Mi a munka jelentősége?

Roy Bahatot valami aggasztotta. Cége új technológiába fektet be, pl. a mesterséges intelligenciába, hogy hatékonyabb legyen a piacon, de Roy elgondolkodott azon, hogyan hat az MI az emberekre, akiknek a munkája megváltozhat, megszűnhet, vagy kevésbé tölti el őket elégedettséggel? A kérdés kétéves kutatásra ösztönözte, hogy felfedezze, mi motivál minket, és miért dolgozunk? Bryn Freedman kurátorral folytatott beszélgetésében megosztja, mit tudott meg, és meglepő dolgokba enged bepillantást, melyek a munka jövőjéről folytatott beszélgetés menetét alakítják.

Bryn Freedman: Az ön cége
támogatja a MI-t és befektet.

Miért higgyünk önnek,

hogy előítéletektől mentes
és hasznos dolgot mond nekünk

a munka jövőjéről?

Roy Bahat: Igen, ilyen vagyok.

Mikor reggel azt olvassuk az újságban:

"Jönnek a robotok, elvehetik a munkánkat",

akkor mint a munka jövőjével
foglalkozó start-up befektető

alapítványunk jelentette ki elsőként:

a mesterséges intelligenciára
kell koncentráljunk.

Mikor ezt olvastam, azt mondtam:

"A mindenit! Rólam írnak. Ez az én művem."

Aztán elgondolkoztam:
álljunk meg egy pillanatra!

Ha ez így folytatódik,

akkor nem csak az általunk támogatott
start-up fog kínlódni,

mert a munkanélküliek
tömegei képtelenek lesznek

a maguk gyártotta árukat megvenni,

hanem az egész gazdaság
és társadalom is küszködni fog.

Az én szerepem lenne
itt ülve megnyugtatni önöket:

"Minden rendben van.
Minden nagyszerűen alakul.

Hiszen évekkel a bankautomaták
beüzemelése után

több bankpénztáros van."

Ez igaz.

De mikor megvizsgáltam, arra gondoltam:
"Gyorsulnak a dolgok,

s ha így van, megvan az esélye,
hogy kitörjön a káosz."

Sejtettem, hogy valaki
kell tudja erre a választ.

Annyi ötlet van a nagyvilágban.

Könyveket bújtam, konferenciákra jártam,

és több mint 100 próbálkozást számoltunk
össze, melyek a munka jövőjét kutatták.

Nyugtalanító tapasztalat volt,

mert mindenhonnan folyton ezt hallottam:

"Jönnek a robotok!"

Más erre azt mondta volna:

"Ne gyötrődj miatta, folyton emlegetik,
de mindig jól alakul."

Más pedig azt mondaná:

"Ez a munkánk jelentőségéről szól."

Aztán vállrándítással mindenki
továbbállna, és inna valamit.

E beszélgetés kabukielőadásra
emlékeztetett,

ahol senki nem beszél egymással.

Ismerőseim és munkatársaim
a technológia világából

nem érintkeztek szakpolitikai
döntéshozókkal,

és ez a másik irányban sem működött.

Ennek kutatására társultunk
az Új Amerika nevű,

pártoktól független civil szervezettel.

Szakembereket hívtunk össze:

volt köztük technológiai
cég MI-szakértője,

videójáték-tervező,

és belvárosi konzervatív,

és Wall Street-i befektető

és szocialista folyóiratszerkesztő,

szó szerint egy szobában;
néha kínos helyzetek adódtak –,

mindezt azért, hogy kiderítsük,
mi várható a jövőben.

Egyszerű kérdést tettünk fel:

"Hogy hat a technológia
a jövőbeli munkára?"

10-20 évvel tekintettünk előre,

elég távoli jövőbe akartunk látni,
hogy valódi változások történjenek,

de elég közelre ahhoz, hogy ne
teleportálásról beszéljünk.

Rájöttünk –

erre évente emlékeztet a világ –,

hogy nehéz megjósolni, mi várható.

A jóslás helyett tehetünk mást.

Elképzelhetünk különböző
lehetséges jövőváltozatokat.

Ezt tettük.

Forgatókönyv-tervezési
gyakorlatokat végeztünk.

Helyzeteket képzeltünk el,
amikor egyetlen munka sem garantált.

Elképzeltük, amikor minden munka biztos.

Sorra vettük az összes lehetséges esetet.

Az eredmény meglepett minket:

amikor átgondoljuk
a jövőképeket és a teendőket,

kiderül, hogy a teendők

minden esetben azonosak.

A 10-20 évre tervezés
iróniája, hogy rájöttünk:

a folyamatok, melyekre hatni kívánunk,

már mozgásban vannak.

