Egy talpraálló mikromenedzser vallomásai

Gondoljon legfárasztóbb munkanapjára. Valószínűleg nem az, amikor legtovább maradt bent vagy kirándulásól tért haza – inkább az, amikor valaki a hátulról figyelte minden egyes mozdulatát. "Ha tudjuk, hogy a mikromenedzsment nem hatékony, miért csináljuk?" – teszi fel a kérdést Chieh Huang. Bölcsességgel és szerénységgel teletűzdelt előadásában, Huang elmondja a "mikromenedzsment-őrület" ellenszerét, és azt, hogy hogyan segítsük elő az innovációt és örömet a munkában.

Azért ma vagyok itt,
hogy a mikromenedzsmentről beszéljek,

és hogy elmondjam,

mit tanultam mikromenedzserként
életem elmúlt pár évében.

Kezdésnek, mi a mikromenedzsment?

Hogy határozzuk meg?

Állítom, hogy ez igazából
remek, csodás, ötletes emberek –

akárcsak önök –

alkalmazása egy szervezetnél,

hogy ott lelkük összetörjék –

(Nevetés)

egy betűtípus kötelezővé tételével.

Az emberiség történetében

mondták ezt valaha?

"John, soha nem nyertük volna el
az üzletet Times New Romannal,

de csak mert Helveticát erőltetted –

bumm!

Ott írja alá –

dollármilliók áramlanak be.

Ez kellett hozzá!"

Mondta ezt valaha valaki is?

Testi megnyilvánulása vannak annak,

ha valakit mikromenedzselnek.

Gondoljanak életük legfárasztóbb napjára.

Valószínűleg nem a leghosszabb munkanap,

vagy kirándulásról való hazatérés,

hanem az, amikor valaki hátunk mögülről

figyeli minden egyes mozdulatunkat.

Olyan anyósféle, aki átjött épp.

(Nevetés)

Én meg: "Ez a formám."

Ezt az Egyesült Királyságban végzett

egyik mostani felmérés
adatai is alátámasztják.

Kiválasztottak 100 kórházi dolgozót,

aktivitásmérőt raktak rájuk,

és hagyták, hogy önállóan végezzék
tizenkét órás műszakjukat.

Átlagos tizenkét órás műszak.

Műszak után azt kérdezték: "Kimerültek?"

Igazán érdekes dolgokat találtak.

Nem a legtöbbet mozgó

volt a legkimerültebb,

hanem aki nem szabályozhatta a munkáját.

Ha a mikromenedzsment nem hatékony,

akkor miért csináljuk?

Rosszul van meghatározva?

Azt állítottam, a mikromenedzsment

remek, csodás, ötletes emberek felvétele,

majd lelkük összetörése.

Tehát igazából a lelkünk mélyén,

butákat és ötletteleneket

akarunk alkalmazni?

A kérdés valószínűleg felesleges.

Ez olyan, mint "Szeretné, ha ellopnák
bőröndjét a reptéren?"

Valószínűleg nem, de ilyet nem kérdeznek.

Menedzserként kérdezte valaki önöktől:

"Butákat és ötletteleneket
akar alkalmazni?"

Nem tudom, de mivel ez TED,
adatokkal jobb alátámasztani.

Országszerte százakat kérdeztünk meg,

több száz menedzsert,

hogy akar-e alkalmazni
butákat és ötletteleneket?

Igen, érdekes kérdés.

Az eredmény szintén az.

Szóval 94%-uk nem –

(Nevetés)

nem akarunk butákat
és ötletteleneket alkalmazni.

Hat százalékuk valószínűleg
nem értette a kérdést –

(Nevetés)

de egyem a szívüket,

lehet, pont olyanokat akarnak alkalmazni.

De ha 94%-uk nem akar,
akkor miért csináljuk mégis?

Állítom, hogy ez annyira egyszerű,

hogy mélyen legbelül tudjuk,
és éreztük is már.

Ha tehát alkalmaznak egy szervezetnél –

ez lehet egyesület vagy jogi iroda,

oktatási szervezet vagy bármi –

senki sem a ranglétra tetején kezdi,

hanem alulról, igaz?

Mivel jut oda?

Munkával.

Munkával jut el.

Ha jók munkájukban,

mivel jutalmazzák önöket?

Több munkával.

Igen, mindannyiuk remek mikromenedzser.

(Nevetés)

Többet dolgoznak,

majd elég hamar, ha tényleg jók,

kevesebbet dolgoznak bár,

de mások munkáját kezdik menedzselni.

Majd ha abban tényleg nagyon jók,
mi történik ezután?

A mások munkáját menedzselőket
kezdik menedzselni.

Ekkor pedig az következik be,

hogy elvesztik a saját munkájuk
eredménye fölötti irányítást.

Első kézből tapasztaltam ezt.

Garázsunkból indítottam
a Boxed nevű céget.

