A gyászból nem továbblépünk. Előrelépünk vele.

Ebben a beszédében, amely hol vicces, hol szívszorongató, az író és internetes rádiós műsorvezető, Nora McInerny az életről és halálról szerzett bölcsességét osztja meg velünk. Egy olyan bölcsességet, amelyért nagy árat fizetett. Őszintén közelít meg egy témát, amely – nézzünk szembe vele – mindannyiunkat érint, és ez egyszerre felszabadító és torokszorító. A leghatározottabban arra bátorít minket, hogy változtassunk a gyászhoz való hozzáállásunkhon. "...aki gyászol, fog majd nevetni és mosolyogni is újra", mondja. "...idővel majd előrelépnek. De ez nem jelenti azt, hogy továbbléptek."

Nos, 2014 nagyszerű év volt a számomra.

Volt ilyenjük?

Egy nagyszerű, egy igazán sikeres év?

Az enyém így nézett ki.

Október 3-án elvetéltem
a második gyermekünkkel.

Aztán október 8-án az apám meghalt rákban.

Majd november 25-én
meghalt a férjem, Aaron,

miután három évet küzdött
négyes stádiumú glioblastomával,

ami csak egy csicsás név az agytumorra.

Szóval vicces vagyok.

(Nevetés)

Az emberek imádnak folyton
meghívni mindenhova.

Zsúfolt társasági élet.

Általában mikor az életemnek
ezen részéről beszélek,

alapvetően így reagálnak:

(Sóhaj)

"El sem... el sem tudom képzelni."

De szerintem el tudják.

Szerintem el tudják.

És szerintem el is kellene,

mert egy nap meg fog történni önökkel is.

Talán nem ugyanezek a veszteségek,
nem ugyanilyen sorrendben vagy tempóban,

de mondtam: vicces vagyok,

és a kutatás, amit láttam,
megdöbbenti majd önöket:

mindenkinek, akit szeretnek, száz százalék
esélye van, hogy meghaljon.

(Nevetés)

És ezért jöttek el a TED-re.

(Nevetés)

(Taps)

Szóval mióta e veszteségek értek,

karriert csináltam abból, hogy a halálról
és veszteségről beszéljek,

nemcsak a sajátomról,
mert azt könnyű ismételgetni,

hanem mások veszteségeiről
és tragédiáiról is.

Ez egy piaci rés, azt kell mondjam.

(Nevetés)

Egy kis piaci rés, és azt kívánom,
bár több pénzt hozna, de...

(Nevetés)

...írtam néhány lelkesítő könyvet,

vezetek egy internetes rádióadást,
beindítottam egy nonprofit alapítványt.

Csak teszem, ami tőlem telik,

hogy több ember számára tegyem
elviselhetővé az elviselhetetlent,

és a gyász annyira elviselhetetlen.

Annyira elviselhetetlen,
különösen, ha valaki más gyásza az.

Szóval annak a munkának egy része
ez a csoport, amit Moe barátommal kezdtem,

aki szintén özvegy;

szóval úgy hívjuk,
"A Dögös Ifjú Özvegyek Klubja".

(Nevetés)

És igazi, van tagsági kártyánk

és pólónk.

És amikor meghal valakijük,
a férjük, feleségük, barátnőjük, barátjuk,

egyáltalán nem számít, házasok voltak-e,

a barátaik és a családjuk
elkezd keresgélni

a barátok barátainak
a barátainak a barátai közt,

míg nem találnak valakit,
aki valami hasonlón esett át,

és aztán összehozzák magukat,

hogy egymással beszélgessenek,
ne más emberekre zúdítsák a bánatukat.

(Nevetés)

Szóval ezt csináljuk.

Csak egy sor kis csoport,

ahol férfiak, nők, melegek, heterók,
házasok, kapcsolatban állók

beszélgethetnek a halottaikról,

és elmondhatnak dolgokat,

amelyeket a környezetük nem tud befogadni,
vagy nem szívesen hallgatna meg.

Mindenféle, változatos beszélgetések.

Például, "A férjem két hete hunyt el,

csak a szexre tudok gondolni,
ez normális?"

Igen.

