Miért nélkülözhetetlen a színház szerepe a demokráciában?

Az igazságot különböző gondolatok ütköztetésén keresztül találhatjuk meg, a színház pedig nélkülözhetetlen szerepet játszik az igazság
keresésében – mondja a legendás művészeti vezető, Oscar Eustis. Ebben a hatásos előadásban Eustis felvázolja tervét arról, hogyan szeretne elérni (és meghallgatni) embereket az USA olyan területein, ahol nem csupán a színház, de számos egyéb intézmény is hátat fordított a helyieknek (pl. az elhagyatott iparterületen, a Rust Belten, avagy rozsdaövezetben). "A dolgunk, hogy olyan látomást tárjunk Amerika elé, amely nem csupán azt mutatja meg, milyenek legyünk egyénenként, hanem azt is, hogyan váljunk újra olyan közösséggé, amilyennek lennünk kell – mondja Eustis. Ez a színház feladata."

A színház és a demokrácia
szorosan összefüggnek.

A színház a demokrácia
alapvető művészetbeli formája.

Ugyanabban a városállamban születtek.

Az időszámításunk előtti VI. század végén

született a nyugati demokrácia eszméje.

Persze ekkor még ez elég kezdetleges

és fejletlen demokrácia volt,

de a gondolat, hogy a hatalom
a többség kezében legyen

és alulról felfelé terjedjen,

nem pedig fordítva,

ebben az évszázadban született.

A hagyomány szerint, ebben
évszázadban alkotta meg Thespis

a párbeszéd fogalmát is.

Mi ennek a jelentősége?

Mint tudjuk, Dionüszosz ünnepe alatt

Athén polgárai

mind az Akropolisz lábánál gyűltek össze,

ahol zenét és történeteket hallgattak,

valamint táncelőadásokat néztek
az ünnepség keretei közt.

A történetmesélés olyan,
mint ami épp most történik:

Én, a mindentudó

itt állok fönt,

és önökhöz beszélek.

Maguk pedig hátradőlve meghallgatnak.

Talán nem értenek egyet velem,
talán ki sem állhatnak

vagy halálra unják magukat,

de a véleményüket többnyire
megtartják maguknak.

Mi történik, ha ahelyett,
hogy magukhoz beszélek,

oldalra fordulok

s egy másik személyhez
kezdek beszélni a színpadon?

Thespis is ezt a kérdést tette fel.

Ez mindent megváltoztat, mert akkor már

nem én leszek a mindentudó,

csupán egy fickó a saját nézeteivel,

aki valaki mással beszélget.

Ráadásul,

a másik személynek is
van saját látásmódja.

Ez pedig a dráma, a bonyodalom maga.

Konfliktus adódik két nézőpont közt.

Az igazság

csak két eltérő nézőpont
ütköztetéséből kerülhet felszínre,

egyik félnek sincs a birtokában.

Aki hisz a demokráciában,
annak ebben is hinnie kell.

Aki nem ezt vallja, az zsarnok típus,

aki csak megtűri a demokráciát.

A demokrácia fő gondolata tehát,

hogy különböző nézőpontok ütköztetése
vezet el az igazsághoz.

Mi történik még éppen?

Nem azt kérem, hogy dőljenek
hátra, és hallgassanak meg.

Azt kérem, hajoljanak előre,

és képzeljék magukat a helyembe,
hogy milyen érzés itt lenni.

Majd pedig azt kérem,

kapcsolják át az elméjüket,
és gondoljanak bele,

milyen érzés lehet
a másik személynek itt beszélni.

Azt kérem, éljék bele magukat,
hogy tanúsítsanak empátiát.

Az eltérő nézőpontok ütköztetésének

és az empátia erejének gondolatai

mind a demokráciához szükséges eszközök.

Mi történik még?

A harmadik elem önök,

avagy a közösség, a közönség maga.

Már tapasztalhatták,
hogy amikor moziba mennek,

és üres a terem, megörülnek neki,

hiszen így semmi sem
állhat a film és önök közé.

Elterpeszkedhetnek, feltehetik a lábukat,

nassolhatnak, és nyugodtan
élvezhetik a filmet.

Ám ha színházba mennek,

és a terem csak félig telt meg,

megszakad a szívük.

Csalódottnak érzik magukat,

hiszen akár tudtak róla, akár nem,

azért jöttek oda,

hogy a közönség részét képezzék.

A közös élményért jöttek el,

hogy együtt nevessenek, sírjanak

és izguljanak a történet folytatásán.

Bár a színházba egyéni
fogyasztóként léptek be,

de ha a színház teszi a dolgát,

úgy távozhatnak onnan,

hogy egy közösség részének
érezhetik magukat.

