Hogy tanítsuk az empátiát? – Jonathan Juravich

Ha az óvodásnak azt mondjuk, hogy "járj más cipőjében", akkor összezavarodik. Miért kellene neki más cipője? Mi van, ha nem illik a lábára? 2018-ban Ohio Államban az év tanára volt Jonathan Juravich művészetoktató. Foglalkoztatja az empátia fejlesztésének módszere a frázisokon túl, a másokra irányuló apró tudatos cselekedetekig. Juravich felvázolja osztályában és otthon szerzett tapasztalatait, és gyakorlatokról mesél, melyekkel segített diákjainak érzéseik felismerésében és azonosulni mások érzéseivel is.

Két dolgozó szülővel nőttem fel,

és időbeosztásuk nem sokszor
igazodott egymáshoz,

tehát testvéremmel délutánokat

és hosszú nyári napokat
töltöttünk nagyszüleinknél.

Náluk mindig vissza kellett tenni
a dolgokat a helyükre,

és nem hagytunk semmit szanaszét a földön.

Nem azért, mintha nagyszüleim
annyira szigorúak lettek volna.

Hanem mert Josie nagymama vak volt.

Ha felforgattuk volna a rendet,

és nem pakolunk mindent a helyére,

akkor azzal zavart, idegeskedést

vagy akár fizikai sérülést okoztunk volna.

Emlékszem, mikor gyerekként
próbáltam megérteni,

hogy lehet tájékozódni látás nélkül.

Szorosan behunytam a szemem,

és megpróbáltam felidézni
nagyszüleim nappalijának képét,

magam elé tartott kézzel lépkedtem,

míg székbe, lámpába,
majd a falba nem ütköztem.

Abban a pillanatban csodáltam őt.

Azokon a napokon,

melyeket a nagyszülőknél töltöttünk,

videokazettákat vittünk magunkkal.

Az volt a DVD és internetes elérés elődje.

Többnyire Disney-filmek voltak rajtuk.

Mi voltunk a 80-as, 90-es évek
amerikai ifjúsága.

Ott ücsörögtünk az élénkvörös szőnyegen,

bámultuk az óriási házimoziban álló
hatalmas képernyőt.

Főzés közben

nagymamám is közénk telepedett a fotelébe.

"Mondjátok el a meséteket” – kérlelt.

Arra utalt, hogy mondjuk el, mit látunk.

Aladdin volt a kedvencünk.

Körülírtam a sivatagos környezetet,

a szereplők öltözékét,
az arcukon megjelent érzelmeket.

Emlékszem, ahogy mosolygott
ezen a csodálatos új világon

és a felhőkön átlebegő varázsszőnyegen.

Szeretettem volna bevonni,
hogy velünk élvezze a mesét.

Empátiámra válaszul jelentek meg
ezek a gondolatok.

Egyedi empátialeckéim
voltak gyerekkoromban:

a nagyanyámmal való kapcsolatom

és a Disney-mesék közvetítése közben.

Nem mindenkinek van erre lehetősége.

Szerintem fontos és döntő,

hogy lehetőséget adjunk gyerekeinknek

empátiaerősítő kapcsolatok gyakorlására.

Egy gyors kitérő: az empátia fogalmához
is előítéletek kapcsolódnak.

Környezetünkben tán már annyit emlegetik,

hogy már rosszul vagyunk tőle,

vagy értelmetlenné vált.

Talán hallottak róla,
hogy az empátia ún. puha készség,

melyet meg kell ismertetni a diákokkal.

Igazolom, hogy semmi
pihe-puha nincs benne.

Inkább kulcsfontosságú készség,
melyet csiszolni kell,

miközben emberként formálódunk.

Művészetet tanítok alsós diákoknak.

Kultúrára, művészanyagok célszerű
alkalmazására tanítom a diákjaimat,

és művészekről is beszélek nekik.

Feladatomnak tekintem,

hogy bevonjam őket a jellemfejlődésről

és főleg az empátiáról
szóló beszélgetésekbe.

Hogy határozzuk meg
az empátiát gyerekeinknek?

Gondoljunk bele!

Ismert kifejezés:

"más cipőjében járni”.

Természetesen ez metafora.

Képzeljük magunkat egy ovis helyébe,

aki elgondolkozhat:

"Miért venném fel más cipőjét?”

Furcsa neki,

mert e fontos témának
nem érti a nyelvezetét.

Az egyszerű meghatározást:

"megérteni és átélni mások érzéseit”

nehéz felfognia egy ötévesnek.

Ehelyett nagyon céltudatos
párbeszédet kell kezdeményezni

gyakorlatias és megfigyelhető
viselkedésről.

Hogy mutatom meg az empátiát az osztályban
vagy a parkban a barátaimnak,

a nagymamámnak,

valakinek, aki más, mint én,

valakinek, aki másképp
cselekszik, mint én?

Egy éve tanártársaimmal

a jellemfejlesztésről
beszélgettünk az iskolában.

Célunk az egész iskolára érvényes
program kidolgozása volt,

és folyton meghatározásokba
és magyarázatokba bonyolódtunk.

Egyik nyári este mindannyian

döbbenten rácsodálkoztunk,
hogy az empátia a tudatosságból ered.

Tudatosság: mikor tudjuk,
mi történik körülöttünk és bennünk,

tehát dönthetünk.