Ennyi volt – nem mintha nagy lenne –

tudják, van egy sterimó a háttérben –

ez a "valóssággá vált álom".

Feleségem a kezdetekkor
nagyon büszke volt rám.

Legalábbis azt mondta, büszke rám,

és megölelne, de biztos vagyok benne,
telefonjával kezében gondolta:

"John a Harvardról még szingli?"

Akár a limonádéárus
kezdeti befuccsolása lett volna,

de feltornáztunk, és azt mondtuk,
a mobilkereskedelem berobban,

és a csomagolt termékek
idővel változni fognak.

Tehát azokat a nagy, mázsás táskákat
nem akarják hazacipelni –

nem a dupla Oreo kekszet,
hanem a huszonnégyest,

és nem is a 24 csomagos vécépapírt,
hanem a negyvennyolcasat –

hadd szállítsuk mi el, mint raktárcég,

mert azok nem szállítanák ki.

Lényegében ezt csináltuk.

Volt egy lassú nyomtatónk,
majd azt mondtuk:

"Oké, ez örökké fog nyomtatni.

Firkáljunk valamit a számla hátoldalára,

ami rabul ejti a vásárlót."

Mint pl.: "Helló, mosolyra fel",

"Helló, szuper vagy",

"Helló, jó doritoszozást",

vagy "Mi is imádjuk a Gatoradet".

Ilyenek.

Aztán kezdett előjönni
a munka egyhangúsága,

Én pakoltam és csomagoltam a dobozokat

egész nap, nyolc,
kilenc, 10, 12 órába naponta,

ameddig a garázsban ültek.

Majd valami meglepő történt.

Elkezdtünk növekedni.

Aztán tudják, az elmúlt –

igazából 36 hónappal utána

már millió dolláros értékben
adtunk el dolgokat.

Hirtelen megnőtt a cég.

Ez idő alatt szerepem is változni kezdett.

Igen, én voltam a CEO a garázsban;

áruösszekészítést, -szedést én csináltam,

majd előléptem

más áruszedők és -összekészítők
munkája menedzserévé,

majd hamarosan azokat menedzseltem,

akik a menedzselőket menedzselték.

Mára pedig a felsővezetőket menedzselem,

akik az áruszedőket, -összekészítőket
menedzselő menedzserek.

Itt pedig kicsúszott
az irányítás kezeim közül.

Tehát, gondoltam, a vásárlókat
rabul ejtik ezek a szövegek.

Imádták őket, de nekem ez ennyi volt.

Tudják, mit fogok csinálni?

Elmondom a társaknak, hogyan írják azokat.

Mit írjanak, milyen tollat,
színt használjanak,

milyen betűtípust,

hogy ügyeljenek a margóra,

ez ekkora legyen, az pedig akkora.

Az elosztóközpont egyhangúsága
elleni pezsdítő szándék

hamarosan mikromenedzsmentté vált,

és panaszkodni kezdtek az HR-nek.

"Haver, ez a CEO-s
ne üsse bele az orrát, oké?

Megírom én azt a hülye szöveget."

(Nevetés)

Ekkor mondtuk azt:

"Rendben, alkalmaztuk ezeket
a remek csodás embereket,

hadd vegyék a kezükbe
a "vásárlói rabulejtést",

adjunk nekik eszközöket hozzá,
írják maguktól a szövegeket."

Aztán elég elképesztő dolog derült ki.

Néhányak szövegei addig mentek,

hogy díszes kis illusztrációkat
rajzoltak hozzájuk.

Ha a vevők pelenkát rendeltek ,
ilyen vicces szövegeket kaptak hozzá:

"Üdvözletünk a babának!"

Aztán, ha legközelebb
nagyobb méretet vettek, azt írták:

"Milyen gyorsan nő!"

Igazán odatették magukat.

Viszont volt úgy,
hogy párszor kisiklott az egész.

Volt, aki mindig azt írta:
"Köszi, köszi", állandóan.

Ők meg: "Oké, haver,
a főnök szokta nekem írni."

Inkább ne írjuk többet "köszi"-t.

Másrészről pedig voltak érdekes dolgok is.

A kreativitás kissé beindult.

Mindent nagy kiszerelésben adtunk:

nagy csomag pelenkák, vécépapírok,

nagy csomag Doritos, Oreo kekszek,

Nagy csomag fogamzásgátlókat is árulunk,

és így –

szürke területre érünk.

(Nevetés)

Van ugye 40-es óvszercsomagunk is.

A teremben csak felnőttek –
40-es óvszercsomag.

Valaki tehát rendelt belőle egyet –

(Nevetés)

Csak azt rendelték.

Ez 160 darab óvszer,

"Rabul ejtem én a vásárlót!" –
így az összekészítő.

(Nevetés)

"Ez a fickó..."

