Reménytelen utazásom egy embercsempésszel

A sajtófotós Barat Ali Batoor Afganisztánban élt — mígnem kockázatos munkája az ország elhagyására kényszerítette. Batoor-ra azonban, az elnyomott hazara népcsoport tagjaként a hazautazás Pakisztánba is veszélyes volt. És egy biztonságosabb helyet találni nem annyiból állt, hogy vesz egy repülőjegyet. Ehelyett kénytelen volt egy embercsempésznek fizetni, és kivándorlók egy csoportjával együtt életveszélyes hajóútra indulni. Ezt a megrázó tengeri utazást szívhez szóló fotókkal dokumentálta.

Hazara vagyok,

a népem hazája Afganisztán.

Több százezer más hazara
gyermekhez hasonlóan

én magam is száműzetésben születtem.

A folyamatos üldözés
és a hazarák elleni műveletek

arra kényszerítették a szüleimet,
hogy elhagyják Afganisztánt.

Ez az üldözés már régóta folyik,
az 1800-as évek vége felé kezdődött,

Abdur Rahman király uralma idején.

A király a hazara népesség
63 százalékát kiirtotta.

Minareteket építtetett a fejükből.

Sok hazarát rabszolgának adtak el,

míg mások elmenekültek a
szomszédos Iránba és Pakisztánba.

A szüleim is Pakisztánba menekültek,

és Kvettában telepedtek le -
itt születtem én.

Az Ikertornyok elleni,
szeptember 11-i támadás után

lehetőségem nyílt
külföldi újságírókkal,

életemben először
Afganisztánba látogatni.

Csupán 18 éves voltam,
és tolmácsként kaptam munkát.

Négy év elteltével

biztonságban éreztem magam annyira,
hogy végleg Afganisztánba költözzek.

Dokumentarista fotós lettem,

és sok témán dolgoztam.

Az egyik legfontosabb munkám

az afganisztáni táncoló fiúkról szólt.

Ez egy tragikus történet
egy szörnyű hagyományról.

Fiatal gyermekekről szól,
akik haduraknak és

a társadalom vezető embereinek táncoltak.

Ezeket a fiúkat gyakran elrabolják
vagy megveszik őket szegény családjuktól,

és szexrabszolgákként dolgoztatják.

Ő Shukur.

Egy hadúr rabolta el Kabulból.

Elvitték egy másik tartományba,

és kényszerítettek, hogy szexrabszolgaként
dolgozzon a hadúrnak és barátainak.

Amikor ezt a történetet a
Washington Post publikálta,

halálos fenyegetéseket kezdtem kapni,

és el kellett hagynom Afganisztánt,

ahogy hajdanán a a szüleimnek is.

A családommal visszatértem Kvettába.

Amióta 2005-ben elmentem, Kvettában
radikálisan megváltozott a helyzet.

Ami egykor békés menedék volt
a hazarák számára,

most Pakisztán legveszélyesebb
városává vált.

A hazarák élettere két
kis területre korlátozódik,

és a sorsuk társadalmi és oktatási
kirekesztettség, büntetettség.

Ő Nadir.

Gyerekkorom óta ismertem.

Megsebesült, amikor a teherautóján utazva
Kvettában terroristák ütöttek rajta.

Később belehalt a sérüléseibe.

A különféle támadások során

körülbelül 1600 hazara vesztette életét,

körülbelül 3000-en sebesültek meg,

és sokan véglegesen nyomorékká váltak.

A Hazara közösségre mért támadások
csak rosszabbodtak,

így nem meglepő,
hogy sokan el akartak menekülni.

Afganisztán, Irán és Pakisztán után

Ausztrália ad otthont a világ negyedik
legnagyobb hazara közösségének.

Amikor eljött az idő,
hogy elhagyjuk Pakisztánt,

Ausztrália tűnt a logikus választásnak.

Anyagi okok miatt csak egyikünk mehetett,

és úgy döntöttünk, hogy én megyek -

abban a reményben, hogy ha majd
biztonságban megérkezem,

azért fogok dolgozni, hogy a családom is
utánam jöhessen a későbbiekben.

Mindenki tudta a kockázatokat,

és hogy milyen rémisztő ez az utazás.

Sok olyan emberrel találkoztam már,
aki elvesztette szeretteit a tengeren.

Kétségbeesett döntés volt
mindent magam mögött hagyni -

ilyet senki nem hoz könnyedén.

Ha egyszerűen repülőre
tudtam volna ülni,

az út kevesebb mint 24 órámba
került volna.

De vízumot szerezni
lehetetlenség volt.

Így az utam sokkal tovább tartott,

jóval bonyolultabb volt,

és nyilván sokkal veszélyesebb is.

Thaiföldre utaztam repülővel,

onnan szárazföldön, majd csónakkal
tovább Malajziába és Indonéziába,

és útközben embereket
és csempészeket kellett lefizetnem.

Rengeteg időt töltöttem bujkálással

és rettegtem, hogy elkaphatnak.

Indonéziában csatlakoztam egy
héttagú menedékkérő csoporthoz.

Mindannyian egy szobában aludtunk

egy Bogor nevű kisvárosban,
Jakarta mellett.

Miután egy hetet töltöttünk Bogorban,

a szobatársaim közül hárman
veszedelmes útra indultak.

Két nappal később megkaptuk a híreket,

hogy egy hajó elsüllyedt a tengeren,
útban a Karácsony-sziget felé.

