Művészeti ágként tekintsünk a dizájnra!

Paola Antonelli, a New York-i Modern Művészeti Múzeum dizájnrészlegének vezetője elmondja, hogy mennyire csodálatos ez a művészeti ág – bármelyik alakjáról legyen is lenne szó.

Azoknak, akik hisznek a mennyországban,
általában van elképzelésük róla.

Én kielégített kíváncsiságnak tekintem.

Úgy vélem, roppant kényelmes felhő,

ahol hasra feküdhetek,

könyökömre támaszkodva tévézhetek,
mint gyermekkoromban.

Körbenézhetek, ahova csak akarok,

és megnézhetem az összes filmet,
amit látni akartam.

Ugyanabban a néha adódó transzállapotban,

mint mikor a New York-i metróban olvasunk,

valami könnyedet és nyugtatót érzek.

A vicces dolog az,
hogy már most ilyen az életem.

Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek,

nagyjából 24 évesen észrevettem,

hogy sokkal jobban szeretek
tárgyakkal lenni, mint emberekkel,

és így eldöntöttem,
hogy a szenvedélyem követem.

Életem transzban élem.

Mikor körbenézek, csak egy hosszú történet
kezdetét látom.

Pl. ez a 2004-es Egyszerűen mesterművek!
nevű kiállítás,

a Modern Művészetek
Múzeumában, a MoMA-ban.

Queensben voltunk,

egy óriási épületet emeltünk
a belvárosban,

nagyon a világ végén.

Ez volt karrierem
egyik legszórakoztatóbb pillanata.

De ez még nem minden!

E betűkészlet neve Helvetica;

50 éve létezik.

Elgondolkodtat: Max Miedinger
és a sok svájci dizájner azt tervezi,

hogy jobbak lesznek Akzidenz-Grotesknél,
és új sans-serif fontot találnak ki.

És fejemben rögtön pergett a film.

Képzelhetik,
hogy az Egyszerűen mesterművek! esetén

ugyanez történt,
csak százszor erőteljesebben.

Azt szeretném, hogy a kiállítás

ugyanúgy hasson önökre is.

A kiállítás célja gondolkodásra
ösztönözni a gyerekeket,

mikor pl. házi feladatukat készítik.

Ahelyett, hogy két borsószemet
helyeznének egy tálcára,

a gyerekek a konyhaszekrény fiókba
vagy az anyjuk táskájába nyúlva

múzeumminőségű dizájngyűjteményt
alkotnának egy tálcán.

Gyakran küldenek javaslatot
új művekről az emberek.

A MoMA-ban kiraktunk egypár könyvet

csakis azért, hogy leírják javaslataikat.

A javaslatok 80%-a ostobaság,
és 20%-a rendes ajánlat szokott lenni,

de ezúttal majdnem mindegyikük
egész jó ajánlat volt.

Sok volt a hazafiasság.

Pl. nem tudtam, hogy a spanyolok
találták fel a felmosót,

és erre nagyon büszkék voltak,

szóval minden spanyol azt mondta:
"la frego." És az olaszoké a pizza.

És azt is meg akartam mutatni:
a Kentuckyból jövő ajánlatok is jók.

Az övéké a moonshine whiskey,
a mosószer és a körömlakk.

És egyre csak jönnek, és megkapom

(Nevetés)

ezt az ajánlatot Milánóból:

ez a forgalomkorlátozó oszlopunk,
"panettone" a neve, és így van lefestve:

Ezek a szép, beton tárgyak,
amelyekkel tele van Milánó,

hogy elválasszák a sávokat.

Saját ötleteket keressenek.

És küldjék el, ha akarják,
mindig szívesen látjuk őket.

De ilyen kiállítás kellett nekem,
hogy megértsem,

amire 13 évvel ezelőtt
gondoltam, mikor a MoMA-hoz érkeztem.

Olasz vagyok. Olaszországban
a dizájn hétköznapi.

Minden ország máshoz ért.

