Aimee Mullins 12 pár lába

Aimee Mullins atléta, színésznő és aktivista a műlábairól beszél -- egy tucat lenyűgöző párral rendelkezik -- és a szupererőkről, amit nyújtanak neki: gyorsaság, szépség, plusz 15 centi magasság... Nemes egyszerűséggel újradefiniálja a test fogalmát.

Egy kb. 300 fős gyerekcsapatnak beszéltem

hat-nyolc éveseknek, egy gyerekeknek szóló múzeumban

és volt nálam egy zsák tele lábakkal

hasonló azokhoz, amiket itt fogok mutatni

és kipakoltam őket egy asztalra, hogy a gyerekek láthassák.

És, tapasztalataim szerint, a gyerekek természetüktől fogva kíváncsiak

azokra a dolgokra, amiket nem ismernek vagy nem értenek

vagy idegen számukra.

Csak akkor tanulnak meg félni ezektől a különbségektől,

ha a felnőttekől ezt a viselkedést tanulják,

ha leszoktatják őket a természetes kíváncsiságról

vagy megfékezik a kérdezősködést

abban a reményben, hogy illedelmes gyerek lesz belőlük.

Úgyhogy elképzeltem az elsős tanárnénit az előtérben,

ahogy mondja a kis rakoncátlanoknak, hogy "Bármit is tesztek,

ne bámuljátok a lábát."

De persze pont ez lenne a lényeg.

Hiszen épp ezért voltam ott, bámulásra és felfedezésre akartam őket rávenni.

Úgyhogy megbeszéltem a felnőttekkel,

hogy engedjék be a srácokat két percre,

egyedül, felnőttek nélkül.

Kinyílnak az ajtók, a srácok rárepülnek az asztalnyi lábra

böködnek, nyúlkálnak, piszkálják a lábujjakat,

próbálnak teljes súlyukkal ránehezedni a futólábra,

csak hogy lássák, mi történik.

És mondtam nekik: "Srácok, figyeljetek csak ---

felébredtem ma reggel, és úgy döntöttem, hogy át akarok ugrani egy házat --

nem túl nagyot, csak egy két-három emeletest

de ha most mondanotok kéne bármilyen állatot vagy szuperhőst vagy képregényhőst,

akármit, ami csak eszetekbe jut,

akkor milyen lábat csinálnátok nekem?

És egy hang azonnal felkiáltott: "Kenguru!"

"Nem nem nem! Béka legyen!"

"Nem, legyen Bigyó felügyelős!"

Neeeem! Hihetetlen Családosat!"

Meg hasonlókat, amiket... amikről nem is hallottam.

És akkor az egyik nyolcéves azt mondta:

"Hé, akkor már repülhetnél is, nem?"

És az egész terem, velem együtt, így: "Ja."

(nevetés)

És csak így, egycsapásra átváltoztam olyan asszonyból,

akire a gyerekek "fogyatékosként" tekintettek volna,

olyasvalakivé, akinek olyan lehetőségei vannak, ami nekik nincs.

Valakivé, akinek akár szuperképességei is lehetnek.

Érdekes.

Néhányatokkal talán már találkoztam a 11 évvel ezelőtti TEDen,

és rengeteget hallhattuk, hogy mekkora változást okozhat az ember életében ez a konferencia,

akár hallgatóként, akár előadóként van itt, és én sem vagyok kivétel.

A TED szó szerint a kilövőállása volt felfedezői életem következő évtizedének.

Akkoriban az általam bemutatott lábak a végtagprotézisek csúcsát jelentették.

Szőtt szénszálas futólábaim voltak

egy gepárd hátsó lábáról mintázva

amit láthattatok is tegnap a színpadon.

És volt egy nagyon élethű, életszerűen megfestett pár szilikonlábam.

Akkor megkaptam a lehetőséget, hogy felhívást intézzek

a hagyományos, orvosi protézissel foglalkozó közösségen kívüli innovátoroknak

hogy kamatoztassák tehetségüket a lábak építésének

tudományában, illetve művészetében.

Hogy ne skatulyázzuk be a formát, funkciót és esztétikát

hanem különféle értékeket rendeljünk hozzájuk.

Hát, szerencsémre rengetegen reagáltak a felhívásra,

és az utazás elkezdődött - vicces módon épp egy TED látogatóval,

Chee Perlmannel, aki talán ma is itt van valahol a közönség soraiban.

Ő akkor az ID című magazin szerkesztője volt,

és címplasztorit csinált belőlem.

Ez egy hihetetlen utazást indított el.

Különös találkozásokban volt részem,

számos meghívást kaptam világszerte

hogy a gepárd-lábakról tartsak előadást.

Az emberek odajöttek hozzám a konferencia után, a beszédem után,

férfiak és nők,

és a beszélgetés valahogy így zajlott:

"Tudod Aimee, te nagyon szép vagy.

Nem is tűnsz fogyatékosnak."

(nevetés)

Azt gondoltam: "Hát, ez óriási,

mert nem is érzem magam fogyatékosnak."

És a beszélgetés ráébresztett arra,

hogy a szépség egy felfedezésre váró terület.

Hogy kell kinéznie egy gyönyörű nőnek?

Milyen a szexi test?

És érdekes módon, az identitás nézőpontjából

mit jelent fogyatékosnak lenni?

Úgy értem, emberek -- Pamela Andersonnak több protézise van, mint nekem

őt mégsem nevezi senki fogyatékosnak.