Ez az, amit írtak:

[Az optimistát mindenki szereti]

(Nevetés)

(Taps)

Nem tudtuk, rúgjuk-e ki
vagy léptessük-e elő, de ott van még.

"Az optimistát mindenki szereti."

Viszont itt kissé kisiklott,

és úgy éreztem, ellentmondásba keveredem.

És –

ó, elég csúnya elírás –

Ha csak a vörös T-E-D lenne itt,
amire számítottam,

nem lenne elírás, igaz?

(Nevetés)

(Taps)

Előre mondtam, szörnyű humorérzékem van,

most pedig kárpótolom.

De igenis, ellentmondásba keveredtem.

Ekkor pedig elkezdtünk csinálni azt,

ami nem volt része alapvető feladatunknak,

és kezdtek belebukni.

Aztán gondoltam, engedjük meg ezt nekik?

Hagyjuk, hadd folytassák tovább?

Nem tudom –

Nem tudtam ott akkor,

de ezt gondoltam:

a bukás annyira rossz?

Nem a kudarc ünneplése mellett vagyok.

A Szilíciumvölgyben sokan mondják:
"Ünnepeljük a kudarcot!".

Nem, nem tudom,
ha egészen addig mennénk,

mert az igazgatósági ülésen,
egyik tag sem mondja:

"Chie, az elmúlt négy hónapod kudarc,

csak így tovább, haver, jó?"

Nem mondtak még ilyet.

Ha ilyen szervezetnek a tagjai,

hívjanak fel, ott akarok lenni az ülésen.

Személyesen senki sem ünnepli a kudarcot,

de a kudarc, állítom, igenis kell

a hosszú távra tervező tagoknak,

akik okosak és ötletesek,

és valóban a kiadott feladat
teljesítéséért vannak.

A kudarc értelmezhető mint mérföldkő

a siker felé vezető úton.

Ha a mikromenedzselés hátulütője
az az általános nézet,

hogy gyakrabban vallunk kudarcot,

akkor ez nem annyira rossz,

de hol az előny?

Láttuk, milyen nagyszerű előnye van.

Megbíztuk mérnökeinket:

"Egyes elosztóközpontok
megépítése dollármilliókba kerül,

sok-sok kilométer szállítószalag,

de ugyanezt meg tudják csinálni,
hatékonyabbá tudják tenni,

dollármilliók elköltése nélkül?"

Megdolgoztattuk őket.

Meg is csinálták, ez nem photoshop,

a fickó valóban csiszol.

Megépítettek egy raktári robotot.

Nem adtuk ki, hogy mit,
milyen formában építsenek.

Kilencven nap kellett a prototípushoz:

Tesla akkumulátorokkal,
sztereoszkópiával, lézerradarral.

Mondhatni, hatékonyságban
kiváltja a szállítószalagot,

annak egyszeri beruházási költsége nélkül.

Tehát tovább megy mérnököknél.

Marketingrészlegünk –

azt mondtam, "tegyétek közzé;
helyesen cselekedjetek."

Marketingeseink közt van
ez a csodás hölgy, Nitasha.

Megállított a reggel:

"Chieh, a rózsaszín adóval mi lesz?"

Mentem a kávémért, majd leültem, aztán:

"Oké, Nitasha, mi a rózsaszín adó?"

Elmondta, és elég érdekes.

Néhányan talán tudják,
Amerika 32 államában

luxustermékként adózzák a női termékeket,

pl. az intim termékeket,

így a tamponok, betétek
luxusterméknek számítanak.

Nem merném felhívni feleségem –

vagy ha ő hívna, s azt mondaná:
"Drágám, hazajövet beugranál betétért",

erre én: "Édes,
épp kereskedelmi háború van,

a gazdaság nem áll jól,

nincs luxustermék e hónapban,
de a következőben, ígérem,

(Nevetés)

gondom lesz rá."

Elég hamar szingli lennék.

De ami felettébb érdekes –

nem mondtuk, mit csináljanak –,

de már a pénzüggyel dolgozva
visszaigénylik az adót,

amit országszerte a vásárlóktól
méltánytalanul szedünk be.

Ekkor pedig, lehet, azt gondolják:

"De mi a valódi előnye
a mikromenedzsmentnek?",

ami pedig ez:

ezek nem az én projektjeim.

nincsenek robotjaim.

A "Kell-e rózsaszín adó?"
kampány nem az enyém.

Egyik sem az,

de itt állok a TED színpadán,
és kapom értük az elismerést.

(Nevetés)

"Ez a fickó semmit se csinál,
de az elismerést az övé.

Igazi CEO, vérében van."

(Nevetés)

De a valóság ez.

Ez a CEO-ság nincs teljesen a véremben,

de megtanultam azt,
ami legjobban feladja a leckét,

meg kellett tanulnom,

és ez pedig ez.

A mikromenedzsmentnek
egyetlen megoldása van...

ez pedig a bizalom.

Köszönöm.

(Taps)