"Mi van, ha a Property fivérek egyikével?"

Kevésbé normális, de elfogadom.

(Nevetés)

Vagy: "Figyeljetek! Ha nyilvános helyre
megyek, és öregeket látok kézenfogva,

párokat, akik szemmel láthatóan
évtizedek óta együtt vannak,

rájuk nézek, és elképzelem mindazt,

amin együtt mentek keresztül,

a jó és rossz dolgokat,

a vitáikat arról, kinek kellene
kivinni a szemetet...

És egyszerre azon kapom magam,
hogy a szívem megtelik dühvel."

(Nevetés)

És ez a példa személyes a számomra.

A csoportban folyó legtöbb beszélgetés

csak köztünk maradhat és fog is maradni,

de más dolgokból, amikről beszélünk,

a világ többi része – az,
amelyik ismeri a gyászt,

de még nem élte át –

igazán profitálhat, ha hallja.

És hogy megértsék,

engem csak a nem tudományos kutatások
érdekelnek, csak ezeket fogom fel,

így elmentem A Dögös Ifjú
Özvegyek Klubjába, és így szóltam:

"Helló, emberek, emlékeztek,
mikor meghalt a társatok?" Emlékeztek.

"Emlékeztek, mi mindent
mondtak nektek az emberek?"

"Ó, igen."

"Mit utáltatok a legjobban?"

Sokféle megjegyzést, választ kapok,
az emberek sok mindent mondanak,

de közülük kettő
elég gyorsan az élre tört.

"Továbblépés."

Nos, 2014-ben,

elmondom önöknek, újból férjhez mentem
egy igen jóképű, Matthew nevű férfihez,

akivel négy gyermeket nevelünk közösen

az amerikai Minneapolis
külvárosában élünk, Minnesota államban.

Van egy befogadott kutyánk.

(Nevetés)

Egy furgont vezetek,

olyat, aminek az ajtajai kinyílnak,
pedig hozzájuk sem érek.

(Nevetés)

Mintha, akárhogy is nézzük
("by any >>mezhure<<"), az élet jó lenne.

Sosem mondtam még így: "mezhure",
egyetlen egyszer sem.

(Nevetés)

Nem tudom, honnan jött.

(Nevetés)

Sosem hallottam senkit,
hogy így mondaná.

Úgy néz ki, mintha úgy kellene ejteni,

ezért marhaság az angol nyelv, szóval...

(Nevetés)

Annyira csodálok bárkit,
aki mondjuk beszéli

egy értelmes nyelv mellett, pluszban
– szép munka.

(Nevetés)

De akárhogyan is nézzük...

(Nevetés)

De akárhogyan is nézzük, az élet valóban,
igazán szép, de nem "ment tovább".

Én nem léptem tovább,
és annyira gyűlölöm ezt a kifejezést,

és megértem, mások miért gyűlölik.

Mert arra utal,

hogy Aaron élete, halála
és szerelme csupán pillanatok,

amelyeket magam mögött hagyhatok –
és alighanem magam mögött kellene hagynom.

Ha Aaronról beszélek,
könnyen jelen időre váltok,

és mindig azt gondoltam,
nem vagyok normális.

Aztán rájöttem, hogy mindenki csinálja.

És nem azért, mert tagadásban vagyunk,
vagy feledékenyek lettünk,

csak épp akiket szeretünk
és elveszítettünk,

a számunkra még annyira jelen vannak.

Tehát amikor azt mondom,
Aaron "ilyen vagy olyan",

azért teszem, mert Aaron még mindig az.

Nem úgy, ahogy azelőtt,

ami sokkal jobb volt,

és nem is úgy, ahogy a hívő emberek
magyarázzák.

Ő egyszerűen csak kitörölhetetlen,

és ezért jelen van a számomra.

Itt,

jelen van a számomra a munkámban,

a közös gyermekünkben,

a másik három gyermekben, akiket nevelek,

akik sosem találkoztak vele,
akik nem osztoznak a DNS-én,

de akik csak azért lehetnek jelen
az életemben, mert Aaron a párom volt,

és mert elveszítettem őt.

