5 dolog, amit a fotózás során tanultam | Matthias Huber | TEDxFreiburg

Matthias Huber egy fotós, aki rendkívüli tájak után kutatva az egész világot bejárja. öt tanulságot oszt meg velünk sok humorral és vicces történettel fűszerezve, melyeket utazásai során tanult, és amiket a hétköznapokban mi is felhasználhatunk.

Matthias Huber díjazott táj- és kalandfotós, akinek szenvedélye az utazás. Munkáit már a National Geographic és a GEO is publikálta. Emelett világhírű márkákkal is dolgozott együtt, mint a Microsoft, Nokia és Tamron. Jelenleg egy OUT:SNAP nevű startup vállalkozás áll figyelme középpontjában, amely szabadtéri fotózással foglalkozik.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Először is egy kis bemelegítéssel kezdünk.

Ki készített közületek már fotót?

Mindegy, hogy telefonnal,
kompakt vagy tükörreflexes géppel.

Kezeket a magasba.

Őrület! Na most lesz igazán érdekes.

A fotó elkészülte után ki vont le
valamilyen tanulságot?

Egy klasszikus példa, hogy ne lógjon
az ujjunk az objektívbe.

Jó. Nálam mindenesetre
ez tényleg gyakran előfordult.

A fotózás során megtanultam,

hogy a mindennapjaimba is
átültethetem azokat a dolgokat,

amiktől klassz lesz egy fotó.

Most nem az őrült dolgokról van szó.

Azokról még beszélünk.

A fotózás során valami nálam
szó szerint beklikkelt.

Mindig, mikor az élet más területén
problémáim voltak,

pl. fitnesz, táplálkozás vagy üzlet terén,

vagy nem a kívánt eredményt
értem el, megkérdeztem:

"Ha egy fotóról lenne szó,
akkor is ugyanígy járnék el?"

Persze javítani mindig van mit,
a kérdés az, hogy mit.

Erről lesz ma szó,

azokról az alapelvekről vagy filozófiáról,
amiket a fotózás során sajátítottam el,

és átültettem a hétköznapjaimba.

Az én esetemben ez a fotózás,
vagy a tájfotózás.

A ti esetetekben ez lehet
valami egészen más, lényegtelen.

Amíg odáig vagytok érte,
addig biztosan találtok párhuzamot.

Kezdjük is el az első ponttal:

Ha kivételes eredményeket akarsz,

akkor el kell hagynod a komfortzónádat.

Kivételest, nem szokásost.

Ha a szupermarketben a kasszánál
azt mondom az eladónőnek:

"Szeretném megdicsérni a haját,
nagyon szép, remek frizura.

Egyszerűen csak szerettem volna
önnek elmondani."

Ekkor nem azt mondja
majd nekem: "3,50 lesz."

Hanem azt mondja: "Igen, köszönöm.",
vagy ad nekem pár akciós kupont,

vagy elmeséli este otthon a férjének:

"Ma valaki megdicsérte
a hajam az üzletben."

Valami történni fog.

Mindenesetre ez megkülönböztet engem

a többi vevőtől.

Lassan elkezdünk a fotózásról is beszélni.

Ki ismeri fel, hogy hol készült ez a fotó?

Nyugodtan mondhatjátok.

Hallottam valahol:"Yosemite Park";
ez az ún. "Tunnel View".

Gyönyörű park, vadon élő medvék,
remek hely túrázásra.

Ennek a fotónak
a pontos ráfordítása: nulla.

Ezt a fotót közvetlenül
a parkolóból csináltam.

Öt méterre az aszfaltozott úttól
van egy pihenőhely.

Odamész és csinálsz onnan egy fotót.

Tőled jobbra és balra egy csomóan
fényképeznek ugyanabba az irányba.

Egész aranyos kép
és mindenképpen nagyon szép táj,

de igazából semmi kivételes.

Súgok egy kicsit,
ez a kép is Amerikában készült.

Ki tudja megmondani, hol?

(Nevetés)

Még nem hallom.

Valaki San Franciscót mormolta – pontosan.

