Daniel Goleman az együttérzésről

Daniel Goleman, az Érzelmi Intelligencia c. könyv szerzője, azt taglalja, vajon miért nem vagyunk többször együttérzőbbek.

Tudják, lenyűgöz, hogy mennyire magától értetődő téma a TED-en

az együttérzés. Mint pl.a tegnapi megindító bemutatók, amiket itt láthattunk:

HIV Afrikában, Clinton elnök tegnap este.

Szeretnék egy kis másodlagos gondolkodást eszközölni az együttérzésről,

ha benne vannak, és a globális szintről a személyes szintre hozni.

Pszichológus vagyok, de nyugodjanak meg,

nem fogom véresen komolyra venni.

(Nevetés)

Készült nemrég egy nagyon fontos tanulmány,

A Princeton Teológiai Szemináriumon, amely azt a kérdést vette célba,

vajon miért van az, hogy habár mindannyiunknak oly sok lehetősége van

segíteni, néha megtesszük, néha viszont nem.

Egy csoport teológus hallgatónak azt mondták a Princeton Teológiai Szemináriumon,

hogy szentbeszéd gyakorlatot kell tartaniuk,

és mind kaptak is egy témát ehhez.

A hallgatók fele témaként

az irgalmas szamaritánusról szóló példázatot kapta:

a férfiről, aki megállította az idegent --

hogy segítsen a szükséget szenvedő idegennek, az út szélén.

A másik fele véletlenszerűen választott bibliai történetet kapott.

Azután mindnek azt mondták, hogy egy másik épületbe kell menniük,

és ott megtartani a szentbeszédet.

Miközben mentek át az egyik épületből a másikba,

mindannyian elhaladtak egy férfi mellett, aki összegörnyedve siránkozott,

egyértelműen segítségre szorult. A kérdés: Vajon megálltak segíteni?

És még ennél is érdekesebb kérdés:

Vajon számított-e az, hogy éppen azon a történeten morfondíroztak,

ami az irgalmas szamaritánusról szólt? Válasz: Egyáltalán nem!

Az derült ki, hogy mindössze annyi számított ebben a kérdésben,

hogy megállnak-e és segítenek-e egy idegennek,

hogy mit gondoltak, mennyire kell sietniük --

azt érezték, hogy késésben vannak, vagy éppen

teljesen elvesztek abban, amiről beszélniük kellett.

És azt gondolom, hogy ugyanebbe a kategóriába tartozik az életünk is:

azért nem ragadunk meg minden alkalmat a segítségadásra,

mert a figyelmünk nem jó helyre irányul!

Van az agykutatásnak egy új területe, a szociális neurológia.

Azt taglalja, hogy két ember agyi áramkörei

mi módon aktiválódnak miközben érintkeznek.

És a szociális neurológiából származó újfajta gondolkodás az együttérzésről

az, hogy alapértelmezés szerint a segítségadásra vagyunk "huzalozva".

Ez annyit jelent, hogy amennyiben odafigyelünk egy másik emberre,

automatikusan empátiát gyakorlunk, automatikusan együttérzünk vele.

Vannak ezek a nemrég felfedezett neuronok, a tükörneuronok,

amik úgy működnek, mint valami neuro-Wi-Fi, pontosan ugyanazokat a területeket

aktiválják a mi agyunkban, mint ami az övékben aktív. Automatikusan együttérzünk!

És amennyiben ez az illető szükséget szenved valamiben, vagy szenved,

automatikusan segítőkészen állunk hozzá! Legalábbis így mondják.

Felmerül azonban a kérdés: Miért nem így működünk?

Úgy vélem, ehhez egy egész spektrumot kell megvizsgálnunk,

ami a teljes önfeláldozástól,

az észrevevésen át, az empátiához és együttérzéshez vezet.

És a helyzet az, hogy amennyiben magunkkal vagyunk elfoglalva,

ha gondolatainkba vagyunk feledkezve, ahogy az oly sokszor előfordul naponta,

tényleg nem veszünk észre másokat.