Jelen van a Matthew-val kötött
házasságomban,

mert Aaron élete, szerelme és halála

tett azzá, akit Matthew
feleségül akart venni.

Vagyis nem léptem tovább Aaronon,

hanem vele együtt léptem előre.

(Taps)

Aaron hamvait a kedvenc,
minnesotai folyójába szórtuk,

és amikor a zacskó kiürült –

ugyanis amikor elhamvasztják önöket,
beleférnek egy műanyag zacskóba –,

az ujjaimhoz még mindig hamu tapadt.

Belógathattam volna a kezeim a vízbe,
hogy leöblítsem,

ám ahelyett tisztára nyalogattam őket,

annyira féltem, hogy még többet veszítek
annál, mint amennyit már veszítettem,

és mert annyira kétségbeesetten akartam,
hogy ő mindig a részem legyen.

Persze az lett.

Mert amikor látják, ahogy valakijük
három éven át önti magába a mérget,

csak hogy kicsit tovább
életben maradjon önökkel,

az örökre megmarad.

Ha látják, amint az egészséges ember,
aki akkor volt, mikor először találkoztak,

elenyészik, az a részükké válik.

Ha látják a fiukat, aki még nincs
két éves sem,

ahogy az apja életének utolsó napján
odamegy annak ágyához,

mintha tudná, mi történik
pár óra múlva,

és azt mondja:
"Szeretlek. Minden kész. Viszlát!"

Az örökre megmarad.

Csak úgy, mint amikor szerelembe esnek,
végül, úgy igazán szerelembe esnek

valakivel, aki megérti
és elfogadja önöket,

és arra gondolnak: "Ó, Istenem,
végig téves úton jártam.

A szerelem nem verseny vagy
valóságshow – annyira nyugodt,

ez a nyugalom láthatatlan fonala,
amely összeköt minket,

még akkor is, mikor káosz uralkodik,

amikor a dolgok szétesnek,
még akkor is, ha ő halott."

Az örökre megmarad.

Szoktuk azt csinálni –

mert a kezeim mindig fáznak,
és az ő teste annyira meleg,

hogy a jéghideg kezeimet
becsúsztattam a pólója alá...

rásimítottam a forró testére.

(Nevetés)

Annyira utálta ezt,

(Nevetés)

de engem szeretett,

és miután meghalt,
feküdtem az ágyban Aaronnal,

és a kezemet alácsúsztattam,

és éreztem a melegségét.

És azt sem tudnám megmondani önöknek,
hogy a kezeim fáztak-e,

de azt igen,

hogy tudtam, ez az utolsó alkalom,
amikor ezt még megtehetem.

És ez az emlék mindig
szomorúsággal tölt el.

Ez mindig fájni fog.

Még ha hatszáz éves leszek is
és csak egy hologram.

(Nevetés)

Épp úgy, ahogy az első találkozásunk
emléke mindig meg fog nevettetni.

A gyász nem légüres térben zajlik,

hanem más érzésekkel
párhuzamosan és keveredve.

Szóval találkoztam Matthew-val,
a jelenlegi férjemmel –

aki nem szereti ezt a címet,

(Nevetés)

de így pontos.

(Nevetés)

Találkoztam Matthew-val és...

akik szeretnek, hangosan
felsóhajtottak megkönnyebbülésükben,

mintha azt mondták volna: "Vége!

Megcsinálta.

Boldog véget érnek a dolgai,
mi pedig mehetünk haza.

Jót tettünk."

És ez a történet még
nekem is nagyon vonzó,

és arra gondoltam,
talán így is történt, de nem.

Új fejezet nyílt.

És ez annyira jó fejezet –
szeretlek, drágám –,

annyira jó fejezet.

De – különösen eleinte – olyan volt,
mintha egy párhuzamos valóságban lennék,

vagy egy olyan "válaszd ki a kalandod"
könyvben, a '80-as évekből,

ahol két párhuzamos cselekményszál fut.

Így kitártam a szívem Matthew-nak,

közben az eszem így járt:
"Szeretnél Aaronra gondolni?

Mintha múlt, jelen, jövő összeérne."
És megtettem.