Nemrég voltam Argentínában
és Uruguayban.

Az épületek alapból gyönyörű,
modern stílusban épültek,

és ezek egyediek, de a kortárs
művészet borzalmas.

Olaszországban, főképpen Milánóban,

a kortárs művészetnek kicsi a hatása.

De a dizájn – Uram Atyám!

A sarki boltban is megtalálható, anélkül,
hogy valami különleges boltot keresnénk,

olyan az elrendezése, hogy meggyőz:

mi mind kifinomultak vagyunk.

És ezeket találjuk a boltokban.

A New Yorkban lakóknak viszont van
érzékük a kortárs művészetre.

Hihetetlennek tartom, de háromévesek
ismerik Richard Serrat,

és elvisznek kiállításra.

De a dizájnt valami okból még
mindig a díszítéssel keverik össze.

Ez nagyon érdekes:

Amikor azt mondom "dizájn",

akkor ezekre a túldíszített – ebben az
esetben akarattal eltúlzott –

díszítőelemekre
és belsőépítészetre gondolnak.

A textilanyagokkal
foglalkozókat is beleértik.

Az is lehet dizájn, de ez is.

Lehet egy jeruzsálemi dizájn-iskola is,
amelyik jobb módot akar találni

a gázmaszkok formájára.

Mert, mint tudjuk, Izrael mindenkinek
biztosít egy gázmaszkot, babáknak is.

A szakértők megoldást keresnek,
hogy a nyak vonalát lejjebb csúsztassák,

ahelyett, hogy viselőiket megfullassza,
egy tini akár kólát is ihat benne.

A babák gázmaszkjait
úgy próbálták átalakítani,

hogy a szülők könnyen tarthassák őket,
mert a testi közelség fontos.

Egy sátracskát hoztak létre a babáknak.

Bármilyen kegyetlennek és borzalmasnak
találják ezt a szerkesztést: praktikus

és nagyon is távol áll
a csicsás bútoroktól,

attól még ugyanahhoz
a szakterülethez tartoznak.

Mióta a MoMA-nál vagyok, azt akartam,

hogy felhasználjam MoMA erejét.

Mert jó itt dolgozni.

Lehetőségünk van
hirdetni a kiállításainkat.

Ez azért hatalom, mert egy dizájnmúzeumban
nem lenne annyi látogatóm.

Tudom, hogy a látogatók 80%-a
Picassót és Matisse-t szeretne látni,

és belebotlanak a kiállításomba,
én pedig ott tartom őket.

Arra törekszem, amivel a MoMA
kurátorai az én részlegemen

már a múzeum 1929-es megalapítása
óta próbálkoznak:

próbáljuk meglátni,
mi történik a világunkban,

és ezt felhasználva segítsünk a helyzeten.

Sokszor már megtörtént az,

mivel Eames Demetrius is
itt van tán a közönségben,

de kétszer is, a dédnagyapja
és nagyapja is –

sosem értettem rendesen
ezt a kapcsolatot –

Charles Eames legelőször, majd
Charles és Ray Eames másodjára

beszállt két versenybe:

az egyik 1940-ben volt, és természetes
biobútorokról szólt,

a második 1948-ban, olcsó bútorokról
a háborúból visszajövő katonáknak.

Ez átalakította a jövőbeli
bútorstílusokat is.

Ez után az olcsó jó dizájn következett.

Sok program volt az építészetben
és a dizájnban,

melynek célja a jobb tervezés volt
a jobb életstílusért.

1995-ben endeztem egy kiállítást

Mutant Materials in Contemporary Design,
Mutáns anyagok a kortárs dizájnban címmel.

Ez új lépés volt a dizájn világában,

mivel a felhasznált anyagokat
a tervezők testre-szabhatták.

Ez olyan különböző dizájn-példákat
mutatott be, mint az aerogél

a kaliforniai Lawrence
Livermore laboratóriumából.

Akkor kezdték árulni a polgári piacon.

