A város áldozatai

Az építészet összehozhatja az embereket, de el is választhatja őket egymástól – gondoljunk csak a felhőkarcolókra, amelyek drágák, nem hatékonyak, és csak a közösség kis részének javát szolgálják. A TEDxPortofSpain előadója, Mark Raymond arra biztatja a városi önkormányzatokat, hogy szabaduljanak meg a siker hagyományos fogalmaitól, és gondoljanak a környezet, gazdaság és társadalom egyensúlyára, hogy társadalmi változást hozó városokat tervezzenek.

Arra kértek, hogy a változó
közbeszéd témájáról beszéljünk.

Azt gondolom, a saját területemen

különösen fontos téma ez.

Az építészeti és társadalmi
közbeszéd alapján

azt hiszem,

ideje másként tekinteni a dolgokra.

Építészként részt vettem építészeti

és várostervezési projektekben,

és mostanában a tájjal nagyobb
kölcsönhatásra lépő projektekben is.

Rengeteg lehetőséget és módot látok,

ahogy a dizájn közreműködhet a változásban

és hozzájárulhat a társadalmi változáshoz.

Ma erről fogok beszélni.

Kezdetnek hasznos lehet,
ha beszélek kicsit az építészetről,

mert ez szerintem sokak számára

kissé misztikus tevékenység.

Nem sokan tudják, mit csinál egy építész.

Sokszor abban sem vagyok biztos,
az építészek tudják, mit csinálnak.

Mindenesetre próbálkozunk,

és fontos, hogy ezt tudatosítsuk,

és megpróbáljuk megérteni, mit jelent.

Amikor az építészetről beszélek,
nem a szakmáról beszélek.

Nem a tevékenységről, amelyet
speciális tudással rendelkező emberek

bizonyos csoportja űz.

Tágabb értelemben beszélek
az építészetről:

építészetről mint a teremről,
ahol vagyunk,

mint mindent átható tevékenységről,

mint olyasmiről, ami menedéket teremt,

tereket hoz létre,

megtervezi és létrehozza
az épületek közötti tereket

és a tájat.

Az építészet: kölcsönhatásunk a tájjal.

Ahogyan létrehozzuk
épített környezetünket –

ezt értem építészet alatt.

Az építészet nem konkrét tevékenység.

S az utóbbi – azt hiszem – 20-30 évben

az internet térnyerése

és a csodálatos, izgalmas újítások miatt,

amelyek a technológiában történnek,

többek között az történt,
hogy a világról való elképzelésünk

árucikkszerűvé vált.

Számos tekintetben

kétdimenzióssá vált.

Időnk, életünk jókora részét
azzal töltjük,

hogy képernyőn keresztül nézzük a világot,

legyen szó akár a laptopunk
vagy tévénk képernyőjéről,

reptéri vagy munkahelyi monitorokról

vagy éppen a telefonunkról.

Mindez beszűkíti,
ahogy a világot érzékeljük.

Számos módon kiterjeszti,
de be is szűkítheti,

ikonná egyszerűsítheti elképzeléseinket
egyes fogalmakról vagy gondolatokról,

amelyek valójában sokkal áthatóbbak,

mint amit egy kétdimenziós
kép át tud adni.

Ez szerintem az építészetre is igaz.

Hozzászoktunk, hogy alapvetően
kétdimenziós, lapos módon

gondoljunk az építészetre,

hogy azt gondoljuk, az épület
lényege, hogy hogy néz ki –

vagyis az épület vizuális áruvá válik.

Ám egy épület több ennél.

Több, mint esztétikai,
érzékszervekkel befogadható élmény.

Ez is nagyon fontos,

ám egy épület több ennél.

Bonyolult képződmény.

Az építészet és dizájn fontos eleme,

hogy megértsük a kontextust,
amelyben a dizájn létezik

vagy létezni fog.

Használni kell képzelőerőnket,
hogy megpróbáljuk megjósolni,

hol fog elhelyezkedni
egy bizonyos épület, városi tér

vagy tájelem,

hogyan fogják használni,

milyen folyamatok, tevékenységek

fognak azon a helyen zajlani.

Nevezzük mindezt az építészet
gyakorlati jellegének,

a dizájn gyakorlati jellegének.

Mostanában hajlamosak vagyunk

előnyben részesíteni, fontosabbnak tartani

az építészet érzékszervi befogadását

a gyakorlati igényeknél.