Ismét egy nagyon szép kép,
amihez csodás emlékek fűződnek.

De kivételes ez? Még egyszer
ugyanaz a játék: Hol vagyunk?

Tessék? Akárki is volt: telitalálat.

Erre nem számítottam.

Azt akartam mondani:
"Látjátok, ez a különbség."

(Nevetés)

Mert...

(Taps)

Mert az első két képnél

talán egy kicsit
megközelítettem a határaim.

Korán fel kell kelni
a jó fényviszonyokért,

vagy a Golden Gate hídnál
le kell menni a sziklás stégen.

De ez itt teljesen más téma,

a komfortzónám itt már
egyáltalán nem volt a láthatáron.

Nagy hőségben, felpakolva
kemping és kamera cuccokkal,

élelmiszerrel, stb,
4000 méter magasra másztam fel.

Gondolják meg, az Alpok
egyik legmagasabb hegycsúcsa,

a Matterhorn csupán 500 méterrel magasabb.

Hétköznapi sétának indul.

De fentebb már fekete lávakavics van.

Bokáig süllyedünk benne,
aztán egy lépésnyit visszacsúszunk.

Nagyon megerőltető! Pár órával később
sikeresen megérkeztem a csúcsra.

Ott lett csak igazán rossz,

mert elkezdett szörnyen fájni a fejem.

A legszívesebben rögtön lefeküdtem volna
a sátramban és kész.

Természetesen nem tettem, hanem?

Leültem kint, és órákon át vártam.

Időközben hideg lett és besötétedett.

Kalapáló fejfájás és a vulkán –
viszont szikra egy se.

Egyszer csak jött a megváltás!

Megindultak a lángcsóvák
és elkészült a kép.

A úr jól mondta, a vulkán a Fuego.

A háttérben a guatemalai
Antigua város fényeit láthatjuk.

Említésre méltó, hogy nagyon aktív vulkán.

Maga a kitörés tehát nem kivételes.

De mindenképp elhagytam érte
a komfortzónám, és remélem,

hogy ti is úgy látjátok,
az eredmény kivételes lett.

Ha a komfortzóna elhagyásáról beszélünk,

akkor nem hiányozhat
a perui Andokban fekvő Huaylas sem.

Távol esik mindentől, már maga az odaút
az ún. Colectivos buszokkal is egy kaland,

és nagyon izgalmas.

Egy hétig túráztunk ott.

Mi – egy helyi idegenvezető,
egy szamárhajtó, a barátnőm,

aki látható a képen és én.

És persze a négy szamár,
amik a cipelésben segítettek.

Ez a hely távol esik mindentől.

Semmilyen infrastruktúra sincs ott,

természetesen nincsenek utak és áram se.

Még mobilhálózat sincs,
viszont van néhány patak,

amiből ivóvizet nyertünk és horgásztunk.

Igazi kaland volt a természetben.

Ami viszont kedvezőtlen volt,
hogy amíg ott voltunk,

sajnos fentről is
hevesen zúdult a víz, zuhogott.

Aki már túrázott napokon át esőben,

állított fel sátrat nedves időben,
és bújt be hálózsákba,

az tudja, hogy van ettől
kellemesebb élmény is.

Ehhez jött a magasság.

A Himaláján kívül valóban
nincs még egy olyan hely,

ahol 5000 és 6000 méter magasan
ilyen nagy lenne a levegő sűrűsége.

Talán egy helyi számára se az a legszebb,

annak ellenére, hogy ott nőtt fel,

hogy esőben fel-le szaladgáljon.

A komfortzónám egészen máshol volt megint.

De nem érdekelt, és a jutalmunk

ez a szép kilátás vagy táj lett,

amivel nem olyan gyakran találkozunk,
és ezért a portfóliómban

kivételes értékkel bír.

Ha kivételes eredményeket akarsz,

el kell hagynod a komfortzónád.

2. pont: Higgy magadban,
és vállalj egy kis rizikót.

Nézzük csak a focit, a tizenegyest.
Mindenki figyel: Ki rúg?

Ha betalálsz, te vagy a nagy hős.