Ez a színház alapja.

2 500 évvel később Joe Papp úgy gondolta,

hogy Amerikában a kultúra
mindenkit megillet,

így ez vált fő feladatává.

Ingyenes Shakespeare-előadásokat
szervezett.

Free Shakespeare in the Park néven,

melynek alapvető gondolata,
hogy a lehető legjobb színháznak

és művészetnek
mindenkihez el kell jutnia.

A mai napig,

a Central Parkban minden nyári estén

2 000 ember áll sorba,

hogy nézője legyen a legjobb színháznak,
melyet nyújthatunk, ingyen.

Nem bevételszerzés a cél.

1967-ben, 13 évvel az első ötlete után

kitalált valami mást is.

Úgy érezte, valóban demokratikus az lenne,

ha a nagy klasszikusok bemutatásán túl

az emberek megalkothatnák
saját remekműveiket,

és átvehetnék a színpadot.

Így Joe 1967-ben megnyitotta

a belvárosi Public Theatert
a New York-i Astor Place-en.

Az első előadása pedig
a Hair világpremierje volt.

Ez volt az első olyan munkája,
mely nem Shakespeare-darab volt.

Clive Barnes azt írta a The Timesban,
hogy mintha Joe seprűt fogott volna,

és a Public Theatre
színpadára söpörte volna

East Village utcáinak szemetét.

(Nevetés)

Nem bóknak szánta,

de Joe kitette ezt a bejárathoz,
büszke volt erre.

(Nevetés) (Taps)

A következő években olyan nagyszerű
produkciókat valósított meg,

mint a For Colored Girls...,

A tánckar

vagy talán a legkülönlegesebb példa,
melyet említeni tudok,

Larry Kramer AIDS-válságról írt
Igaz szívvel című

tomboló, fájdalmas kiáltása.

Miután 1985-ben Joe
bemutatta ezt a darabot,

Frank Rich The New York Timesban
megjelent beszámolójában

több információ szerepelt az AIDS-ről,

mint a lap összes cikkében
az azt megelőző négy évben.

Larry a mű írójaként
voltaképp megváltoztatta

az AIDS-ről szóló társadalmi párbeszédet.

Joe pedig segített megvalósítani a művet.

Szerencsém volt Tony Kushner
Angyalok Amerikában című

munkájában közreműködni,

és a korábban említett darabbal együtt

ennél is láttunk egyfajta kulturális
változást, melyet nem a színház okozott,

de nagyban hozzájárult.

Megváltoztatta, mit jelent
az USA-ban melegnek lenni,

és erre hihetetlenül büszke vagyok.

(Taps)

Amikor 2005-ben folytattam
Joe munkáját a Public Theaterben,

felismertem, hogy egyik problémánkat
a sikerünk gyökere okozza:

a Central Park-i Shakespeare-előadások,

melyekre szinte a legnehezebb feladat
volt jegyet szerezni New Yorkban.

Sokak két éjszakát is ott töltöttek,
hogy jegyet szerezhessenek.

Mi volt ennek a következménye?

A lakosság 98 százalékának

eszébe sem jutott, hogy elmenjen.

Tehát újra feltaláltuk a vándorszínházat,

és elvittük Shakespeare-t börtönlakóknak,
hajléktalanszállásokra,

mind az öt környékbeli kerület
közösségi központjaiba,

még New Jerseybe
és Westchester Countrybe is.

Ez pedig alátámasztotta,
amit ösztönösen addig is tudtunk:

éppen olyan szükséglet
számunkra a színház,

mint az étel vagy a folyadék.

Rendkívüli sikereket
értünk el, és folytattuk.

Ám volt még egy akadály,
amelyet még nem küzdtünk le.

Feltettük magunknak egy kérdést.

Hogyan változtassuk vissza

a színházat árucikkből vagy tárgyból

valódi formájába,

amely az emberek közti kapcsolatok
sokaságát mutatja be.

A nagyszerű Lear deBessonet
irányítása alatt

elindítottuk Public Works programunkat,

melynek keretei közt

ezek a mérhetetlenül pompás
Shakespeare-remekművek

Tony-díj nyertes színészek és zenészek,

dadusok és bejárónők,

veterán katonák és fogvatartottak,

amatőrök és hivatásos szakmabeliek

közös munkájának gyümölcseként
kelnek életre.

Ez nem csupán nagyszerű közösségi program,

hanem a legminőségibb művészet,
melyet nyújthatunk.

Hamis az a feltevés,

hogy a művészet csupán
néhány ember kiváltsága.

Ez az emberi mivoltunk egyik velejárója.

Egyesek csupán az átlagnál
több időt töltenek gyakorlással,

és aztán alkalomadtán...

