Dave Meslin: A közöny ellenszere

A helyi politikai ügyek -- iskolák, zónák, választások -- ott érintik az életünket, ahol lakunk. Vajon miért nem veszünk részt bennük minél többen? Valóban közönyösek lennénk? David Meslin szerint nem. Bemutat hét akadályt, mely visszatart bennünket a részvételtől, hiába törődünk a közügyekkel.

Milyen gyakran halljuk,

hogy az emberek egyszerűen közönyösek?

Hányszor mondták már,

hogy az igazi, lényegi változás lehetetlen,

mert a legtöbb ember túl önző,

túl ostoba vagy túl lusta ahhoz,

hogy megpróbáljon változtatni a közösségében?

Ma azt szeretném bebizonyítani, hogy ilyen közöny

valójában nem létezik,

sőt, az emberek igenis érdeklődőek,

csakhogy olyan világban élünk,

amely ellehetetleníti a részvételt

azáltal, hogy állandóan akadályokat helyez elénk.

Mutatok is majd erre néhány példát.

Kezdjük a városházával.

Láttak már ilyet?

Egy újsághirdetés.

Egy közlemény a zónák változtatásáról egy új irodaépület miatt,

hogy a környéken lakók tudjanak róla, mi történik.

Amint látják, lehetetlen elolvasni.

El kell olvasni a feléig,

hogy kiderüljön, milyen címről van szó egyáltalán,

és még lejjebb, apró, 10 pontos betűkkel

írják, hogyan lehet részt venni benne.

Képzeljék el, ha a magánszektor is így reklámozna --

ha a Nike így reklámozná

a cipőit.

(Taps)

Ez sosem fog megtörténni.

Sosem fogunk látni ilyen hirdetést,

a Nike ugyanis tényleg el akarja adni a cipőit.

Ezzel szemben Toronto városatyái

nyilvánvalóan nem akarják, hogy részt vegyünk a tervezésben,

különben a hirdetéseik inkább így néznének ki --

egyértelműen megadott információkkal.

Amíg a városvezetés ilyen hirdetéseket ad fel,

hogy felhívja az emberek figyelmét,

addig természetesen az emberek nem fognak odafigyelni.

Csakhogy ez nem közöny;

ez a szándékos kirekesztés.

Közügyek.

(Taps)

Ahogy a közügyeinket intézzük,

az hatalmas akadály

bármilyen progresszív politikai változás előtt.

Ugyanis lényegében árcímkét tettünk a véleményszabadságra.

Az a leghangosabb, akinek a legtöbb pénze van,

ő uralja vizuális és mentális környezetünket.

Ezzel az a gond,

hogy vannak lenyűgöző üzenetek, amiket közölnünk kellene egymással,

csakhogy nem éri meg.

Ezért nem látjuk őket hirdetőtáblákon.

A médiának fontos szerepe van

a politikai változásban betöltött szerepünk kialakításában,

főleg azáltal, hogy hanyagolja a politikát,

és csak a hírességekre és botrányokra koncentrál.

Ám amikor mégis szóba kerülnek a fontos politikai témák,

egyáltalán nem ösztönzik a részvételt.

Mutatok egy példát: ez a Now magazin múlt heti száma --

progresszív, belvárosi torontói hetilap.

Ez a főcímsztori.

Egy cikk egy színielőadásról,

leírja, hol lehet megtekinteni,

ha esetleg meg akarnánk nézni, miután elolvastuk a cikket --

hol, mikor, és a webcím.

Ugyanezt látjuk a filmkritika esetében,

a művészeti kritikánál,

és a könyvkritikánál -- hol lesz a felolvasás, ha el akarnánk menni.

Az étteremnél -- mert lehet, hogy nemcsak olvasni akarunk róla,

hanem el is szeretnénk látogatni az étterembe.

Leírják hol van, milyenek az árai,

mi a címük, telefonszámuk, stb.

És elérkezünk a politikai cikkekhez.

Íme egy nagyszerű cikk egy fontos választási kampányról.

Ír a jelöltekről -- nagyon jól meg van fogalmazva,

de sehol semmi információ, semmi emlékeztető,

nincs megadva a kampány weboldala,

sem az, hogy mikor lesznek a viták, vagy hogy hol vannak a kampányirodák.

Itt egy másik nagyszerű cikk

a tömegközlekedés privatizálását ellenző új kampányról,

elérhetőségi információk nélkül.