Ha nem találsz be,
a legrosszabb esetben megvernek.

Vagy mint én most: Vagy mint én most:
kiszáradt a szám, mindenki engem figyel.

Kétségek mindenkit gyötörnek néha,
ez teljesen normális.

Az élet része, semmi rossz nincs benne.

Viszont úgy gondolom, hogy sok embert
a félelmek és a kétségek

kissé túlságosan is blokkolnak.

Az év elején három hónapig
voltam úton a finn Lappföldön.

Nem csak fagyasztó téli hideg volt,
de az ún. "kaamos" is,

nálunk sarki éjszakaként ismert.

Ebben az időszakban a Nap
nem emelkedik a horizont fölé,

és ezért javarészt sötét van.

Ritkán lakott terület,

és valóban kevesebb ember él ott,
mint rénszarvas.

Tehát egy ilyen kép elég gyakori.

Az egész egy igazi kaland volt –
a hőmérséklet akár -42°C is lehet.

Képzeljük csak el!

A halrudacskákat otthon -18 fokon
tároljuk a hűtőládában.

Hihetetlenül hideg.

A hó – nem túlzok – több méter magas.

Hótaposó vagy síléc nélkül
derékig süllyedünk a hóban.

Kipróbáltam: nem tudsz tovább mozogni,
egyszerűen nem megy.

Viszont bőséges a jutalom.

A természet csodaszép,
mindenekelőtt a sarki fények.

Számomra mesés volt –
a természet színjátéka egyedi.

Sok éjszakán át ámultam nyitott szájjal
odakinn a fények játékán.

Abszolút varázslatos volt.

Nagy állatbarát is vagyok,
és a huskykkal meg szánokkal

átszelni a területet
mindenképp sokkal megerőltetőbb,

mint ahogy azt képzelnénk,
de rendkívüli, igazán fantasztikus.

Mint ahogy már mondtam,
számomra természetesen a táj a legjobb.

Mint például a fény és ezek a fák,

melyek a hó súlya alatt eldeformálódnak
és szobrokat alkotnak.

Lenyűgöző.

Eleinte voltak kételyeim.

Három hónap a télben, az már azért valami.

De hittem magamban, és mindenképp megérte.

Marad a fehérség,
de most nem hó, hanem só.

Ez Salar de Uyuni Bolíviában.

Ez egy több méter mély tó,

de vastag sóréteg borítja.

Olyan vastag, hogy autóval
rá lehet hajtani.

Szerepel is sok
turisztikai központ ajánlatában.

Mindenesetre a saját szakállunkra
akartuk megcsinálni az egészet,

tehát a túrát elvetettük,
és saját autóval mentünk.

Először sok ember próbált
lebeszélni minket.

Főleg, mivel a sóréteg
nem mindenhol ugyanolyan vastag,

el is vékonyodhat, és ún. Ojosok,
sóörvények is kialakulhatnak rajta.

Ha autóval belehajtunk,

talán nem fogunk direkt a vízbe süllyedni,

de lehet, hogy eltörik a kocsi tengelye,
vagy bármilyen más baleset történik.

Hatalmas a terület, többnyire
csak a fehérséget látni.

Nem működik a GPS, és utak sincsenek.

Iránytűvel navigáltunk
az égtájak irányába.

Mivel olyan nagy a terület,
közkedveltek azok a képek,

amelyeken a távlatokkal játszanak.

Itt érezhetjük, milyen
végtelennek tűnik az egész.

Három nap és két éjszaka alatt
keltünk át a tavon.

Ez idő alatt megismertük
az abszolút magányt.

A són nem élnek állatok,
városok fényeit sem láthatjuk.

Lármát se hallani –
csak egy kis szélfújást meg hasonlókat.

Mintha egy másik bolygón lennél.

Itt is voltak rizikók,

és nem ajánlanám ezt vakon mindenkinek.

Úgy hiszem, mindenkinek
magának kell döntenie,

és nem már az elején elriadni

valamilyen rémképzet miatt.

Miközben mindkét példa azt célozta meg,

hogy a sikertelenségtől való
félelmünket küzdjük le,

ez a kép arról szól, hogy néha valamit
egyszerűen csak jobban tudunk.