Akkor, mintegy varázsütésre,
ez a két szál összefonódott,

és a szerelem Matthew-val ébresztett rá
a veszteség valódi mértékére,

hogy mit is veszítettem Aaron halálával.

Hasonlóan fontos volt,

hogy segített felismerni,
hogy a szerelmem Aaron iránt

és az elvesztése felett érzett gyászom,

továbbá a szerelmem Matthew iránt
nem egymással szemben álló erők,

hanem ugyanannak a fonalnak a szálai.

Egyformák.

Nem vagyok... mit is mondanának a szüleim?

Nem vagyok különleges.

(Nevetés)

Négy gyerekük volt,
hogy is mondjam... őszinték voltak.

(Nevetés)

De nem, nem vagyok különleges.

Tudom, teljesen tisztában vagyok vele,

hogy egész nap, minden nap,
a világon mindenütt

szörnyű dolgok történnek.

Egyfolytában.

Mint mondtam, vicces vagyok.

De szörnyű dolgok történnek,

az emberek minden nap mélyen meghatározó
és traumatikus veszteségeket élnek át.

És a munkám része, hogy vezetem

ezt a fura, internetes rádióadást,

néha az emberekkel

a legrosszabb dologról beszélgetek,
ami valaha történt velük.

És néha ez nem más,
mint egy szerettük elvesztése,

néha csak napokkal, máskor hetekkel,
évekkel vagy évtizedekkel azelőtt.

És ezek az emberek,
akikkel interjút készítek,

nem zárkóztak be a veszteségükbe,

nem tették az életük középpontjává.

Éltek, a világuk tovább forgott.

Ám ők beszélnek velem,
egy teljesen idegennel arról,

hogy meghalt valakijük, akiket szerettek,

mert ezek az élmények azok,

amelyek jellemeznek és alakítanak minket,
legalább annyira, mint az örömteliek.

És ugyanolyan maradandó módon.

Sokkal az utolsó részvétnyilvánító lap

és tál főtt étel után.

Ugye nem figyeljük a körülöttünk lévőket,

akik élvezik az élet örömeit és csodáit,
és mondjuk nekik, hogy "lépjenek tovább"?

Nem küldünk lapot olyasmivel, hogy
"Gratulálunk az édes kisbabátokhoz.",

majd öt év múlva: "Újabb szülinapi parti?
Tegyétek túl magatokat rajta!"

(Nevetés)

Persze, tudjuk, hogy öt éves.

(Nevetés)

Hűha!

(Nevetés)

De a gyász egyike azon dolgoknak,

mint mondjuk szerelembe esni, gyermeket
vállalni vagy megnézni az HBO-n a Drótot,

amit nem értenek addig, amíg nem élik át,
amíg nem teszik meg.

És ha egyszer megteszik, ha egyszer
a maguk szerelme vagy babája,

a maguk gyásza és maguk ülnek
a temetésen az első sorban,

akkor megértik.

Megértik, hogy amit átélnek,
az nem egy pillanat,

nem egy csont, amit helyre tesznek,

hanem valami, ami nagyon mély nyomot hagy.

Valami gyógyíthatatlan.

A gyász nem halálos, de néha
úgy érezzük, az is lehetne.

És ha nem tudjuk megakadályozni
a másiknál,

mit tehetünk?

Mi mást tehetnénk, mint megpróbáljuk
emlékeztetni egymást,

hogy bizonyos dolgokat
nem lehet megjavítani,

és nem minden seb sorsa a gyógyulás?!

Szükségünk van egymásra, hogy emlékezzünk,

hogy segítsünk egymásnak emlékezni:

a gyász párhuzamos érzéseket jelent.

Hogy lehetnek, lesznek búsak és derűsek;
gyászolnak és szeretni is tudnak majd

egy éven vagy egy héten, de akár
egy lélegzetvételen belül.

Emlékeznünk kell rá, hogy aki gyászol,
fog majd nevetni és mosolyogni is újra.

Ha szerencsések, a szerelmet is
újból megtalálják.

Szóval igen, feltétlenül,
idővel majd előrelépnek.

De ez nem jelenti azt, hogy továbbléptek.

Köszönöm.

(Taps)