Milyenek lesznek a jövő foglalkozásai?

A közgazdász Andrew McAfee szerint igen, valószínű, hogy, robotok fogják átvenni a munkát tőlünk -- vagy legalábbis a jelenleg ismert munkákat. Ebben a jövőbe tekintő előadásban arról elmélkedik, hogy vajon milyenek lesznek a jövő foglalkozásai, és milyen oktatás szükséges a következő generációknak,hogy ezekre a munkákra alkalmassá váljanak.

Az író, George Eliot hívta fel a figyelmünket arra,

hogy az összes hibánk közül,

a jóslás a legnehezebben indokolható.

A sokak által az írónő 20. századi párjának tartott Yogi Berra

ugyancsak egyetért ezzel.

Ő így fogalmazott: "Jósolni nehéz dolog,

különösen a jövőre nézve."

Én viszont, figyelmen kívül hagyva
ezeket a figyelmeztetéseket,

most mégis konkrét jóslásba fogok bocsátkozni.

A világban, amit egyre gyorsabban építünk,

egyre több és több science fictionnak

tűnő dolgot fogunk látni,

és egyre kevesebb olyat, ami munkalehetőségnek látszik.

Hamarosan eljön az autonóm járművek kora,

amikor kevesebb teherautó-sofőrre lesz szükség.

A Siri alkalmazást az IBM Watson
számítógéphez fogjuk csatlakoztatni,

hogy automatizáljunk vele egy sor munkát,

amit jelenleg vevőszolgálati képviselők,

hibaelhárítók és diagnosztikusok végeznek,

és máris ott tartunk, hogy R2D2-kat

festünk sárgára, és állítunk munkába,

hogy raktárakban dolgozzanak,

elérve ez által, hogy sokkal kevesebb embernek kelljen

fel-alá mászkálnia ezeken a folyosókon.

Nos, már kb. 200 éve annak,

hogy az emberek pontosan azt mondják, amiről beszélek --

hogy eljött a technológiai munkanélküliség kora --

kezdve a ludditákkal,
akik szövőszékeket törtek össze Britanniában,

pontosan két évszázaddal ezelőtt,

és akik hatalmasat tévedtek.

A fejlett világ gazdaságai hosszú ideig

nagyon közel jártak a teljes foglalkoztatottsághoz.

Ami felvet egy lényeges kérdést:

miért más a mostani kor, ha egyáltalán az?

Hát azért, mert az elmúlt néhány évben

a gépeink elkezdtek olyan képességekre szert tenni,

mint azelőtt soha, de soha:

értenek, beszélnek, hallanak, látnak,

válaszolnak, írnak, és egyre újabb és újabb
képességeket sajátítanak el.

A mobil humanoid robotok például

még mindig hihetetlenül primitívek,

de a Védelmi Hivatal kutatási részlege

nemrégiben indított egy versenyt a célból,

hogy ilyen dolgokra tegyük képessé őket,

és ha hihetünk a híreknek, akkor

a verseny sikeresnek ígérkezik.

Amikor körülnézek, úgy érzem,
egyáltalán nincs messze a nap,

amikor androidok fognak végezni

sok olyan feladatot, melyeket most mi magunk csinálunk.

Egy olyan világot alkotunk, amelyben

egyre több és több a technológia,
és egyre kevesebb a munkalehetőség.

Ezt a világot mi, Erik Brynjolfssonnal úgy hívjuk, hogy

"az új gépkorszak".

Fontos megjegyezni, hogy

ez egy abszolút remek hír.

Ez a létező legjobb gazdasági hír a bolygón manapság.

Nem az, hogy milyen hatalmas a verseny, ugye?

Ez napjaink legjobb gazdasági híre,

mégpedig két fő ok miatt.

Az első, hogy a technológiai fejlődés teszi számunkra lehetővé,

hogy folytatódjon az a lenyűgöző jelenlegi tendencia,

amelyben a termelés volumene egyre nő,

miközben -- ezzel egy időben -- az árak csökkennek,

és amelyben a volumen és a minőség
robbanásszerű növekedést mutat.