Ezt a képet egy mexikói út során
láttam egy képeslapon.

Olyan szépnek találtam,
hogy én is le akartam fotózni.

Tehát elmentem ebbe a városba –
Chamulának hívják.

Amikor megérkeztem, már sötét volt,
az ég már beborult.

A felhők miatt a képen látható vulkánt

élőben egyáltalán nem láttam.

Tehát bementem egy üzletbe
a képeslappal, és megkérdeztem:

"Hol tudom ezt lefotózni,
van itt valahol egy kilátó?"

A helyi férfi azt mondta:
"Ez egy fotómontázs."

Ez a kijelentés nagyon meglepett,
hiszen egy helyi mondta,

egy felnőtt férfi, akinek üzlete volt.

De nem értette,
hogy egy teleobjektív látótávolsága

milyen hatással van
pl. egy kép mélységére.

Úgy vélte, hogy mivel a vulkán messze van,

ezért egészen kicsinek
kellene lennie a képen.

Számomra világos volt,
hogy nem montázsról van szó.

A következő nap sikerült a felvétel.

De ez szintén az a pont volt,
amikor úgy gondoltam,

hogy csak hinnünk kell magunkban,
és hűnek kell maradnunk önmagunkhoz,

ne hagyjuk, hogy mások
lebeszéljenek minket valamiről.

3. pont: Légy akaratos, és higgy magadban!

Már eltöltöttünk egymással egy kis időt,

és már itt ültök egy ideje.

Ezért arra kérnélek benneteket,

hogy mindenki, aki tud,
álljon fel egy kicsit.

Nagyon szép, köszönöm szépen.
Most azt kérdezitek: "Mit akarhat?"

Őszintén szólva semmi többet, ennyi volt.

Először is a vérkeringéseteket
akartam egy kicsit felrázni, szívesen.

Másodszor pedig fel akartam rá
hívni a figyelmetek,

hogy számotokra egyáltalán
nem probléma felállni.

Ismét leülhettek, ne értsetek félre.

Nem akartalak benneteket elijeszteni.

De a legtöbb embernek könnyű felállni.

Azonban gondoljatok csak a kisgyerekekre.

Idő kell ahhoz, amíg megtanulunk
olyan elegánsan állni,

mint mi most.

Nem megy egyik napról a másikra,
de ha sikerül – már könnyű.

Ez a kép Villnösstalban
készült, Dél-Tirolban.

Nagyon sok fotómat jelképezi.

A tájfotózásban megtanulod a türelmet.

Olyan sok tényező van,
amit egyszerűen nem tudunk befolyásolni.

Szél, időjárás, felhők, mindezek a dolgok.

Aki a legelső próbálkozás után feladja,
az alapoknál adja fel.

Ugyanaz a szituáció, ugyanaz a hely,
ugyanaz a fotós, ugyanaz a felszerelés,

sőt az időpont is ugyanaz;
minden ugyanaz, csak az eredmény más.

Odamentem másnap is, és újra megpróbáltam.

A cenoték karsztképződmények
Közép-Amerikában.

Ez itt egy eldugott helyen
található Mexikóban.

A legtöbb cenoté vízzel teli.

Lehet benne úszni és búvárkodni.
Ez itt kiszáradt.

De minden cenotében van valami közös.

Bent sötét van,
és mélyedések vannak benne.

A fotózáshoz vagy vakura van szükség –

aminek nincs sok értelme a tájfotózásban –

vagy az ISO-értéket [fényérzékenység]
növeljük, de akkor romlik a képminőség.

Vagy: lehetne állványt használni.

A harmadik opció,
az állvány mellett döntöttem.

A probléma az, hogy ezeket a cenotékat
csak idegenvezetővel szabad látogatni.

Állványokat tilos használni,
mit tettem tehát?

Félrehívtam egy túravezetőt,
és nem csak arról győztem meg,

hogy egyéni vezetést tartson,

de arról is, hogy szemet hunyjon.

Itt is: a kitartás kifizetődik,
és végső soron továbbvisz bennünket.