(Taps)

olyan csodák születnek,
mint Lin-Manuel Hamilton című műve,

mely rendkívüli módon dolgozza fel
az USA megalakulásának történetét

egyetlen alapító atyánk szemén keresztül,
aki nyugati indiánok törvénytelen gyermeke

és bevándorló árvájaként nevelkedett.

Lin éppen azt tette,

amit Shakespeare is.

Fogta az emberek hangját és nyelvjárását,

majd költeménnyé formálta,

ezen keresztül pedig

piedesztálra emelte a nyelvjárást,

illetve az azt beszélő embereket.

Lin a szereplőgárdába barna
és fekete bőrű embereket válogatott be.

Ennek az üzenetnek célja pedig,

hogy felélessze bennünk is

az Egyesült Államok fő törekvését

az egység érdekében,

amellyé ez az ország válhat,

és a befogadás érdekében,
amely az amerikai álom lényege.

A darab hazafias érzelmek hullámát
ébresztette bennem

és a közönségben,

egyfajta kielégíthetetlen étvágyat.

Másik oldala is van ennek,

és ezzel az utolsó történettel
szeretném befejezni az előadást.

Néhányan biztosan hallották,
hogy amikor Mike Pence,

az USA alelnöke New Yorkba jött
a Hamilton egyik előadására,

néhány New York-i fickó kifütyülte.

Erre az alelnök szépen reagált:

„Így hangzik a szabadság.”

Az előadás végén

tiszteletteljes véleménynyilvánítást
hallhattunk a színpadról,

melyet az alelnök is meghallgatott,

de az egész a felháborodásból
és kifütyülésekből,

illetve Hamilton-ellenes,
internetes bojkottból indult ki,

olyan emberektől, akik úgy
érezték, megsértettük őket.

Szemügyre vettem a bojkottot.
Azt mondtam, valamit félreértünk.

Akik aláírták a bojkottról szóló petíciót,

egyébként sem jöttek volna el
megnézni a darabot,

és a darab sem jutott volna el
egy hozzájuk közeli városba.

Ha mégis, akkor pedig a jegyet
nem tudták volna kifizetni,

ha mégis lett volna elég pénzük,
nem lettek volna kapcsolataik,

hogy jegyet szerezzenek.

Nem ők bojkottáltak minket,

mi bojkottáltuk őket.

Ha megnézzük az USA választási térképét,

és azt mondanám,

hogy a kék színűek támogatják

a legjelentősebb nonprofit
kulturális intézményeket,

az igazat mondanám.

Önök pedig elhinnék.

A kultúra terén pontosan az ment végbe,

mint a gazdaság, az oktatás
vagy a technológia terén.

Hátat fordítottunk
az ország nagy részének.

A befogadás és az integráció
gondolatának továbbra is teret kell adni.

Ősszel körútra indítjuk Lynn Nottage

Sweat című, Pulitzer-díjas
briliáns darabját.

Éveken át tanulmányozta az ipar
leépülését Reddingben és Pennsylvaniában,

mielőtt megírta a darabot.

Hogyan tűnt el az acél,

és szabadult el helyébe a harag,

szabadult el helyébe a feszültség,

szabadult el helyébe a rasszizmus

a munkanélküliség hatására.

Ezt a darabot indítjuk útjára

Pennsylvania vidéki területein:

Ohióban, Michiganben,

Minnesotában és Wisconsinben.

Együttműködünk helyi
közösségi szervezetekkel is,

nemcsak azért, hogy a lehető
legtöbb embert érjük el,

hanem azért is, hogy őket
is meghallgathassuk,

és elmondhassuk, hogy a kultúra
számukra is elérhető.

Ugyanis...

(Taps)

mi, akik színházban

és a kulturális ágazatban
dolgozunk, nem mondhatjuk,

hogy fogalmunk sincs,
miről szól a munkánk.

Ez a művészetünkbe van kódolva.

A magamfajtának az a dolga, "hogy tükröt
tartson mintegy a természetnek;

hogy felmutassa az erénynek önábrázatát,

a gúnynak önnön képét, és maga az idő,

a század testének tulajdon alakját
és lenyomatát."

A dolgunk, hogy olyan látomást
tárjunk Amerika elé,

amely nem csupán azt mutatja meg,
milyenek legyünk egyénenként,

hanem azt is, hogyan váljunk
újra olyan közösséggé,

amilyennek lennünk kell.

Az egység

és a közös ország gondolatát
akarjuk közvetíteni.

Ez a színház feladata,

és ezt kell megpróbálnunk,
ahogyan csak tudjuk.

Köszönöm szépen.

(Taps)