Az automatizálás már zajlik,
a jövő már zajlik.

BF: Mit jelent ez? Mit mond ez nekünk?

Ha a jövő már zajlik, akkor mit tegyünk,

és miről kellene elgondolkozzunk?

RB: Először meg kell értenünk a feladatot.

Az adatok szerint
a gazdaság hatékonyabb lett,

és az egyes munkások is
hatékonyabbak lettek,

de bérük nem nőtt.

Ha vesszük a legjobb munkaképes
korú férfiak arányát napjainkban –

legalább is az USA-ban –

1960-hoz viszonyítva,

akkor ma háromszor több a munkanélküli.

Aztán mindenfélét beszélnek.

Leültem Walmart-dolgozókkal beszélgetni.

"Mit gondolnak
az önkiszolgáló pénztárról?”

Azt mondták: "Az hagyján,
de hallott már a pénzkezelőgépről?

E gépet épp most üzembelik be.

Két munkahelyet szüntet meg áruházanként."

És azt gondoltuk: "Hoppá!
Nem értjük a helyzetet."

Felkutattuk a kiszorítottak hangját,

mindazokét, akiket a változás érintett.

Elhatároztuk, hogy meghallgatjuk őket,

"az automatizálás károsultjai"-t.

Az utóbbi éveket ezzel töltöttem.

Voltam a mitchigani Flintben
és az ohiói Youngstownban,

vállalkozókról beszélgetve
kerestem a megoldást

teljesen más területen is,
mint New York vagy San Francisco

vagy London vagy Tokió.

Kétszer jártam börtönben,

hogy bennlakókkal a szabadulásuk
utáni munkájukról beszélgessek.

Kamionosokat kérdeztem
az önvezető kamionokról.

Beszélgettem alkalmazottakkal,

akik főállásuk mellett
idősödő rokonukat gondozták.

Beszélgetés közben

két téma jelent meg élesen és világosan.

Az első, hogy az emberek
kevésbé a több pénzre hajtanak,

vagy kerülik a robotizálással
fenyegető helyeket;

inkább valami stabilra vágynak.

Előreláthatót szeretnének.

Ha közvélemény-kutatást végzünk,
milyen munkát szeretnének azok,

akik 15 000 dollár alatt keresnek évente,

akkor általában a stabil és biztonságos
jövedelmet választják

a nagyobb keresettel szemben.

Ha figyelembe vesszük,

hogy nem csak azok vannak, akik keresnek,

hanem azok is, ők a nagy többség,

akiknek havonta ingadozó a bevételük,

és bizonytalanságban élnek,

akkor hirtelen világossá válik:

"Ácsi! Valódi feladattal állunk szemben."

A másik dolgot kicsit
tovább tartott megérteni:

azt mondták, hogy méltóságot szeretnének.

A munkából fakadó önértékelés fogalma

vissza-visszatért a beszélgetéseinkben.

BF: Természetesen értékelem a válaszát.

De méltósággal nem lehet jóllakni.

nem lehet a gyerekeket
önbecsülésből ruházni.

Hogy lehet ezt összehangolni,

mit jelent a méltóság,

és mi a kapcsolata a stabilitással?

RB: A méltóság nem ehető.
Elsősorban stabilitásra van szükség.

A jó hírem az,

hogy a legtöbb beszélgetésünk napjainkban

ennek megoldásáról szól.

A feltétel nélküli alapjövedelem
kutatásának kezdeményezője vagyok

például,

hogyan teremtsük meg a beteggondozást

és más juttatásokat.

E beszélgetések már folyamatban vannak,

e kérdéseket mostanában kell megoldani.

Ez korszakunk válsága.

A beszélgetéseinkből kiderült,

hogy ezt meg tudjuk tenni,

de tán ez sem elég.

Az első pillanattól tisztáznunk kell

miként ad a munka méltóságot,

hogy úgy éljünk, ahogy szeretnénk.

A méltóság fogalma

nehezen megfogható,

mert mikor erről hallanak –
őszintén szólva, főleg a gazdagok –,

akkor jelentőséget értenek rajta.

Úgy értik: "A munkám fontos nekem."

Visszatérve, ha közvélemény
-kutatáson az a kérdés:

"Mennyire lényeges, hogy a munkád
fontos legyen számodra?",

csak a legalább 15 000 dollár
éves jövedelműek mondják,

hogy lényeges a munkájuk fontossága.

BF: Jelentős, értelmes?

RB: Meghatározásként:
"Fontos neked a munkád?"

Bármit jelentsen is ez.