Emlékműveket, ikonokat építünk,

amelyek érzékszerveinkre hatnak,

anélkül hogy átgondolnánk,

milyen hatást válthatnak ki
e helyek és terek.

És épp ezeken a területeken
kezdjük el figyelni

és próbáljuk megérteni,

hogyan hathat az építészet
és a dizájn a társadalomra,

és hogyan adhat választ néhány problémára,

amellyel szembenézünk.

A legfelkapottabb szó a dizájnban,
a saját munkámban

és szerintem mindenki máséban

a fenntarthatóság.

A fenntarthatóság fogalmát

három fontos eszme határolja körül:

a környezet, a gazdaság és a társadalom.

A világgazdaság jelenleg
épp összeomlófélben van.

Sok munkára van itt szükség.

Környezetünket számos probléma fenyegeti.

Itt a globális felmelegedés,
a tengerszint emelkedése,

mindenféle katasztrófák történnek,

csupa olyasmi,

ami világunk és környezetünk
egyensúlyát fenyegeti.

Magát a társadalmat is fenyegeti

néhány probléma, amellyel küzdünk.

Ezek közül sokról szó esett itt ma,

és arról is, hogy merőben másként
kell rájuk tekintenünk.

Rendkívül fontos, hogy megtegyük.

Hogyan hat minderre a dizájn?

Hogyan tudok én
vagy bárki más dizájnerként

vagy építészként,

hogyan tud a társadalom –

hogyan hathat a dizájn minderre,

milyen hatással lehet erre?

Mai témám,

hogy szerintem hogyan hathat
a dizájn a társadalomra,

egészen konkrétan,

hogyan szűrődhet be
a társadalom fogalmába,

hogyan működhet
a társadalmi folyamatokban

gyakorlatias módon,

hogy változást eszközöljön.

Ez a kép a Frederick utcát ábrázolja
a múlt század elején.

Sok szempontból remek kép ez.

Úgy tűnik, a környezet,

gazdaság és társadalom hármasa

egyensúlyban van itt.

Úgy tűnik, a városokban
látható ez az egyensúly,

a városok szimbólumok, rejtjelek,

kódok, melyekkel megérthetjük
e három erő összhatását.

Előfordul az idők során,

hogy városok sikeresen
ötvözik e három hatást.

Számos példát találunk jó városokra,

amelyek egy bizonyos pillanatban

egyensúlyi állapotban voltak.

Nézzük Port of Spaint, mint várost,

és gondoljunk bele, hogy Port of Spain

valaha kis közösség volt,

apró halászfalu
a St. Ann folyó torkolatánál.

Ám azóta óriási, bonyolult
konglomerációvá nőtte ki magát,

sok-sok összetett fogalom
nagy konurbációjává.

Aldo Rossi olasz építész,

aki a múlt század végén halt meg,

mély értelmű kijelentést tett.

Azt mondta, az építészet
idővel városépítést jelent.

Szerintem fontos kijelentés ez,

mert egyrészt egy bizonyos tárgy –

az építészet – egyéni teremtéséről szól,

másrészt az építészetről,
mint kulturális termékről,

valamiről, ami olyasmit fogalmaz meg,

ami nagyobb, mint egy épület
részeinek összessége,

és mindez a városhoz kötődik.

Arra is utal, hogy az építészet állandóan,
dinamikusan változó folyamat.

És fontos megértenünk,

hogy a terv része is.

Semmi köze a vizualitáshoz,
a tervhez van köze.

A lényeg, hogy miféle dinamikák
mentén fejlődik,

milyen részekből és elemekből épül fel,

amelyek hozzájárulnak a város
lebontásához és teremtéséhez.

Arról is szól, hogy a város elképzelhető.

Ugyanúgy, ahogy elképzelünk
egy teret vagy épületet,

elképzelhetünk egy várost is.

Szól az egyéni és a közösségi térről is.

S ez a kapcsolat – az egyéni
kapcsolata a közösségivel,

a városi polgárság, a társadalom fogalma –

szerintem fontos alapigazság,

amely segít megérteni,
hogyan szűrődhet be a dizájn

és hogyan hozhat létre változást.

Itt van pár kép arról,
hogyan változott és fejlődött

Port of Spain alig 200 év alatt,

a spanyol király által előírt
gyarmati tervek,

a "Törvény a gyarmati városoktól" óta.