Ezzel párhuzamosan megjelent Takeshi
Ishiguro csodálatos munkája is,

aki ezeket a gyönyörű só- és borstartókat
hozott létre rizstésztából.

Mint látják, sok minden idetartozik.

Például ennek a másik
2001-es kiállításnak a neve

Workshperes, azaz Munkahelyek,

és itt megkértem tervezőket,
hogy új ötletekkel jöjjenek

az új munkahely típusokra,
amelyek kialakultak akkoriban a világon.

És ott van egy IDEO.

Gyönyörő volt – "Personal Skies"
azaz Saját egek volt a neve.

Az volt az ötlet, hogy ha van
saját kuckónk,

akkor a tetejére tudnánk vetíteni az eget,
mint az olasz dalban:

mintha lenne egy saját "Cielo in
Una Stanza"-nk – Ég a szobánkban.

Más példák: Ez Marti Guixe,
a munkáról utazás közben,

és a kedvencem, Hella Jongerius
az otthoni munkáról.

Ez nagyon fontos
értelmezést ad a dizájnról:

a tervezők tudják létrehozni
a legszebb szintéziseket.

Ők tudják a legjobban szintetizálni
az emberi szükségleteket –

a gazdasági helyzetet, anyagokat,
a fenntarthatósági nehézségeket –

és a végeredmény,
hogyha jól csinálnak mindent,

jobb lesz, mint az alkotóelemek összesen.

Hella Jorgenius képes szintetizálni

elbűvölően is, és viccesen is.

A munkájának az ötlete akkoriban az volt,

hogy mindenki úgy vélte:

az életünket szét kell választanunk.

Inkább azt mondta: "Nem, nem,
a munka és a pihenés is összeköthető."

Ez különlegesen elbűvölő,
a 2001-es tévésvacsora.

Sok kiállítás volt még időközben,

de nem akarok a sajátjaimra figyelni.

Inkább arról beszélnék,
hogy milyen tehetségesek egyes tervezők.

A "maverick", azaz független szót
nehezen tudtam megjegyezni.

13 éve itt vagyok az Egyesült Államokban,

és azóta is mindig meg kell kérdezzem,
hogy "az mit jelent?".

Ma reggel elővettem a szótáram,

és azt írta, hogy volt egy férfi,
aki nem jelölte meg a marháit.

Nem követte mások példáját,

és emiatt független volt.

A tervezők függetlenek kell legyenek,

mert sikeres tárgyat akkor terveznek –

és eddig nem létező tárgyat –,

ha úgy tesznek, mintha merőben
új dolgot alkotnának,

vagy használójuk új viselkedésmódot
kell kialakítson miatta.

A Safe az utolsó kiállításom volt
a MoMA-ban,

és a tavalyi év elején fejeződött be.

A biztonsághoz köthető dizájnokról szólt.

Ez hosszú történet, amely 2001 előtt
kezdődött, és a címe: Vészhelyzet.

És akkor megtörtént a szeptember 11-i
támadás, és ez annyira megdöbbentett,

hogy lemondtam a kiállítást,

addig, amíg lassan de biztosan,
a pohár teli részét figyelve helyreállt,

és a védelemről és biztonságról szólt.

Olyan tárgyakról
mint az aknamentesítő felszerelés,

vagy ezek a vízfertőtlenítő szívószálak,

sok minden idetartozott.

Volt más is,... Cameronnal
dolgoztam egy ideig.

Egyes bejegyzések, melyeket a weboldalon
találunk, a kiállításon is megjelentek.

De érdekes, hogy már nem kell a dizájnról
és a művészetről beszéljünk;

a dizájn minden lehető kelléket
felhasznál, hogy bebizonyítson valamit.

Érezteti velünk a gazdaságot
is, és a humort is.

Ez a dél-afrikai Ralph Bolrand
káprázatos műve.

A polgári engedetlenség jelképe.

