért rajtunk áll, megtapasztaljuk-e
úgy, ahogy szeretnénk.

Mint ahogy az is, hogy elveszítjük-e.

Köszönöm.

(Taps)