És a különbség a közt, hogy a figyelmünket magunkra ill. valaki másra irányítsuk

valóban nagyon apró lehet.

Az adóbevallásomat készítettem a minap, és amikor ahhoz a ponthoz

értem, ahol számbavettem az eddig adott adományaimat,

látomásom lett, mégpedig -- amikor a Seva Alapítvány

csekkje került a kezembe, észrevettem, hogy az a gondolat fut át rajtam:

Te jó ég! Larry Brilliant barátom milyen boldog lenne,

ha adományt adnék a Sevának.

És akkor arra jöttem rá, hogy amit ebből az adományozásból nyernék

az egy szippantás nárcizmus lenne -- hogy elégedett vagyok magammal.

Akkor elkezdtem a Himalájában élő emberekre gondolni,

akiknek a szürkehályog műtétjét ez támogatná, és akkor beugrott,

hogy ebből a nárcisztikus öntömjénezés-féléből eljutottam

egy altruisztikus örömhöz, hogy amiatt érzem jól magam,

hogy segíthetek embereknek! Szerintem ez egy motiváció.

De én arra bátorítok mindenkit, hogy érdemes odafigyelni

arra, hogy meg tudjuk különböztetni,

mikor koncentrálunk önmagunkra, ill. másokra.

Láthatjuk, hogy ez a világ randiszokásaiban tömegszinten is megnyilvánul.

Nemrég jártam egy sushi bárban,

és hallottam, amint két hölgy az egyikük bátyjáról beszélgetett,

aki szingli volt. Ez a hölgy a következőt mondta,

"A testvéremnek nehezen megy a randevúzás,

ezért felgyorsította a dolgot." Nem tudom mennyire ismerik a gyorsrandizást?

A nők ülnek az asztalok mellett, a férfiak pedig asztaltól asztalig járkálnak,

van egy óra és egy csengő, és az ötödik percnél, bingo,

a beszélgetés véget ér és a nő eldöntheti, hogy

odaadja-e a névjegyét, vagy e-mail címét a férfinak,

hogy találkozzanak. És a hölgy azt mondta,

"Az öcsém sohasem kap névjegyet. És én pontosan tudom, hogy miért nem.

Abban a pillanatban, ahogy leül, elkezd non-stop önmagáról beszélni,

soha nem kérdezi a nőt!"

Végeztem némi kutatást a New York Times, Sunday Styles részlegénél,

a házasságok háttértörténeteit megvizsgálandó, --

mert ezek olyan érdekesek -- egyszer csak elértem

Alice Charney Epstein házasságához. Ő azt mondta,

hogy amikor ő volt ilyen gyorsrandin,

egy igen egyszerű tesztnek vetette alá az embereket.

A következőből állt: attól a pillanattól fogva, hogy összekerülnek,

mennyi időbe telik a fickónak az, hogy feltegyen neki egy kérdést,

amiben szerepel a "te" szó.

És Epstein nyilvánvalóan elhallgatta, hogy ez egy teszt, így íródott a cikk.

(Nevetés)

Hát ilyen ez a kis teszt,

bátorítom önöket arra, hogy próbálják ki egy bulin!

Itt a TED-en hihetetlenül nagy lehetőségeink vannak erre!

A Harvard Business Review-ban megjelent nemrég egy cikk,

"Az emberi pillanat" címmel, arról, hogy hogyan lehet valódi

kapcsolatot teremteni azokkal, akikkel együttdolgozunk. És az állt benne,

hogy a legalapvetőbb ebben a kérdésben, hogy kikapcsold a BlackBerry-det,

csukd össze a laptopodat, fejezd be az ábrándozásodat,

és a teljes figyelmedet fordítsd a másik ember felé.

Van az angolban egy újonnan kialakult szó,

arra a pillanatra, amikor az illető, akivel vagyunk, a BlackBerry-jét mütyürgészi,

vagy felveszi a mobilját, és mi hirtelen eltűnünk számára.

A szó, a 'pizzled' - a "szétesett és a tele a hócipőm" keveréke.