Némelyek ennek hallatán azt mondhatják, hogy

ez csak sekélyes anyagiasság,

ám ez teljességgel téves megközelítése a dolgoknak.

A gazdasági rendszerünktől pontosan azt várjuk,

hogy bőséget biztosítson számunkra.

A másik ok, amiért az új gépkorszakot

remek dolognak tartom, az az, hogy amint androidok

kezdik végezni a különböző munkákat,
nem nekünk kell végeznünk többé,

így megszabadulunk a rabszolgamunkától és a fáradtságtól.

Amikor erről beszélgetek a barátaimmal

Cambridge-ben és a Szilícium-völgyben, azt mondják:

"Fantasztikus! Nincs több robotolás, nincs több küszködés!

Ez lehetőséget ad arra, hogy elképzeljünk

egy teljesen másfajta társadalmat,

egy társadalmat, amiben az alkotók, a felfedezők,

az előadók és az újítók

azért találkoznak szellemi és pénzügyi támogatóikkal,

hogy beszélgessenek, szórakoztassák, felvilágosítsák,

és inspirálják egymást."

Ez egy olyan társadalom,
amely nagyon emlékeztet egy TED Konferenciára.

És ebben tényleg rengeteg igazság van.

Csodálatos virágzásnak vagyunk szemtanúi.

Egy világban, ahol olyan egyszerű

egy tárgy létrehozása, mint egy dokumentum kinyomtatása,

csodálatos új lehetőségek várnak ránk.

Az egykori mesteremberek és amatőrök

most alkotókká válnak, akik

temérdek innovációért felelősek.

A korábban korlátok közé szorított művészek pedig

olyan dolgokat csinálhatnak, amelyekre korábban soha,

de soha nem volt lehetőségük.

Tehát csodálatos virágkorban élünk,

és minél többször nézek körbe, annál biztosabb vagyok benne,

hogy a fizikus Freeman Dysonnak ez az idézete

egyáltalán nem túlzás.

Csak egy egyszerű ténymegállapítás.

Egy döbbenetes korszak közepén járunk.

["A technológia Isten ajándéka.
Az élet után ez a legnagyobb ajándék,
amit az Istentől kaptunk.
Ez a civilizáció, a művészetek és
a tudományok szülőanyja." -- Freeman Dyson]

És ez egy újabb csodálatos kérdést vet fel:

Mi romolhat el egyáltalán ebben az új gépkorszakban?

Ugye? Szuper, most hagyjuk abba, kezdődjön a virágzás, irány haza.

A kihívások két nagyon kényes csoportjával kell szembenéznünk,

ahogy egyre mélyebbre hatolunk az általunk alkotott jövőbe.

Az első gazdasági jellegű, és lényegét remekül összefoglalja

az a képzeletbeli párbeszéd, ami

II. Henry Ford és Walter Reuther,

az autóipari munkások szakszervezetének
vezetője között játszódhatott volna le.

Miközben az egyik modern gyárban sétálgatnak,

Ford tréfásan Reutherhez fordul, és így szól:

Walter, hogy tudnád rávenni ezeket a robotokat,

hogy fizessék a szakszervezeti tagdíjat?

Mire Reuther hátraszól: "Hát te, Henry,

hogy tudnád rávenni őket, hogy autót vásároljanak?"

Reuther problémája ebben az anekdotában az,

hogy nem egyszerű felajánlani a munkaerőnket

egy agyongépesített gazdaságnak,

és ez nagyon világosan látható a statisztikákból is.

Ha megnézzük az elmúlt évtizedek

tőkemegtérülési mutatóit -- más szavakkal a vállalatok profitját, --

akkor növekedést látunk,

és azt látjuk, hogy soha nem látott magasságokban vannak.