Kiderült, hogy a három szobatársunk -
Nawroz, Jaffar és Shabbir -

az utasok között volt.

Csak Jaffart mentették meg.

Shabbir és Nawroz soha nem került elő.

Elgondolkodtam:

vajon helyesen cselekszem?

Rájöttem, hogy nincs más választásom,
mint hogy folytatom, amit elkezdtem.

Néhány héttel később felhívott
minket az embercsempész,

és szólt, hogy a hajó
készen áll a tengeri utazásunkra.

Éjszaka motorcsónakkal vittek bennünket

a főhajóhoz.

Felszálltunk egy régi halászhajóra,
ami már amúgy is tele volt.

93-an voltunk,

és mind a fedélzet alatt húzódtunk meg.

Senkinek sem volt szabad fölmennie.

6000 dollárt fizettünk fejenként

az utazás ezen részéért.

Az első éjszaka és nap simán ment,

de a második éjszakára
elromlott az idő.

Hullámok dobálták a hajót,
és nyikorogtak a hajógerendák.

Az emberek a fedélzet alatt sírtak,
imádkoztak, szeretteikre emlékeztek.

Sikoltoztak.

Rettenetes pillanat volt.

Olyan volt, mint az Ítélet napja,

vagy talán mint egy olyan jelenet
a hollywoodi filmekből,

ahol minden darabokra törik,

és a világ éppen véget ér.

De ez nekünk valóság volt.

Nem volt semmi reményünk.

A hajónk, mint egy gyufásdoboz,
sodródott a tengeren

nem volt, aki irányítsa.

A hullámok sokkal magasabbak voltak,
mint a hajónk,

és a víz gyorsabban ömlött be, mint ahogy
a szivattyúk ki tudták volna nyomni.

Elvesztettük minden reményünket.

Gondoltuk, ez a vég.

Néztük a halálunkat,

én pedig dokumentáltam.

A kapitány szólt,

hogy nem fogjuk tudni megtenni az utat,

és vissza kell fordítanunk a hajót.

Felmentünk a fedélzetre

és ki-be kapcsoltuk az elemlámpáinkat,

hogy magunkra vonjuk bármilyen,
közelben elhaladó hajó figyelmét.

Mentőmellényeinkkel integetve
és fütyülve tovább próbálkoztunk.

Végül egy kis szigeten kötöttünk ki.

A hajónk nekicsapódott a köveknek,

belecsúsztam a vízbe,

és tönkrement a kamerám
és minden, amit megörökítettem.

De szerencsére a memóriakártya megmaradt.

Sűrű volt az erdő.

Csoportokra oszoltunk, mivel vita támadt
arról, hogy mit tegyünk ezután.

Mindenki félt és össze volt zavarodva.

Aztán, miután egy éjszakát
a parton töltöttünk,

találtunk egy mólót, és kókuszdiókat is.

Odahívtunk egy közeli üdülőhelyhez
tartozó hajót,

ők aztán gyorsan át is adtak minket
az indonéziai vízi rendőrségnek.

A serangi fogolyközpontban

egy bevándorlási tiszt
titokban megmotozott minket.

Elvette a mobilunkat,
300 dollár készpénzemet,

és a cipőinket,
hogy ne tudjunk megszökni.

De mi figyeltük az őröket,
a mozgásukat,

és hajnali 4 óra felé,
amikor a tűz köré ültek,

eltávolítottunk két üvegréteget
egy kifele néző ablakról,

és átbújtunk rajta.

Fára másztunk egy külső fal mellett -
a teteje üvegszilánkokkal volt teleszórva.

Rátettünk egy párnát

és alkarunkat lepedőkkel kötöttük be.

Átmásztunk a falon,

és mezítláb megszöktünk.

Szabad voltam,

előttem egy bizonytalan jövővel,

pénztelenül.

Csak a képeket és felvételeket tartalmazó
memóriakártyám maradt meg.

Amikor a dokumentumfilmemet
levetítették az SBS Dateline-on,

sok barátom megismerte a helyzetemet,

és megpróbáltak segíteni rajtam.

Nem engedték meg, hogy újabb
hajóúttal kockáztassam az életemet.

Úgy döntöttem, Indonéziában maradok és az
UNHCR elé viszem az ügyemet,

de tartottam attól,
hogy évekre Indonéziában rekedek,

semmit téve,
képtelenül a munkára,

mint minden más menedékkérő.

De velem kicsit másként
történtek a dolgok.

Szerencsés voltam.
Az ismerőseim segítettek,

hogy az UNHCR gyorsabban
foglalkozzon az ügyemmel,

és 2013 májusában
áttelepítettek Ausztráliába.

Nem minden menedékkérő
olyan szerencsés, mint én.

Nagyon nehéz úgy élni, hogy az ember sorsa
bizonytalan, lóg a levegőben.

Az ausztráliai menedékkérők ügye

olyan mértékben lett
politikai harcok tárgya,

hogy már elvesztette emberi arcát.

A menedékkérőket befeketítették és
így mutatták be az embereknek.

Remélem, hogy a történetem és más
hazarák történetei is

hozzájárulnak ahhoz, hogy megmutassák,

hogy ezek az emberek szenvednek
a szülőföldjükön,

és hogy hogyan szenvednek,

és hogy miért kockáztatják életüket
a menedékkérésért.

Köszönöm.

(Taps)