A karibi térség és Latin-Amerika
számos városa

ezen előírások alapján épült.

Egyetlen gesztus, egyetlen dizájn alapján,

amely megfelelt az új
városokat és kolóniákat alapítók

igényeinek és szükségleteinek.

Az idők során, ahogy a kereskedelem
fejlődött Trinidadon,

a város kiterjedt és növekedett,

és a környező vidék
egyre nagyobb részét sajátította ki,

amíg olyanná vált, amilyennek ma ismerjük,

vagyis azzá, amit ma Port of Spain
városa alatt értünk.

Ám mint tudjuk,

a folyamat nagyobb
léptékben is növekedett.

Látjuk e nagy konurbáció
evolúcióját és fejlődését,

amely Port of Spaintől nyugatra terjed,

kelet felé pedig Aroucáig,

és úgy tűnik, még tovább.

Mostanra olyan tervet követünk,

amely jóval túlmutat
az eredeti spanyol terveken.

És mindez infrastruktúra
és összetett kérdések

bonyolult hálójává vált,

olyan kérdésekké, amelyek
rengeteg problémához vezettek.

Rengeteg infrastrukturális problémához.

Ugyanez áll a világ
rengeteg más városára is.

A városok a világ minden táján
terjeszkednek, növekednek,

ugyanolyan fejlődésen
mennek keresztül, mint mi itt,

ami odáig vezetett, hogy Port of Spain
eredeti belvárosa, a városmag,

amely egykor az egész várost jelentette,

mostanra terpeszkedő megalopolisszá vált,

amit nehéz ésszel felérni.

És ha problémákra gondolunk,

azok az infrastruktúrát érintik:
a víz- és áramellátást,

az állandó dugókat,

a bűnözést, a szegregációt,
a megosztottságot,

az egész helyzetet, amely a közelmúltbeli
eseményekhez vezetett,

a szükségállapothoz...

Mindez néha leküzdhetetlennek tűnik.

Mintha elérkeztünk volna a pontra,
ahol már nem tudjuk ezt kezelni,

ahogy az eredeti tervet kezelni tudtuk.

Ezt már nem tudjuk irányítani.

Mintha a város áldozatai lennénk,

nem pedig olyasvalakik,
akik szándékosan tervezték

és építették a várost.

Még egy jelenség, amely összemérhető
a méret és infrastruktúra

ezen problémáival,

az általam tipológiának nevezett

különféle fejlesztések eluralkodása.

Mindannyian ismerjük a
felhőkarcolók térnyerését.

Itt van néhány Hong Kong-i épület,

tudják, azok a fantasztikus, magas
építmények, amelyek egy vagyonba kerülnek.

Ám túlsúlyban vannak.

Mintha nem is létezhetne város

felhőkarcoló nélkül.

A modernség és fejlődés
jelképes épületei ezek.

A bevásárlóközpont szintén
elterjedt típusépület,

olyasvalami, amit minden város akar:

Általános elképzelés, hogy egy helyre
zsúfoljuk a boltokat

és az összes kereskedelmi tevékenységet,

s olyan környezetet építsünk, ahol emberek
konkrét kereskedelmi ügyleteket folytatnak

egy bizonyos helyen és időben.

Aztán a sztráda – az alapötlet,
hogy vágjuk keresztül a tájat,

hogy gyorsabban juthassunk el

egyik helyről a másikra.

Aztán itt van az elővárosi fejlesztés.

Ezek mind tipológiák,

amelyek jelzik, miféle fejlődés
ment végbe modern városokban,

mint Port of Spainben, és más
városokban világszerte.

Na most, semmi baj
a bevásárlóközpontokkal,

az autósztrádákkal,

a felhőkarcolókkal vagy az elővárosokkal.

Viszont bajos, hogy úgy tűnik,

egyes épülettípusokat

vagy lehetséges épületeket

előnyben részesítünk másokkal szemben,

a tér másféle megjelenési
formáival szemben.

Mi van az iskolákkal?

És a parkokkal?

És mi lenne, ha kényelmesen
lehetne járni az utcákon,

anélkül hogy folyton a forgalom zajával
és dugókkal találkoznánk?

Hol jelenik ez meg?