(Nevetés)

Szerintem ez helytálló. Az empátiánk, a ráhangolódásunk az,

ami elválaszt bennünket attól, hogy Machiavellik, vagy szociopaták legyünk.

Van egy vejem, aki szakértő a horroros, terroros dolgokban --

ő írta a Megfejtett Drakula, a lényegi Frankenstein c. könyvet, --

Chaucer tudósnak nevelték,

de Erdélyben született,

és azt gondolom, ez volt rá némi hatással.

Mindenesetre, Leonard nevű vejem egyszer csak

elhatározta, hogy ír egy könyvet egy sorozatgyilkosról.

Egy olyan emberről, aki terrorban tartotta éppen ezt a környéket,

ahol mi most vagyunk, jónéhány évvel ezelőtt. Santa Cruz-i fojtogató néven híresült el.

Mielőtt letartóztatták, megölte a nagyszüleit,

anyját, és 5 diáktársát a Santa Cruz-i Egyetemen.

Tehát a vejem elment interjút készíteni ezzel a sorozatgyilkossal,

és amikor találkozott vele, akkor eszmélt rá,

hogy a fickó totál ijesztő.

Először is amiatt, hogy több, mint 2 m magas.

De nem ez volt a legijesztőbb benne.

Hanem az, hogy az IQ-ja 160 volt, azaz igazoltan géniusz!

Semmi összefüggés nincs azonban az IQ és az érzelmi empátia közt,

hogy képesek vagyunk-e együttérezni egy másik emberrel.

Az agy különböző részei felelősek ezekért.

Tehát a vejem egyszer csak összeszedte a bátorságát,

és feltette azt a kérdést, amire ténylegesen választ akart.

Ami ez volt: Hogy tudta ezt megtenni?

Nem sajnálta egy kicsit sem az áldozatait?

Nagyon közeli gyilkosságok voltak ugyanis -- megfojtotta az áldozatait.

És a fojtogató nagyon tárgyilagosan azt válaszolta,

"Ó egyáltalán nem. Ha éreztem volna bármi nyomort, nem tudtam volna megtenni.

Azt a részemet ki kellett kapcsolnom! Ki kellett kapcsolnom azt a részemet!"

És szerintem ez az, ami nagyon aggasztó!

És egy bizonyos értelemben én is arra utaltam, amikor így kikapcsoljuk ezt a részünket.

Amikor bármely tevékenységnél magunkra fókuszálunk,

akkor bizony kikapcsoljuk ezt a részünket, amennyiben egy másik személy is jelen van!

Gondoljunk csak egy bevásárlásra, és azon belül is

az együttérző fogyasztóiságra!

Ahogy épp az imént azt Bill McDonough is leszögezte,

a tárgyaknak, amiket megveszünk és használunk rejtett következményei vannak!

Öntudatlanul is áldozatai vagyunk mindannyian e kollektív vakfoltnak!

Nem vesszük észre, sőt azt sem vesszük észre, hogy nem vesszük észre,

hogy a szőnyegünk, vagy a bútoraink kárpitja mérgező molekulákat bocsát ki.

Vagy annak sem vagyunk tudatában, hogy ez a szövet

feldolgozóipari tápanyag; lehet, hogy újra lehet hasznosítani

vagy egyszerűen csak a szeméttelepen landol? Más szavakkal

megfeledkezünk az ökológiai és a közegészségről

és a társadalmi és gazdasági jogi következményekről,

amikor ezeket a tárgyakat megvesszük és használjuk.

Bizonyos értelemben maga a szoba, az elefánt a szobában,

csak nem látjuk! És egy olyan rendszer áldozataivá válunk,

ami egész máshova mutat! Érdemes ezt megfontolni!

Van egy nagyszerű könyv, aminek a címe:

Kacatok: Mindennapi tárgyaink rejtett élete.

Olyasmikről ír, mint pl. egy póló háttértörténete.

