Hogyan tehet minket boldogabbá (és hosszabb életűvé) a lakóközösségben élés?

A magány nem mindig az egyedüllétből fakad. Grace Kim építészmérnök számára a magány annak a függvénye, hogy mennyire szoros a kapcsolatunk a körülöttünk lévőkkel – és ezt gyakran maga az otthonunk szabja meg. Az előadó el is árulja nekünk az elszigeteltség egyik ősrégi ellenszerét: a lakóközösségben élést, vagyis azt az életformát, melyben a közösség tagjai szomszédjaikkal osztoznak életterükön, igyekeznek megismerni őket, és törődnek velük. Itt az ideje, hogy e gondolatébresztő előadás segítségével átértékeljük, hol és hogyan élünk.

Magány.

Mindenki ebben a teremben

előbb vagy utóbb
megtapasztalja majd a magányt.

A magány nem az egyedüllét függvénye,

hanem annak,
hogy milyen mértékben kapcsolódunk

a körülöttünk lévőkhöz.

Most is lehet itt velünk valaki,

akit ezer ember vesz körül,

mégis magányosnak érzi magát.

Habár a magánynak többféle oka is lehet,

építészmérnök lévén

ma arról fogok beszélni önöknek,
miképp eredhet a magány

a magunk köré épített környezetünkből –

magából az otthonunkból, ahol élünk.

Tekintsük meg ezt a házat.

Szép háznak tűnik.

Nagy kertje van, oszlopos kerítése,

két férőhelyes garázsa.

És talán valahol itt található,
egy ehhez hasonló környéken.

A világon sokak számára

egy ilyen otthon, egy efféle környék –

maga az álom.

Viszont ennek az álomnak
a megvalósítása veszéllyel jár:

hamis kötődésérzést kelthet bennünk,

és növelheti
társadalmi elszigeteltségünket.

Már hallom is,

hogy a közönségből valaki
magában azt kiabálja felém,

"Az az én házam, az én környékem,

és mindenkit ismerek az utcámban!"

Amire én azt felelném: "Nagyszerű!

Bárcsak több olyan ember lenne, mint ön,

mert fogadni mernék, hogy a közönség zöme

hasonlít egymásra abból a szempontból,

hogy nem ismerik szomszédjaikat.

Lehet, hogy felismerik őket az utcán
és köszönnek nekik,

de aztán halkan

azt kérdezik a párjuktól:

'Hogy is hívják őket?'

Hogy legközelebb már a nevükön szólítva
kérdezhessenek tőlük valamit,

ismeretségük bizonyítékaként."

A közösségi média szintén hozzájárul
ehhez a hamis kötődésérzethez.

Ez a kép bizonyára
túlságosan is ismerős önöknek.

Egy liftben állva,

vagy egy kávéházban ülve körülnéznek,

és látják, hogy mindenki
a telefonjával van elfoglalva.

Önök nem üzengetnek,
vagy néznek rá a Facebookjukra,

de mindenki más igen.

Talán hozzám hasonlóan
voltak már olyan helyzetben,

amikor szemkontaktust
teremtettek valakivel,

akire aztán rámosolyogtak és ráköszöntek,

mire az illető kihúzta
a füléből a fülhallgatót,

azt kérdvezve: "Bocsánat, mit is mondott?"

Az ilyen helyzeteket
rendkívül elszigetelőnek találom.

A fogalom, melyet ma megosztanék önökkel,

az elszigeteltség ellenszere.

Ez nem új fogalom.

Sőt, ez valójában az életvitel
egy ősrégi módja,

mely még mindig létezik
számos nem európai kultúrában

világszerte.

Nagyjából 50 éve a dánok úgy döntöttek,

hogy új névvel illetik ezt a fogalmat,

és azóta

több tízezer dán él így,
másokkal összekötve.

És ahogy nőtt a közösségre vágyók száma,
úgy kezdték el egyre többen követni

ezt az életmódot a világ minden részében.