Olyan épületfajtákra
és tipológiákra koncentrálunk,

amelyek elsősorban profitorientáltak,

amelyek a fogyasztói társadalom elemei,

hasznot hoznak, ezért
előnyben részesítjük őket,

ezért állnak a másfajta
fejlesztések felett.

Ám az iskolák, parkok,

olyan városelemek, amelyek
korábban fontosak voltak,

most mellékessé válnak,

mert profitorientált
fejlesztésekre koncentrálunk.

Ezek aláássák a város egységét,

a lehetőséget, hogy a város

teret adjon társas érintkezéseknek,

teret adjon mindenkinek,

mivel ezek az épületek kizárólagosak.

Hogy valaki irodaházban dolgozhasson,
képzettnek kell lennie,

tanultnak kell lennie,

hozzá kell férnie
a megfelelő képesítésekhez

és oktatáshoz, hogy ott dolgozhasson.

Ha valaki nem elég képzett,
máshol dolgozik.

Nem érdekes, miféle helyeken,

a lényeg, hogy valahol máshol.

Hasonlóképpen, az emberek,
akik a városokban éltek,

vagy valamiképpen
a városi élet részei voltak,

most kiszorulnak,
a felhőkarcolók kiszorítják őket.

A földet drágán mérik, s ez kiszorítja
az embereket a városból.

Autó nélkül nem jutnak el
a bevásárlóközpontba,

mert azok többnyire
a város szélén helyezkednek el.

Nem mehetnek oda vásárolni,

mert nincs elég pénzük,

úgyhogy nem fognak ott pénzt költeni.

Úgyhogy bár ezek az épületek
hasznosak a társadalom egyes rétegeinek,

nem mindenkinek azok.

Nem méltányosak.

Mégis, a kormány és a társadalom
aránytalanul nagy figyelmet fordít

ezekre az épületekre,

mert látszólag a fejlődés
pozitív oldalát képviselik –

az olyan épületek és tervek kárára,

amelyek mindenki hasznára válhatnának,

amelyek elősegítik
az emberi kapcsolatokat,

az oktatást,

együttlétre biztatnak

és a közösségi érzetet erősítik.

Az efféle fejlesztések
bomlasztják a társadalmat,

eltávolítják egymástól az embereket,
és megosztják a társadalmat.

Tevékenységek elszigetelt
csoportjait hozzák létre,

amelyekhez attól függően férhetünk
hozzá, hogy mennyi pénzünk van.

Megosztó, negatív erő ez.

Látjuk ezt ebben a városban,

és egyre gyakrabban látjuk
más városokban is.

A végén pedig felhalmozódtak
a problémáink,

és ez olyan, mint egy időzített bomba.

A rendszer egy ponton összeomlik,
mert nem fenntartható.

Olyan, mint a mai
világgazdaság rendszere –

nem fenntartható,

és valahogy szembe kell néznünk ezzel.

A dizájn nem nyújthat megoldást,

ám változtathat a körülményeken,
melyek között emberek élnek.

Segíthet megváltoztatni a körülményeket

városok olyan részein,

ahová az embereket félretolták,

mert már nem engedhetik meg,
hogy a központban éljenek,

és nem vehetnek aktívan részt

a fogyasztói, mindenből
hasznot húzó rendszerben.

Meg kell próbálnunk kitalálni,

hogyan alakítsuk át ezeket a tereket,

hogyan integráljuk
az itt zajló tevékenységeket

nagyobb egységbe,

hogyan ismerjük fel az apró
mozgásokat és gesztusokat,

akár dizájn-, gazdasági vagy társadalmi
kezdeményezéseken keresztül,

amik változást hoznak létre
és átalakítják a tereket,

így az emberek részt vehetnek az egészben.

Ez sokféleképp megoldható.

Bonyolultnak, túl nagy feladatnak tűnhet

egész városokra, a város részeinek
összességére tekintve.

Ám ha megpróbálunk konkrét cselekedetekre
és nézőpontokra koncentrálni,

megpróbálunk tervet készíteni
vagy módot találni, hogyan érjük el ezt,

közelebb juthatunk

valamiféle társadalmi változáshoz.

Vannak a világon példák,
ahol ezt megtették.

Barcelona remek példa a városra,
ahol összeültek az emberek,

és közösen, aktívan
megpróbálták kitalálni,

hogyan változtathatnak a dolgokon,

és ezt sikeresen meg is tették.