(nevetés)

Szóval ez a magazin, Peter Saville grafikus segítségével,

felkereste Alexander McQueen divattervezőt és Nick Knight fotóst,

akiket ugyancsak érdekeltek ezek a kérdések.

Így hát három hónappal a TED után egy Londonba tartó

gépen találtam magam, életem első divatfotózásán,

melynek az eredménye ez a címlap:

Divatos sz-Épség

Három hónapra rá a kifutón Alexander McQueen ruháit mutattam be

egy kézzel faragott, tömör kőrisfa lábon.

Senki sem tudta -- mindenki azt hitte, csupán egy fából készült csizma.

Egyébként itt van nálam a színpadon:

Szőlőindák, magnóliák, igazán elragadó.

A költészet fontos.

A költészet az, ami beemeli a banális, mellőzött tárgyakat

a művészet birodalmába.

Átalakítja azt, amitől az emberek féltek, valami mássá

valamivé, amit érdemes megnézni

és tovább nézni,

és talán meg is érteni.

Ezt a következő kalandom során első kézből tanulhattam meg

a művész, Matthew Barnes, a "The Cremaster Cycle" című filmópuszában.

Itt csapott belém igazán a felismerés,

hogy a lábaim hordható szobrok is lehetnek.

És épp ezen a ponton kezdtem elszakadni az emberszerűség másolásának igényétől,

mint az egyetlen esztétikai ideáltól.

Úgyhogy elkészítettük azt, amit az emberek édesen üveglábnak hívtak

bár valójában tökéletesen fényáteresztő poliuretánból készült,

amiből a tekegolyó is készül.

Nehéz!

Aztán csináltuk ezt a lábat, ami a földbe van ültetve

és krumpligyökérzet nő benne, meg a tetejéből cékla,

és kedvesen pimasz lábujja van.

Ez egy jó közeli róla.

A másik szereplő egy fél-asszony, fél-gepárd volt --

egy kis hódolat a sportolói életszakaszomnak.

14 órányi mestersminkelésbe telt

hogy olyan lény váljék belőlem, melynek kidolgozott mancsai,

karmai, és mozgó farka van,

mint egy gekkónak.

(nevetés)

Aztán itt egy másik láb, amin együtt dolgoztunk...

olyan, mint egy medúza csápjai.

Ugyancsak poliuretán

És az egyetlen dolog, amire ezek a lábak alkalmasak,

mármint a film kontextusán kívül,

hogy felkorbácsolják az érzéseket, és beizzítsák a képzeletet.

Szóval a hóbort fontos.

Ma már több mint egy tucat pár műlábam van,

melyeket különböző emberek készítettek nekem,

és mindegyikkel egész máshogy érzem a talajt a lábam alatt.

Változtathatom a magasságomat is --

öt különböző magasság közül választhatok.

(nevetés)

Ma 185 centi vagyok.

Ezt a pár lábat kicsit több, mint egy éve készíttettem

Angliában, a Dorset Otropédián,

és mikor hazahoztam Manhattanbe

az első kimaradós estémen elmentem egy nagyon puccos buliba.

Ott volt egy lány, aki évek óta ismert

175 centisként.

Leesett az álla amint meglátott,

és felkiáltott: "Milyen magas lettél!"

Erre én: "Tudom. Mókás, nem igaz?"

Úgy értem, egy kicsit olyan, mint tűsarokra tűsarkat felvenni,

de egészen új kapcsolatom van az ajtófélfákkal

amit sosem gondoltam volna.

És rengeteg örömem telt benne.

És akkor a barátnőm rámnézett,

és azt mondta: "De Aimee, ez nem fair."

(nevetés)

(taps)

És ami igazán hihetetlen, hogy tényleg komolyan gondolta.

Nem fair, hogy tetszés szerint változtathatod a magasságod,

amikor csak akarod.

És ekkor tudtam

ekkor jöttem rá, hogy a társadalommal való párbeszéd

gyökeresen megváltozott

az elmúlt évtizedben.

Már nem arról van szó, hogy legyőzzük a hiányosságainkat

Inkább a gyarapodásról,

a lehetőségekről.

Egy művégtag már nem a veszteség pótlásának szükségességét jelképezi.

Annak jelképe is lehet, hogy viselőjének

hatalmában áll megteremteni bármit, amit akar

a saját keretein belül.

Így azok, akiket a társadalom egykor mozgássérültnek tekintett,

saját identitásuk építészei lehetnek

sőt, váltogathatják is az identitásukat azzal,

hogy megtervezhetik saját testüket

önhatalmúlag.

És ami jelenleg a leginkább izgat az az,

hogy a legújabb technológia --

mint a robotika, a bionika --

és az ősöreg költészet kombinálásával

közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük kollektív emberségünket.

Azt hiszem, hogy ha fel akarjuk fedezni az emberi mivoltunkban rejlő

minden lehetőséget,

akkor ünnepelnünk kell mindazt a szívbemarkoló erőt

és dicső fogyatékosságot, amivel rendelkezünk.

Shakespeare Shylockja jut eszembe:

Ha megszúrtok, nem vérzünk-e,

ha csiklandoztok, nem nevetünk-e?"

Emberségünk az,

és a benne rejlő minden lehetőség,

ami gyönyörűvé tesz bennünket.

Köszönöm.

(taps)