Empatikusan reagálhatunk.

Először magunkkal kell tisztában legyünk.

Én vagyok a családi beszerző.

Fogom a listámat, és élvezettel kutatok,
hogy a költségkereten belül megoldjam;

legtöbbször sikerül is.

Egyik héten jelezték nekem,
hogy szalvétára van szükségünk.

Rátaláltam ezekre a színes csodákra.

Feladatok szerepeltek rajtuk.

Igazi szórakozást jelentettek,
ahogy körbejártuk az asztalt.

Minden vacsoránál válaszoltunk rájuk,

jól szórakoztunk, és együtt nevettünk.

Hasznos tanulási lehetőség
ötlött az eszembe

a családommal kapcsolatban.

Azon tűnődtem, hogy gyakran
beszélünk az érzéseinkről:

"boldog vagyok", "szomorú vagyok",

de vajon arra is fordítunk időt,
hogy megbeszéljük, miért érzünk így?

Ezt a gyakorlatot alakítottam ki
ötéves lányommal,

mikor afelől érdeklődöm,
hogy telt a napja az iskolában:

"Meséld el, ma mire voltál büszke?"

"Meséld el, ma miért voltál feszült?"

"Mesélj arról, ami valóban
feldobta a mai napod!"

Naponta más érzelemről,
más érzésről kérdezhetem.

Kedvencem: "Meséld el, mi történt ma,

amitől annyira nevettél,
hogy a földre huppantál?"

Elmesélem neki, hogy én felnőttként is

átéltem félelmeket,

büszke perceket,

és határozottan volt olyan perc is,
amikor földre rogytam a nevetéstől.

De látható, hogy lányom gyorsan reagált.

Egyszer, amikor arról faggattam,
aznap miért volt szomorú,

azt mondta: "Nem voltam szomorú,

de Ellie barátnőm szomorú volt,
mikor nem játszhatott a mágnesekkel."

Felfigyelt mások
viselkedésére és érzéseire,

átérezte személyesen és mint barát.

Ez segít tudatosan figyelni másokra.

Építészcsoportot oktattam épp,

mikor a Harvey-hurrikán
lecsapott Houstonra.

Negyedévesek voltak,

és többen közülük kérdéssel
érkeztek az osztályba:

hogy érinti ez a természeti csapás

a város épületeit.

Ezek a kérdések vezettek el
a másik párbeszédhez,

hamarosan azt taglaltuk,

hogy a természeti elemek,
miként hatnak az emberek életére.

Mindenki bekapcsolódott a beszélgetésbe,
én hátradőlve hallgattam,

hogy tértek át a houstoni építészhallgatók

műtermeiben zajló történetekre,

és figyeltem, hogy élik bele
magukat a houstoniak helyzetébe.

Arról kezdtek tanakodni,
mi történhet a felszerelésükkel,

a bútorokkal és a műalkotásokkal,
amelyeken dolgoztak.

Ahogy hallgattam őket, lehetőséget
szerettem volna nyújtani nekik,

hogy művészien fejezzék ki
gondolataikat és érzéseket.

Bemutattam őket két művésznek,

akik tárgyakat, helyiségeket
vagy akár házakat bepöttyöznek.

A művészek alkotásai kifejezik
az egységet, a traumát,

a közösséget.

Végül elkészítettük ezt
a másfél méteres házikót.

Több ez, mint egyszerű játékos mintás ház.

A negyedéves diákoktól
a houstoni diákoknak adott

építészeti felszerelés-adományokat
jelképezik a pöttyök.

Nem egészségügyi vagy élelmiszersegély,
hanem felszerelési segély volt.

Nagyon is valóságos volt.

Kifejezte, hogy az osztályterem,
a műtermünk biztonságos hely,

ahol tanulunk magunkról,
közösségünkről, a világról,

miközben jól szórakozunk.

Felvetődött, hogy a houstoni gyerekek

hiányt szenvedhetnek ebből,

és ezt átérezték.

Valóságos volt nekik.

Az empátia gondolata, érzése

gyakorlatias dolgokhoz vezetett.

Tudatos gondolkozásuk
átkerült a gyakorlatba.

Már nem ücsörgök nagymamám
előtt a földön, Disney-mesét nézve.

Azok az idők rég elmúltak.

Most az ötéves Josie lányom
mellett ülök a földön.

Együtt követjük Aladdin és Jázmin
varázsszőnyegen tett útját.

Egyik pillanatban a szőnyeg zuhanni kezd,

és Jázmin hercegnő
eltakarja a szemét félelmében.

Ezt utánozza ötéves lányom is.

Empátiát gyakorol a mesehőssel,

átéli vele a félelmét.

Itt Aladdin válaszol Jázminnak:

"Ne merd behunyni a szemed!" –
és elveszi Jázmin kezét az arcától,

rámutat a körülötte lévő dolgokra.

Hasonlóan tettem én is ötéves lányommal.

Elvettem a kezét az arcától.

Felfedhetjük gyerekeink
előtt a környezetüket,

belevihetjük őket lehetőségekbe,
gondolatokba, tettekbe és kapcsolatokba,

rávehetjük őket, hogy nemcsak
egyszerűen más cipőjébe lépjenek,

hanem úgy éljenek, hogy másokat is
figyelembe vesznek, nemcsak saját magukat.

Köszönöm.

(Taps)