Mintha az lenne az üzenet,

hogy az olvasók valószínűleg akarnak enni,

talán olvasni, filmet nézni, de nem akarnak részt venni a közösségi életben.

Azt gondolnánk, hogy ez apróság,

de szerintem fontos, mert rögzít egy rossz szokást,

és azt a veszélyes gondolatot erősíti meg,

hogy a politika közönségsport.

Hősök: mi a véleményünk a vezetőinkről?

Nézzük meg ezt a 10 filmet. Mi a közös bennük?

Valaki?

Mindben kiválasztott hősök szerepelnek.

Valaki odament hozzájuk, és azt mondta: "Te vagy a kiválasztott.

Van egy prófécia. Neked kell megmentened a világot."

Aztán az illető elmegy és megmenti a világot, mert azt mondták,

és néhány ember csatlakozik hozzá.

Ezáltal megérthetjük,

miért van az, hogy a legtöbb ember nem tekinti magát vezetőnek.

Mert rossz üzenetet kapunk arról, hogy mit jelent vezetőnek lenni.

Először is, a hősies törekvés

kollektív dolog.

Másodszor: tökéletlen, nem igazán dicsőséges,

nincs határozott kezdete és vége.

Ez egy egész életen át tartó folyamat.

De ami a legfontosabb: önkéntes.

Önkéntes.

Amíg azt tanítjuk a gyerekeknek,

hogy a hősiesség akkor kezdődik, amikor valaki megérint egy jelet a homlokodon,

vagy amikor valaki azt mondja, hogy egy prófécia szól rólad,

a vezetésnek pont a legfontosabb jellemzőjét mellőzzük,

méghozzá azt, hogy belülről fakad.

Arról szól, hogy kövessük az álmainkat --

kéretlenül, mindig kéretlenül --

és fogjunk össze másokkal, hogy valóra is válthassuk őket.

Politikai pártok -- ajjaj...

A politikai pártoknak

alapvetően ösztönözniük kellene

az embereket a részvételre.

Ehelyett sajnos

csalódást okozó, fantáziátlan szervezetek,

melyek annyira támaszkodnak a piackutatásra,

szavazásra és célcsoportokra,

hogy végül mindannyian csak ugyanazt ismételgetik,

lényegében azt mondják nekünk, amit hallani akarunk,

ahelyett, hogy merész és kreatív ötletekkel állnának elő.

Az emberek megérzik az ilyet, és ez táplálja a cinizmust.

(Taps)

Jótékonyság:

A kanadai jótékony csoportok nem támogathatnak pártokat.

Ez komoly probléma és akadály,

ugyanis ezáltal a legszenvedélyesebb és legjobban informált hangok

teljesen el vannak némítva, különösen a választások alatt.

Ezzel el is érkeztünk az utolsó akadályhoz,

a választásokhoz.

Bizonyára észrevették már, hogy a választás Kanadában egy vicc.

Elavult rendszereket használunk,

melyek méltánytalanok, és véletlenszerű eredményeket produkálnak.

Kanadát jelenleg egy olyan párt vezeti,

amit a legtöbb kanadai valójában nem is akart.

Hogyan bátoríthatnánk több embert a szavazásra,

ha egyszer Kanadában úgysem számít a szavazatuk?

Ha mindezt összeadjuk,

már nem is csodálkozunk, hogy az emberek közönyösek.

Hiszen minden irányban falba ütköznek.

Nem akarok pesszimistának tűnni

azzal, hogy ismertetem a problémákat, és elmondom, mi áll az utunkban.

Épp ellenkezőleg: szerintem az emberek csodálatosak és okosak,

és igenis törődnek ezekkel a dolgokkal.

De amint már mondtam, olyan környezetben élünk,

melyben ezek az akadályok az utunkban vannak.

Amíg elhisszük, hogy az emberek, a saját szomszédaink

önzők, ostobák vagy lusták,

addig nincs remény.

De változtathatunk mindazon, amit említettem.

Megnyithatjuk a városházát.

Megreformálhatjuk a választási rendszereinket.

Demokratizálhatjuk a közügyeket.

Az üzenetem,

hogy ha újradefiniáljuk a közönyt,

nem mint egyfajta lelki szindrómát,

hanem mint a részvételt ellehetetlenítő

kulturális akadályok bonyolult hálózatát,

és ha egyértelműen meghatározzuk,

hogy melyek ezek az akadályok,

és együttműködünk, hogy elhárítsuk őket,

akkor a határ a csillagos ég.

Köszönöm.

(Taps)