A legszebb az egészben,
hogy röviddel a kép publikálása után

jelentkezett nálam a National Geographic,
és kinyomtatták a képet.

Munkánk igazi elismerése.

Mivel éppen úton voltam,
édesanyám volt olyan kedves,

és a Skype-on keresztül
küldött egy képet a kiadványról.

Tikal valószínűleg maja város volt,
legendás, megőrizte eredeti állapotát.

Mesés terület, egészen eredeti.

Valóban vannak ott még
vadon élő jaguárok, krokodilok, stb.

Igazán izgalmas, ám ide is csak
túravezetővel szabad bemenni.

Az idegenvezetőnek másnap kellett volna
értünk jönnie, de nem tette.

Mit tehettünk volna?

Saját szakállunkra odamentünk.

Egy sorompóhoz érkeztünk,

ahol emberek felügyeltek,
hogy senki ne mehessen be – mit tettem?

30 percig, tehát tovább,
mint ez a beszéd itt,

győzködtem őket,
hogy engedjenek be minket.

Fél óra elteltével feladták,
és vezető nélkül továbbengedtek minket.

Lehetetlenség, de itt is:
a makacsság kifizetődik.

4. pont: spontánnak lenni,
felismerni a lehetőségeket.

A tájfotózásnak különböző
megközelítési módjai vannak.

Ami engem illet, már előre
megtervezem a képet,

és mielőtt a helyszínre utaznék,
pontosan tudom, hogyan fog kinézni a kép.

Addigra már mindent pontosan
vizualizáltam – elméletileg.

A gyakorlatban ez gyakran
kicsit másképp néz ki.

Ezért kell a fotózásban spontánnak lenni,

rugalmasan reagálni egy helyzetre,

és a legjobbat kihozni abból,
amink éppen van.

De vannak más olyan helyzetek is, mint ez,

amibe egyszerűen csak belebotlunk.

Vezetés közben láttam,
amint az úton ezek a fénysugarak

áthatolnak az erdőn,
varázslatosan átszőve a levegőt,

és ezt a szép effektust keltik.

Lehajtottam jobbra,
és megcsináltam a képet – spontán fotó.

Pontosan, mint itt:
a természet mindig meglep.

Nem is tudtam,
hogy ilyen egyáltalán létezik.

Egy kiszáradt folyó,

amit most zöld fű borít.

Sosem láttam előtte ezt a helyet,
véletlenül bukkantam rá.

Spontán fotó, nem volt megtervezve.

Ez is itt, talán gyakrabban láthatjuk,
ennek ellenére szép:

A színes égbolt tükröződik vissza a jégen.

Nem előre tervezett fotó, spontán kép.

A kedvencem: a Nap lenyugvóban
a Fitz Roy közepén,

ami ezt a remek
holdudvarhatást varázsolja.

Amikor ezt a képet csináltam,
már napok óta barangoltam a környéken,

és már minden irányból
fényképeztem a hegyet.

De mikor lefelé tartottam, és ezt láttam,
tudtam: ez ütős fotó lesz.

Odamentem, megcsináltam a képet.

A mai napig a kedvenceim egyike
a portfóliómban.

Ebből a spontán szituációból keletkezett.

Még egy dolog, amire a fotózás tanított:

Spontán dolgokat felismerni,
és mindenekelőtt, használni tudni.

Lassan a végéhez érünk,
szinte ennyi is volt.

Van még egy utolsó, fontos pont,

amit szeretnék veletek megosztani.

5.pont: hálásnak lenni, tényleg így van.

Hogy milyen gyönyörű a Föld,

azt először a kamerán
keresztül értettem meg.

Úgy tartom, menjünk mindig csak előre,
és próbáljunk meg tenni valamit.

Ez mind fontos persze.

De valahogy mindig tartsuk
tekintetünket a dolgok egészén.

Hálásnak lenni azért, amink van,

és mindenekelőtt azokért,
akikkel mindezt megoszthatjuk.

Ma ezek ti vagytok, ezért köszönöm,
hogy meghallgattatok, köszönöm szépen.

(Taps)