A méltóság természetesen fontos.

Beszéltem kamionsofőrökkel,
volt aki ezt mesélte:

"Láttam a rokonom, ahogy vezet,
kimentünk nyílt pályára, csodálatos volt.

Több pénzt kerestem vele,
mint a diplomások."

Gondolatmenetük végére érve,
valami ilyesmit tesznek hozzá:

"Az embereknek reggelente
zöldség és gyümölcs kell,

én viszem oda nekik."

Beszélgettem valakivel, aki munka
mellett nagynénjét gondozta.

Jó jövedelme volt.

Egyik alkalommal megkérdeztük tőle:

"Miért gondozod a nagynénéd? Nem tudsz
megfizetni valakit, hogy gondozná?"

Azt felelte: "Nagynéném
nem szeretne alkalmazottat.

Rám van szüksége."

Megjelent a nélkülözhetetlenség fogalma.

Ha tanulmányozzuk a méltóság szót,
az lenyűgöző.

Egyik legősibb angol szó, még az ókorból.

Két jelentése van:

az egyik az önérzet, önbecsülés,

és a másik, hogy megfelelő, találó;

azt jelenti, hogy részei vagyunk
valami nálunk sokkal nagyobbnak,

s ez összekapcsol valami egésszel,

azaz: szükség van ránk.

BF: Akkor mi a magyarázata,

hogy nem fizetjük meg a tanárokat,

és nem fizetjük meg az idősgondozókat.

Nem fizetjük meg azokat,
akik valóban törődnek velünk,

de nagy szükségünk van rájuk?

RB: A jó hír, hogy már végre
felvetődött ez a kérés.

Mint MI-fejlesztőket sokszor felhívnak

alapítványok vagy cégvezetők:

"Mit tegyünk ezzel?"

Régebben azt szokták kérdezni:

"Mit kezdjünk az automatizálással?"

Napjainkban azt kérdezik:
"Mit kezdjünk az önbecsüléssel?"

Tudják, hogy az alkalmazottaiknak,

akiknek a házastársa valakit gondoz,

fontos a méltóságuk, hogy munkájukat
képesek legyenek elvégezni.

Kétféle válasz lehetséges:

Van az anyagi oldala, hogy megéljenek.

Ez a stabilitás. Enni kell.

Tágabb értelemben véve kultúránkat,
feltesszük a kérdést:

"Kiket tartunk hősöknek?"

Azt szeretném,
hogy a folyóiratok borítóján

a hősies gondozók legyenek láthatók.

Vagy Netflix sorozatokat,
melyekben azokat viszik filmre,

akik élhetővé teszik világunkat,
hogy kedvünkre élhessünk.

Legyenek ők a példaképeink.

Ezt a műsort nyomnám a Netflixen.

Erről szóltak a krónikások régebb:

Studs Terkel,

az amerikai szakmai tapasztalat
elbeszélt történelmének megörökítője.

Szükségünk van
a nélkülözhetetlenség érzésére,

az egymáshoz kapcsolódás érzésére.

Talán ez a magyarázata,
hogy társadalmat alkotunk.

Engem az foglalkoztat:

ha 100 évet visszatérve
őseinkkel találkoznánk:

nagyszüleinkkel, ükszüléinkkel,
a szabóval, a bányásszal,

megnéznék, most miből élünk,
és azt mondanák: "Ez nem munka."

Ücsörgünk, gépelünk, beszélgetünk,
nem vagyunk veszélyben, hogy megsérülünk.

Úgy találom, hogy ha előretekintünk
100 évet,

akkor is tenni fogunk egymásért.

Még szükségünk lesz egymásra.

Munkának fogjuk tekinteni.

Az egész dologgal,
csak azt akarom kifejezni,

hogy a méltóság nem azt jelenti,
hogy van munkánk.

Ha azt állítjuk, hogy a méltóságunkhoz
munkára van szükségünk,

ahogy sokan állítják,

akkor következőre
azt mondjuk minden szülőnek,

minden tanárnak, minden gondozónak,

hogy hirtelen –

mivel nem fizetik meg a munkájukat –

hiányzik belőle a lényeges emberi minőség.

Nekem az a korunk nagy kirakósa:

Meg tudjuk adni
az életre szóló stabilitást,

és teljes körű identitást
tudunk kidolgozni,

amely nem csak a rasszt, nemet,
de több nemzedéket tekintve is befogadó –

úgy értem, minden emberi
tapasztalatot befogad –

így értjük meg, hogyan van
szükségünk egymásra.

BF: Köszönöm
RB: Köszönöm

BF: Köszönjük, hogy eljött.

(Taps)