A lényege az, hogy amikor egy felkelés
vagy egy tiltakozás jön létre,

és amikor a rendőrök felénk
jönnek, és ezt hordjuk –

olyan, mint egy óriási szív,
és egy hangszóró van a szívünkön,

hangosabb a szívverésünk –

ez emlékeztető a rendőrségnek:

mintha virágot tartanánk a fegyver elé.

És elképzelhetnek egy tömeget,
amelyben mindenki ezt az öltözetet hordja.

Ez a sok hangos, dobogó szív
elrémiszi a rendőrséget.

A tervezők nem mindig
egyből használható dolgokat hoznak létre,

hanem csak arra valók,
hogy megértsünk bizonyos dolgokat.

Tony Dunne és Fiona Raby

létrehozták e gyötrelmeinkről
és paranoiánkról szóló tárgyakat,

mint ez a rejtett bútorzat: ugyanabból
a fából való, mint a padló,

teljesen eltűnik, és el tudunk bújni;

Vagy ami ennél is jobb,
ez az ölelnivaló atom-gombafelhő,

az USA atomtudósainak lapjában jelent meg.

Nem hiszem, hogy ez valaha
is megtörtént a MoMA-nál;

vagy ez a Faraday-szék, amely megvédi
a használóit a sugárzások ellen.

De érdekes, a kiállítással rájöttünk,

hogy a legjobb menedék
az emberek önérzete,

és már számos tervező is
foglalkozik ezzel az ötlettel.

Ő Cindy van den Bremen holland tervező,

aki létrehozta a "Capsters" fejfedőket.

Ezek sportruházat muszlim nőknek,
amelyben síelhetnek, teniszezhetnek.

Bármit megtehetnek anélkül,
hogy le kelljen vegyék a fejkendőjüket.

Néha ilyen ötleteket kutatva

gyönyörű dizájnokra találhatunk.

Twan Verdonck nagyon fiatal,
azt hiszem csak 27 éves,

de pár pszichológussal együttműködve
játéksorozatot hozott létre,

amely érzéki ingereket kínál szellemi
károsodásban szenvedő gyerekeknek.

Elbűvölők.

Ezek lehetnek puha játékok,
amelyek ölelnek.

Mert az autizmusban szenvedő gyerekek
szeretik a szoros ölelést, rugó bennük,

vagy lehetnek tükörrel ellátott babák,
hogy a gyerekek láthassák magukat,

hogy visszaszerezzék önérzetüket.

A dizájn megfigyeli az egész világot,

figyelembe veszi az összes részét.

Herald Tribune szervezésében luxusról
szóló konferencián voltam Isztambulban.

Érdekes volt, mert én voltam
az utolsó előadó,

és előttem mindenki a luxusról beszélt,

és nem akartam ünneprontó
lenni, de mégis úgy éreztem,

hogy vissza kell térítsem
a valóságra a társalgást.

A luxusnak sok árnyalata van,

és a szegényebb embereknek is
létezik egy ilyen sajátos árnyalat.

Ezt két példával bizonyítom,

amelyek az emberek gazdasági helyzetét
veszik figyelembe, pontos határokkal.

Ez Kuba, és ez sípoló játékból
újrahasznosított biciklicsengő,

és ez rízses zsákokból készült esőköpeny.

Azért gyönyörűek,

mert nagyon okosak és gazdaságosak.

Ez két testvér munkája Sao Paulóból,

Fernando és Humberto Campané,
akiket a szegénység és okosság ihletett,

mivel bútort fejlesztettek ki,

amelyet most tenger pénzért árulnak.

De ez a piac furcsasága
miatt is alakul ki.

A dizájn mindent figyelembe vesz,

és érdekes módon,
ahogy a technológia fejlődik,

ahogy minden átalakul vezeték
nélkülivé és felfoghatatlanná,

a tervezők azt szeretnék,
hogy többet fogjunk.

Néha kalapáljunk is.

Ez a bútorzatot úgy alakították ki,
hogy fizikai erőt kelljen használjunk.