Ez a fogalom pedig nem más,

mint a cohousing,

A cohousing tudatosan
kialakított lakóközösség,

ahol az emberek ismerik egymást
és törődnek egymással.

Itt mindenki rendelkezik saját otthonnal,

de osztozik is másokkal
a beltéri és kültéri közös tereken.

Mielőtt mutatnék néhány
képet a cohousingról,

szeretném bemutatni önöknek
barátaimat, Sheilát és Spencert.

Amikor először találkoztam Sheilával
és Spencerrel, épp akkor lettek 60 évesek,

és Spencer, hosszú karrierje
végén a jövőbe tekintve

általános iskolai tanárként,

irtózott attól a gondolattól,

hogy talán nem lesznek már
körülötte gyerekek

nyugdíjba vonulása után.

Ők most szomszédaim.

Egy cohousing közösségben élünk,
melyet én terveztem,

fejlesztettem tovább,

és itt szereztem
építészmérnöki gyakorlatomat is.

Ez a közösség nagyon
tudatosan működik együtt.

Most engedjék meg,
hogy körbevezessem önöket.

Kívülről nem tűnünk különbnek
bármely más kisebb társasháznál.

Sőt, pontosan úgy nézünk ki,
mint a szomszéd épület,

azzal a különbséggel,
hogy a mi színünk a világossárga.

Belül a lakások sem
térnek el a megszokottól.

Mindenkinek van nappalija, konyhája,

háló- és fürdőszobája;

és kilenc ilyen otthon vesz körbe
egy központi udvart.

Ez az enyém,

ez pedig Spenceré és Sheiláé.

Ami ezt az épületet
egyedülállóan közösségivé teszi,

azok nem maguk a lakások,

hanem az, amit itt történik –

azok a társas kölcsönhatások, melyek
a központi udvaron és akörül zajlanak.

Amikor az udvar felé nézek,

alig várom, hogy meglássam
Spencert és Sheilát.

És valóban, reggelente azt látom,

hogy Spencer hevesen integet felém,
miközben reggelit készítünk.

Otthonunkból az udvarra letekintve

az évszaktól függően

más-más látvány fogad:

gyerekek és felnőttek

játszanak együtt vagy
beszélgetnek egymással.

Sok a kacagás és a csevegés.

Sok a hullahoppozás.

Aztán hébe-hóba egy
"ne ütögess már" felkiáltás,

vagy egy gyerek sírása is felhallatszik.

Ezek mindennapi életünk hangjai,

és a társas kötődés hangjai.

Az udvar duplaszárnyú ajtaja

a közösségi házba vezet.

Én ezt a közösségi házat tekintem
a cohousing titkos hozzávalójának.

Azért ez a titkos hozzávaló,

mert ez az a hely,
ahol a társas események zajlanak;

ahol kezdetét veszi a közösségi élet,

mely innen elindulva terjed szét
az egész közösségben.

A közösségi házban van egy nagy étkező,

ahová mind a 28-an beférünk
a vendégeinkkel együtt,

és ahol heti háromszor tartunk
közös vacsorát.

A vacsorák előkészítése
egy nagy konyhában történik,

ahol felváltva főzünk egymásra

hármas csoportokban.

Ez azt jelenti, hogy 17 felnőttel számolva

minden hatodik héten vezetem én a főzést.

Két másik alkalommal pedig
a csoportomat segítem

az előkészületekben és a takarításban.

A többi estén viszont

egyszerűen csak megjelenek.

Megvacsorázok,
beszélgetek a szomszédaimmal,

aztán hazamegyek a finom étel után,

melyet a vegetáriánus étrendemet
figyelembe véve készített el valaki.

Ez a kilenc család tudatosan választotta

ezt az alternatív életmódot.

Ahelyett, hogy az amerikai álmot
kergetnénk,

és talán elszigetelve élnénk
egycsaládos otthonainkban,

mi a cohousingot választottuk,

hogy növeljük társas kapcsolataink számát.

Így kezdődik a cohousing:

azzal a közös szándékkal,

hogy egymással együttműködve éljünk.