A munkajövedelmeket, más szóval

a gazdaságban kifizetett bértömeget nézve viszont azt látjuk,

hogy minden idők legalacsonyabb szintjén áll,

és nagyon gyorsan tart az ellenkező irányba.

Hát ezek bizony rossz hírek Reuther számára.

Elsőre úgy tűnhet, hogy Fordnak viszont örülhetne nekik,

valójában azonban nem. Ha hatalmas mennyiségű

és drága terméket akarsz eladni az embereknek,

akkor nagy, stabil és prosperáló
középosztályra van szükség.

Nekünk Amerikában egyszer volt ilyenünk,

a háború utáni időszakban.

Most azonban a középosztály
hatalmas fenyegetésnek van kitéve.

Mindannyian ismerünk ilyen statisztikákat,

melyek közül én csak egyet említenék,

amely szerint Amerikában az átlagos jövedelem csökkent

az elmúlt 15 évben,

és fennáll a veszélye annak,

hogy az egyenlőtlenség és polarizáció veszélyes ciklusából

a következő időszakban sem tudunk kilábalni.

Az ezzel a fajta egyenlőtlenséggel együtt járó

társadalmi kihívásoknál érdemes egy kicsit elidőznünk.

Van egy sor társadalmi kihívás,

melyek miatt egyáltalán nem aggódom,

például amelyek ezeken a képeken láthatók.

Ez nem az a fajta társadalmi probléma,

ami miatt aggódnunk kéne.

Nem vagyunk híján az antiutópisztikus látomásoknak,

amelyekben a gépeink önállósítják magukat,

fellázadnak, és összehangolt támadást idítanak ellenünk.

Én is kezdek aggódni a miatt,

hogy egy napon a számítógépem ráébred a nyomtatóm létezésére.

(Nevetés) (Taps)

Ez tehát nem az a kihívás,
ami miatt nagyon nyugtalankodnunk kéne.

Hogy megértsék, milyen fajta kihívásokkal

kell szembenéznünk az új gépkorszakban,

elmondanék egy történetet két sztrereotíp amerikai dolgozóról.

Hogy még sablonosabb legyen a történet,

legyenek mindketten fehér bőrűek.

Az első egy egyetemet végzett szakember,

a kreatív fajtából, menedzser,

mérnök, orvos, ügyvéd vagy valami hasonló.

Őt Tednek fogjuk hívni.

Az amerikai felső középosztály tagja.

Ellenpárja egyetemi diplomával nem rendelkezik,

munkásként vagy hivatalnokként dolgozik,

alsó szintű fehérgalléros vagy kékgalléros munkát végez.

Őt meg nevezzük Billnek.

Ha kb. 50 évet visszamegyünk az időben,

akkor azt látjuk, hogy Bill és Ted feltűnően hasonló életet élnek.

Például 1960-ban valószínűleg mindketten

teljes munkaidőben, legalább heti 40 órában dolgoznak.

A társadalomkutató Charles Murray azonban kimutatta,

hogy ahogy elkezdtük automatizálni a gazdaságot --

és éppen a 60-as években kezdődött
a számítógépek üzleti célú alkalmazása --,

ahogy elkezdtünk fokozott ütemben technológiát,

automatizálást és digitális dolgokat bevinni a gazdaságba,

Bill és Ted sorsa kezdett határozottan elválni egymástól.

Ez alatt az időszak alatt Ted továbbra is

megőrizte teljes munkaidős állását. Bill viszont nem.

Bill sok esetben teljesen kiszorult a gazdaságból,

Ted viszont csak nagyon ritkán.

Az idők folyamán Ted továbbra is boldog házasságban élt.

Bill viszont nem.

Ted gyermekeit két szülő nevelte fel,

miközben Bill gyerekeiről ez egyáltalán nem mondható el.

És az egyéb dolgok, melyek azt mutatják,
hogy Bill kiszorult a társadalomból.

Egyre kevésbé vett részt az elnökválasztásokon,

és elkezdett gyakrabban börtönbe kerülni.