Még ezt a széket is ki kell nyitni ahhoz,
hogy alakunkat felvegye,

vagy akár ez a gyönyörű tárgy-kollekció,

amelyről azt tartják,
hogy Ana Mir tervezte Barcelonában.

Ezektől az emberi hajból készített
bizsuktól ezekig a csoki mellbimbókig,

és a lábujjak közé rakható cukorkákig,
amelyet a párod meg kellene egyen.

(Nevetés)

Ez csodálatos, mert nagyszerű pillanat
a dizájn világában.

Egyszer végighallgattam
Marchetti bécsi matematikust,

aki elmagyarázta,
hogy a hadiipari újítások

a titkosított innováció
és a polgári élet innováció

színuszgörbét írnak le,
de ellenkező fázisban vannak.

Ez logikus is.

Háború közben a technológiai
újítások nagyobb léptékűek,

és az emberek nélkülöznek –

vagyis a második világháborúban,
be kellett érniük acél nélkül,

és be kellett érniük alumínium nélkül.

A háború után ez a technológia

egyből elérhetővé válik
polgári felhasználásra.

Biztosan sokan ismerik
a krumplicsipsz széket,

amelyet Charles és Ray Eames tervezett,
ez is ilyen helyzetben keletkezett:

az üvegszál mindenkinek
egyből elérhetővé vált.

Ez furcsa pillanat.

A szinuszhullámok ritmusa
nagyon megváltozott,

ahogy az életünk ritmusa is
megváltozott az utóbbi 25 évben.

Nem tudom, hogy mekkora lehet
ez a hullámhossz.

De ez biztos fontos pillanat
a dizájn világában,

mivel nemcsak a technológia halad előre,
nemcsak a számítógépes technológia engedi

a dizájn világának
a nyílt forráskódok használatát,

de ott a fenntarthatóság is:

amely nemcsak CO2-kibocsátásra
és a lábnyomra vonatkozik,

hanem az emberek közötti kapcsolatok
fenntarthatóságára is.

Ez is a tervezők munkájának fontos része.

Ezért egyre több tervező
a működési móddal foglalkozik inkább,

mint a tárgyakkal önmagukkal.

Főleg a jó tervezők, nem az összes.

Ezért akartam megmutatni,

pl. Mathieu Lehanneur
nagyon csodás munkáját.

Ő is fiatal francia tervező,

aki mostanra már több gyógyszergyártó
céggel azon dolgozik,

hogy új módszerekkel tartsa fenn

a páciensek, főleg a gyerekek figyelmét,

hogy időben és rendszeresen
vegyék be a gyógyszereiket.

Például ez egy lenyűgöző
asztma-gyógyszeres doboz,

amely felfújja magát akkor,
amikor be kell venni a gyógyszert,

a gyerek meg kell szorítania,
hogy csökkentse a dobozban levő nyomást.

Ezt a másik gyógyszert
rárajzolhatjuk a bőrre,

és mivel bőrön át szívódik fel,
ez szórakoztató bevételi módszer.

Hasonló ehhez Marti Guixe munkája is,
aki azt akarja elérni,

hogy minden szájon jusson át,

hogy az emberek tanulhassanak
a hibáikból és az ízekből.

A következő előadásom
amelyen dolgozni fogok –

és már sokukat zavartam ezzel itt –

a tudomány és a dizájn közötti
kapcsolatról fog szólni.

Nem metaforákat keresek, hanem inkább
a közös pontokat a kettő között –

közös fájdalmakat, közös nehézségeket,
közös elfoglaltságokat –

és ezzel egy kicsit úgy vigyük
tovább ezt az ötletet,

mint utasítást vagy irányt,
mintsem előírt alakot.

Remélem, hogy sokan fognak
visszajelezni ezzel kapcsolatban.

Már küldtem egy pár személynek emaileket.

De a dizájn, a tudomány

és a lehetőség, hogy mindent
különböző léptékben lássunk,

Elősegíti, hogy az egészen
apró dolgokat is

nagynak és fontosnak tekintsük.

Köszönöm szépen.

(Taps)