És legfőképpen ez a szándék az,

ami megkülönbözteti a cohousingot
az összes többi együttélési típustól.

Habár magát a szándékot nehéz megfigyelni,

de még láthatóvá tenni is,

építészmérnökként nem bírom megállni,
hogy ne mutassak további képeket önöknek.

Szóval tekintsünk meg néhány példát,

melyek a szándék kifejezését szemléltetik

az általam felkeresett közösségekben.

Gondosan választottuk meg a bútorokat,
a világítást és a hangtechnikai eszközöket

a közös vacsorák támogatása érdekében;

jól beláthatóan építettük és helyeztük el

a közösségi ház körüli
és azon belüli játszótereket,

és mindennapi életünk
támogatására terveztük meg

a közösségen belüli és azon kívüli
társas összejövetelek csomópontjainak

méretét és megoszlását .

Az egyes közösségekben ezek a terek azok,

melyek hozzájárulnak a "kommunák"
érzéséhez, illetve fokozzák azt.

Mi is volt az a szó? "kommuna".

Így nevezik a társadalomtudományok

a "közösségi szellemet".

Meglátogatva több mint 80
különböző kommunát,

ezzel a kérdéssel kezdtem el
a kommunát vizsgálni:

Milyen gyakran étkeznek együtt a lakók?

Míg az teljesen a közösségen múlik,

hogy milyen gyakorisággal
tartanak közös étkezést,

ismerek olyan csoportokat,
ahol minden este együtt ettek a lakók

az utóbbi 40 évben.

Olyanokat is,

ahol havonta egyszer-kétszer
jönnek csak össze egy piknikre.

Megfigyeléseim alapján azt tudom mondani,

hogy azoknál, akik gyakrabban
étkeznek együtt,

magasabb szintű kommunát
lehet megfigyelni.

Kiderült, hogy ha együtt eszünk valakivel,

több közös programot kezdünk el szervezni.

Több mindent megosztunk azzal,
akivel együtt eszünk.

Elkezdünk egymás gyermekeire vigyázni.

Kölcsönadjuk egymásnak
a kéziszerszámainkat, az autónkat.

És mindennek ellenére,

ahogy a lányom szereti mondani,

a cohousing nem mindig habostorta,

és én sem tartok mindenkit
legjobb barátomnak a közösségen belül.

Még konfliktusaink
és nézeteltéréseink is akadnak.

De a közösségi együttlétben legalább
szándékosak az emberi kapcsolataink.

Aktívan törekszünk
nézeteltéréseink megoldására.

Visszatérünk a tárgyra és ellenőrizzük
a megoldás sikerességét,

kimondjuk a személyes véleményünket,

és, amikor illő,

bocsánatot kérünk.

A szkeptikusok azt mondják majd,
hogy nagyon kevesen találják érdekesnek

vagy csalogatónak a cohousing gondolatát.

És ezzel én egyetértek.

Ha a nyugati kultúrákat nézzük,

mindössze törtszázalék
él a cohousing lehetőségével.

De ennek meg kell változnia,

ugyanis a saját életünk a tét.

A Brigham Young Egyetem 2015-ös
kutatásának eredménye szerint

jelentősen nagyobb
a korai halál veszélye azoknál,

akik elszigeteltségben élnek.

Az amerikai tiszti főorvos

közegészségügyi járványnak
nyilvánította az elszigeteltséget.

És ez a járvány nemcsak az USA-ban terjed.

Amikor korábban azt mondtam,

hogy a cohousing
az elszigeteltség ellenszere,

inkább azt kellett volna mondanom,

hogy a cohousing megmentheti az életünket.

Ha orvos lennék, azt mondanám,
hogy vegyenek be két aszpirint,

és hívjanak fel másnap reggel.

De építészmérnökként
inkább azt tanácsolom,

tegyenek egy sétát a szomszédjukkal,

egyenek együtt,

és hívjanak fel húsz év múlva.

Köszönöm.

(Taps)