És hogy ne menjünk messzire,

Bogotá polgármestere, Enrique Peñalosa

hivatalba lépésekor úgy döntött:

"Nem fogok dollármilliárdokat
költeni új autópályákra.

A pénzforrásaimat használva

olyan helyeket fogok építeni –

parkokat és nyilvános tereket –,
amelyeket bárki használhat."

És ahogy e helyek elkészültek,
egyre többen használták őket.

Ezek a terek sikerrel
ösztönöztek részvételre,

közösségi érzetet teremtettek, és elérték,

hogy együtt legyenek az emberek,

elfeledjék apró-cseprő konfliktusaikat,

együttműködjenek,

együtt mozogjanak a városban,

és elkezdjenek közösen cselekedni.

Vannak módok, hogyan lehet ezt elérni.

Mindez visszavezet a terv gondolatához.

Mi a tervünk?

Méltányos társadalmat akarunk teremteni.

Olyan társadalmat,

amelyben mindenki aktívan
és egyenlően részt vehet,

s ahol lebonthatunk
néhány gátat és korlátot.

Megszabadulhatunk
a gazdasági előítéletektől,

a faji előítéletektől

a saját környékünkön,

megtervezett és hatékony módon
hozhatjuk össze az embereket.

Trinidadon számos példát látni erre.

Lehetőségeink száma végtelen.

Ez itt a városkapu.

Itt lép a városba tízezernyi ember.

Naponta emberek lépnek itt ki és be.

Ám belépve lehangoló, nyomasztó, szürke,

barátságtalan és néha veszéyes
hellyel szembesülnek,

az itt elszáguldó autók miatt.

A városkaputól a Függetlenség teréig
vezető szakasz csodálatos lehetne,

ha valaki megtervezné a teret,

ha lennének itt olyan
épületek és létesítmények,

amiket az emberek kívánnak és élveznek.

A polgári élet fontos
tere válhatna belőle.

Ez itt a Prado Havannában.

Csak egy ötlet, hogyan lehetne
olyan teret létrehozni,

hogy a városba érkezés
és onnan távozás minden nap

valóban fontos és felemelő
átmenetté váljon

a maxi taxitól a munkahelyig.

San Fernandóban ott a tengerpart,

országunk gyönyörű része,

ám teljesen el van hanyagolva.

Akad néhány példa csodálatos
19. századi épületekre,

amelyek önmagukban is
szépséges tereket formálnak.

Magunkévá kell tennünk ezeket a tereket,

olyan felhasználási módot kell találnunk,

amelyek mindenféle
tevékenységre ösztönöznek:

terek, ahol előadások tarthatók,

terek, ahol gyerekek játszhatnak

és megtanulhatják, hogy teljesen oké
és jó dolog mások közelében lenni,

terek, ahol emberek olyan
tevékenységeket folytathatnak,

amit jó együtt csinálni,

hasznos terek,

melyek elősegítik az interakciót,

társadalmi és gazdasági
helyzettől függetlenül,

vagy terek, ahol emberek elmerenghetnek,

parkok, helyek, ahol emberek
leülhetnek pihenni.

Rengeteg mód van arra,

hogy hogyan fogjunk hozzá
az akadályok lebontásához.

Az építészet nyelve segíthet.

Megfigyelhetjük, hogyan
fejeződnek ki a terek,

hogy lebontsák a korlátokat
bent és kint között,

zöld terek és kemény felületek között,

és megpróbálhatunk az interakciót
serkentő tereket létrehozni,

amelyek elősegítik az emberi együttlétet

és erősítik a közösségi érzetet.

Meg kell bíznunk a kormányt,

példát kell mutatnunk
a fejlesztőknek, az embereknek,

hogy megértsék, mindezek haszna
talán nem mérhető

anyagi értelemben,

ám a társadalmi haszon
hosszú távon felbecsülhetetlen.

Ha ezt tesszük,
szerintem megmutathatjuk –

és a múltban már megmutattuk,
hogy dizájnerek képesek erre –

ha képesek vagyunk erre,
megmutathatjuk az embereknek,

hogy a társadalom befogadó közösség,

és ha mindenkit befogadunk,

és mindenki a társadalom
részének érzi magát,

jóval nagyobb esélyünk van
a fenntartható jövő biztosítására.

Köszönöm.