Sajnos nem tudok boldog történetet mesélni
ezekről a társadalmi trendekről,

és nem látom, hogy ezek a trendek mitől változnának meg.

Ezek a megállapítások igazak, függetlenül a vizsgált

etnikai vagy demográfiai csoportoktól,

és kezdenek olyannyira súlyossá válni,

hogy már veszélyeztetik

a Polgárjogi Mozgalommal elért csodálatos eredményeinket is.

És szilícium-völgybeli, a Cambridge-i barátaim figyelmét pedig

rendre elkerüli a tény, hogy ők a Tedek közé tartoznak.

Hogy ők ezt a csodálatosan tartalmas, termékeny életet élik,

és hogy ennek minden előnyét élvezhetik,

miközben Billnek egy teljesen más élet jutott.

Ők valójában mindketten azt bizonyítják, mennyire igaza volt Voltaire-nek,

amikor a munka előnyeiről beszélt,

és azt a tényt, hogy a munka nem is egy,
de három gonosztól ment meg bennünket.

["A munka megmenti az embert három gonosztól:
az unalomtól, a bűntől és a szükségtől." -- Voltaire]

Mit kezdhetünk hát ezekkel a kihívásokkal?

A gazdasági forgatókönyvek meglepően világosak,

meglepően egyértelműek, legalábbis rövid távon.

A robotok nem fogják elvenni a munkánkat a következő egy-két évben,

így a klasszikus Econ 101 forgatókönyv még kiválóan fog működni:

Ösztönözd a vállalkozásokat,

duplázd meg az infrastruktúrát,

és biztosítsd, hogy megfelelő szakértelemmel rendelkező

emberek kerüljenek ki az oktatási rendszerből.

Hosszabb távon viszont egy olyan gazdaság irányába haladunk,

amely nagyobb részt technológiából,
és csak kisebb részt emberi munkából áll,

és ezért komolyan fontolóra kell vennünk

néhány gyökeres beavatkozást,

például mint a garantált minimális jövedelem bevezetését.

Bizonyára ülnek itt olyanok,
akiket ezek a dolgok kellemetlenül érintenek,

mert a gondolatnak van egyfajta szélsőbaloldali felhangja,

és mert a vagyon újrafelosztásának radikális módjaira utal.

Végeztem egy kis kutatást ezzel kapcsolatban,

aminek eredménye talán megnyugtatja az aggódókat,

mivel a garantált minimális jövedelem legnagyobb hirdetői

olyan, habzó szájú szocialisták voltak, mint

Friedrich Hayek, Richard Nixon és Milton Friedman.

És ha aggódni kezdenének amiatt,

hogy egy ilyen garantált jövedelem

esetleg elfojtaná a siker utáni vágyunkat,

és önteltté tenne bennünket,

akkor érdekelheti önöket, hogy a társadalmi mobilitás,

amire annyira büszkék vagyunk az Egyesült Államokban,

jelenleg alacsonyabb, mint az észak-európai országokban,

melyek, mint tudjuk, rendkívül nagyvonalú
szociális hálóval rendelkeznek.

A gazdasági forgatókönyv tehát tényleg tiszta és világos.

A társadalmi forgatókönyv viszont komoly kihívásokat tartogat.

Nem tudom, milyen forgatókönyv alapján lehetne például

Billt visszaszerezni, és egész életén keresztül megtartani.

Azt viszont tudom, hogy az oktatás egy fontos fejezete lesz.

Ezt volt alkalmam közvetlenül is megtapasztalni.

Iskoláim első éveiben a Montessori-módszer szerint tanultam,

és ez a módszer arra tanított,

hogy a világ érdekes hely,

az én dolgom pedig ennek a helynek a felfedezése.

Ez az iskola csak három évig tartott,

utána a közoktatási rendszerben folytattam,

ahol úgy éreztem magam, mintha a Gulagba kerültem volna.