Hogy hol termelték a gyapotot,

a hozzá felhasznált műtrágyákról, és a műtrágyának

a talajra gyakorolt hatásáról. Azt is megemlíti pl., hogy

a pamut nagyon ellenálló a textilfestékkel szemben;

kb. 60 %-a kimosódik a szennyvízzel.

És a járványügyben pontosan tudják, hogy azok a gyerekek,

akik textilgyárak mellett nőnek fel, nagymértékben hajlamosak leukémiára!

Van egy cég, a Bennett és Tsa., akik a Polo.com-ot, és a Victoria's Secretet is ellátják --

ők a vezérigazgatójuknak köszönhetően, aki nagyon tudatos ebben a kérdésben,

Kínában egy olyan vegyesvállalatot hoztak létre a festőüzemükkel,

ami bebiztosítja, hogy a szennyvizükről megfelelően gondoskodnak,

mielőtt a felszín alatti vizekbe visszavezetik.

Jelenleg nincs meg a lehetőségünk arra, hogy az ilyen értelemben "erkölcsös" pólót válasszuk,

a nem erkölcsössel szemben. Mert mibe is kerülne ezt létrehozni?

Hát, ez elgondolkodtatott. Először is,

van egy új elektronikus címkéző technológia, amely bármelyik áruházban lehetővé teszi,

hogy az abban az áruházban polcon lévő bármely árucikk teljes történetét lekövessük.

Vissza lehet követni a gyárig. Amint ide eljutunk,

megvizsgálhatjuk az előállítási folyamatot,

amivel készült, és amennyiben "erkölcsös",

megjelölhetjük annak. Amennyiben azonban nem az,

akkor bemehetünk -- ma már bemehetünk bármely áruházba,

rátehetjük a leolvasónkat bármely vonalkódra,

és az elvezet az illetékes weboldalra.

A mogyoróra allergiások számára van ilyen pl.

Az a weboldal meg tudja adni a kért adatokat arról a tárgyról.

Más szavakkal, a vásárlás helyén

képesek lehetünk együttérző döntést hozni!

Van egy mondás az informatika világában:

'végül mindenki megtud mindent'.

És a kérdés az: Fog ez bármin változtatni?

Régebben, mikor a New York Timesnál dolgoztam

a 80-as években, írtam egy cikket

arról, ami akkoriban újonnan felmerülő probléma volt New Yorkban --

az utcán élő hajléktalanokról.

Heteket töltöttem azzal, hogy hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkásokkal járkáltam körbe.

És a hajléktalanok szemébe tekintve azt vettem észre,

hogy majdnem mindegyikük pszichiátriai beteg volt,

akiknek nem volt hova menniük! Diagnosztizálva voltak!

Ez a felfedezés felrázott engem a nagyvárosi transzból,

ami azt eredményezi, hogy amikor elmegyünk egy hajléktalan mellett,

aki kiesik a látószögünkből, akkor ott is marad.

Észre sem vesszük, ezért nem is cselekszünk.

Egy nappal ezután -- péntek volt éppen -- a nap végén,

mentem le a metróba éppen. Csúcsforgalom volt,

és emberek ezrei ömlöttek lefelé a lépcsőkön.

És egyszer csak, ahogy mentem lefelé a lépcsőn,

észrevettem egy összeroskadt férfit oldalt,

póló nélkül, mozdulatlanul, és az emberek átlépkedtek rajta --

sok száz ember!

S mivel a nagyvárosi transzom már meg volt gyengülve,

azon kaptam magam, hogy megállok és próbálom megfejteni, mi lehet a baj.

Amint megálltam, egy féltucat ember

odagyűlt körbe, a srác köré.

Rájöttünk, hogy spanyol ajkú, hogy egyáltalán nem beszél angolul,

nincs pénze, napok óta az utcákon bolyong, éhezik,

és az éhségtől ájult el.

Valaki azonnal elment narancsléért,

valaki hotdogot hozott, egy másik hívott egy metrórendőrt.

A srác azonnal talpra lett állítva.

És mindez egyszerűen az észrevételnek köszönhetően.

Ezért optimista vagyok.

Köszönöm Önöknek.

(Taps)