Utólag már tudom, hogy ennek a feladata az volt,

hogy felkészítsen a hivatalnoki vagy munkáséletre,

de akkoriban úgy éreztem, az egész arra megy ki,

hogy ne érdekeljen, mi folyik körülöttem.

Ennél jobban kell csinálnunk!

Nem folytathatjuk tovább a Billek kirekesztését.

Van már néhány bíztató jel, ami azt mutatja,
hogy a dolgok kezdenek jobbra fordulni.

Látjuk, amint a technológia
egyre mélyebben van jelen az oktatásban,

és magával ragadja az embereket a legfialatabb tanulóinktól

a legidősebbekig.

Az üzleti élet prominens személyiségeitől azt halljuk,

hogy újra kell gondolnunk dolgokat,
amelyekhez jó ideje már megszokásból ragaszkodunk.

Látunk igen komoly, kitartó

és tényeken alapuló erőfeszítéseket annak megértésére,

hogy miként lehetne beavatkozni
a legproblémásabb közösségek életébe.

Már dereng valami fény az alagút végén.

Egy percig sem akarnám azt állítani,

hogy mindez elég lenne.

Nagyon kemény kihívások várnak még ránk.

Csak hogy nézzünk egy példát:
jelenleg is van mintegy ötmillió amerikai,

aki legalább hat hónapja munkanélküli.

Nem úgy fogunk rajtuk segíteni,

hogy visszaküldjük őket a Montessoriba.

Engem leginkább az aggaszt, hogy olyan világot építünk,

amelyben a csillogó-villogó technológiákat

egy ütött-kopott társadalomba ágyazzuk be,

egy olyan gazdasági környezetbe,
ami egyenlőtlenséget generál

lehetőségek helyett.

De én egyáltalán nem hiszem, hogy ezt fogjuk tenni.

Azt hiszem, ennél sokkal okosabban fogunk cselekedni,

mégpedig egy igen nyilvánvaló ok miatt:

a tények már itt vannak a nyakunkon.

Ennek az új gépkorszaknak a létezése

és a gazdasági változások
egyre szélesebb körben válnak ismertté.

Ha fel akarjuk gyorsítani ezt a folyamatot, akkor például

legjobb közgazdászaink és politikusaink

Watson ellen játszhatnának "Jeopardy"-t.

Elküldhetnénk a Kongresszust egy autonóm járműves utazásra.

És ha elég sok ilyen dolgot teszünk,

azzal egyre inkább erősítjük azt a hitet, hogy a dolgok megváltozhatnak.

És akkor a verseny elkezdődik,

mert egy másodpercig sem hiszem,

hogy elfelejtettük volna, hogyan kell kemény kihívásokkal megküzdeni,

vagy hogy túlságosan fásultak,
vagy érzéketlenek lennénk a próbálkozáshoz.

A beszédemet a szavak két olyan mesterétől vett idézettel kezdtem,

akiket egy óceán és egy évszázad választott el egymástól.

Hadd zárjam két, egymástól hasonlóan távoli

politikus szavaival.

Winston Churchill 1949-ben eljött MIT-beli otthonomba,

és azt mondta: "Csak úgy hozhatjuk a széles tömegeket

minden országban a bőség asztalához,

ha fáradhatatlanul javítjuk

technológiai termelésünk eszközeit."

Abraham Lincoln ismerte fel, hogy van még egy fontos összetevő.

Ő azt mondta: "Én szilárdan hiszek az emberekben.

Ha az igazságot hallják, képesek megbirkózni

bármilyen országos válsággal.

A lényeg, hogy a tényeket kell eléjük tárni."

Az optimista gondolat, a lényeg,
amit búcsúzóul itt akarok önöknek hagyni, az,

hogy az új gépkorszak tényei egyre nyilvánvalóbbak,

és meggyőződésem, hogy arra fogjuk őket használni,

hogy kijelöljük a megfelelő utat a kihívásokkal teli,

bőséges gazdaságba, amelyet együtt építünk.

Köszönöm.

(Taps)