Miért van szüksége mindenkinek lelki elsősegélyre

Ha influenzásak vagyunk vagy fájdalom gyötör, orvoshoz megyünk. Miért nem kérjük vajon egészségügyi szakember segítségét lelki fájdalom – bűntudat, veszteség, magányosság – esetén? Guy Winch szerint sokan vagyunk, akik mindennapos lelki problémáinkkal egyedül nézünk szembe. Pedig nem kellene. Meggyőző érveket hallhatunk a lelki egészségmegőrzés mellett – hiszen érzelmeinknek és gondolatainknak ugyanolyan gondos figyelem jár, mint testünknek.

Egypetéjű ikerpár tagjaként nőttem fel,

testvérem rendkívüli szeretetét élvezve.

Ikernek születni azzal is jár,
hogy az ember nagy szakértővé válik

a kivételezés felismerésében.

Ha az ő sütije picivel is nagyobb volt,
mint az enyém, már szóvá tettem.

Pedig nyilvánvalóan nem éheztem.

(Nevetés)

Amikor pszichológus lettem,
egy másfajta kivételezésre figyeltem fel,

mégpedig arra, mennyivel többre értékeljük
a testünket, mint a lelkünket.

Kilenc évembe telt az egyetemen,
hogy pszichológiából ledoktoráljak,

az emberek többsége
a névjegykártyámat látva mégis azt mondja:

"Ó, pszichológus.
Szóval akkor nem igazi orvos."

Mintha ezt rá is kellene
írnom a kártyámra.

(Nevetés)

A testünk előtérbe helyezése a lelkünkkel
szemben mindenütt megfigyelhető.

Nemrégiben egy barátom házában jártam,

és az ötéves gyerekük éppen
lefekvéshez készülődött.

A mosdó előtt egy sámlin állva
a fogát mosta,

amikor megcsúszott,
és felhorzsolta a lábát, ahogy leesett.

Egy percet ha sírt,
de aztán felkelt,

felállt újra a sámlira, levett egy doboz
ragtapaszt és rátett egyet a sebére.

Ez a gyerek még alig tudta
bekötni a cipőfűzőjét,

de azt tudta, hogy egy sebet
be kell fedni, hogy el ne fertőződjön,

és hogy a fogaink épségéért
napi kétszer fogat kell mosnunk.

Mindannyian tudjuk, hogyan kell
a testi egészségünkről gondoskodni,

és hogyan kell a fogainkat ápolni, igaz?

Ötéves korunk óta tudjuk.

De vajon mit tudunk arról, hogyan kell
lelkünk egészségéről gondoskodni?

Nos, semmit.

Mit tanítunk gyermekeinknek
a lelki egészségről?

Semmit.

Hogy van az, hogy több időt töltünk
a fogaink ápolásával,

mint elménk karbantartásával?

Miért van az, hogy a fizikai egészségünk
sokkal fontosabb számunkra,

mint a lelki egészségünk?

A testi sérüléseknél sokkal gyakrabban
szenvedünk el lelki sérüléseket,

mint amilyen a kudarc,
a visszautasítás, vagy a magány.

Ezek ugyanúgy súlyosbodhatnak,
ha nem veszünk róluk tudomást,

és az életünket
drámai módon befolyásolhatják.

Mégis, bár léteznek
tudományosan bizonyított módszerek

az ilyen típusú
lelki sérülések kezelésére,

mégsem használjuk őket.

Fel se merül bennünk, hogy kellene.

"Ó, boldogtalan vagy? Hát rázd meg magad!
Az egész csak a fejedben létezik."

El tudják képzelni, hogy egy
törött lábú embernek ezt mondják:

"Ó, sétálj csak, attól elmúlik;
Az egész csak a lábadban létezik."

(Nevetés)

Itt az idő, hogy megszüntessük a testi és
lelki egészségünk közt tátongó szakadékot.

Itt az idő,
hogy egyenlőbben kezeljük őket,

mintha ikrek lennének.

Ha már itt tartunk,
a testvérem is pszichológus.

Vagyis ő sem igazi orvos.

(Nevetés)

De nem egy helyen tanultunk.

Ami azt illeti, életem legnehezebb
döntése az volt,

amikor az Atlanti-óceánt átrepülve
New Yorkba költöztem,

hogy pszichológiából ledoktoráljak.

Akkor voltunk életünkben először
távol egymástól,

és az elszakadás mindkettőnk számára
kegyetlenül nehéz volt.

De amíg ő család és barátok között maradt,

én egyedül voltam egy új országban.

Szörnyen hiányoztunk egymásnak,

de a nemzetközi telefonhívások
akkoriban nagyon drágák voltak,

ezért csak heti öt perc beszélgetést
engedhettünk meg magunknak.

Amikor eljött a születésnapunk,

az volt az első,
amit nem együtt töltöttünk.

Elhatároztuk, hogy kirúgunk a hámból,
és azon a héten 10 percet beszélünk.

Egész reggel a szobámban járkáltam
fel és alá, a hívását várva --

vártam és vártam,
de a telefon nem csörgött.

Az időeltolódás miatt arra gondoltam,

"OK, biztos a barátaival van,
majd később hív."

Akkoriban nem voltak még mobiltelefonok.

De nem hívott.

És én kezdtem rádöbbenni,
hogy 10 hónap távollét után

már nem hiányoztam neki annyira,
mint amennyire ő nekem.

Tudtam, hogy reggel hívni fog,

de az az éjszaka életem egyik legszomorúbb
és leghosszabb éjszakája volt.

Másnap reggel felébredtem,

ránéztem a telefonra, és észrevettem,
hogy a kagylót lerúgtam róla,

amikor előző nap fel-alá járkáltam.

Kikászálódtam az ágyból,

visszatettem a kagylót a helyére,
egy másodperc múlva már csengett is,

a testvérem volt az,
és pipa volt, de nagyon.

(Nevetés)

Ez volt az ő életének is a legszomorúbb
és leghosszabb éjszakája.

Próbáltam megmagyarázni,
mi történt, de ő azt mondta:

"Nem értem. Ha láttad, hogy nem hívlak,

miért nem vetted fel te a telefont,
hogy felhívj?

Igaza volt. Miért nem hívtam én?

Akkor nem tudtam rá válaszolni,
de ma már tudom, mi volt az oka.

Nagyon egyszerű:

a magányosság.

A magányosság mély lelki sérülést okoz,

olyat, ami eltorzítja az érzékelésünket,
és összezavarja a gondolkodásunkat.

Elhiteti velünk, hogy a körülöttünk élők
sokkal kevésbé törődnek velünk

mint valójában.

Félni kezdünk attól, hogy mások iránt
érdeklődést mutassunk,

mert miért tegye ki magát az ember
visszautasításnak és csalódásnak,

amikor a szíve már úgyis jobban fáj,
mint amit el tud viselni?

Valódi magányosság
uralkodott akkoriban rajtam,

de mivel egész nap emberek között voltam,
ez soha nem tűnt fel nekem.

A magányosság érzését azonban
csak szubjektíven lehet megítélni.

Egyedül azon múlik,

hogy érzelmi és társadalmilag
elszigetelve érzed-e magad másoktól.

És én így éreztem.

Rengeteg kutatást végeztek a magányosság
témakörében, és mindegyik ijesztő.

A magányosság nem csak letör,
de meg is öl.

Nem viccelek.

A krónikus magány
a korai elhalálozás kockázatát

14 százalékkal növeli.

A magányosság magas vérnyomást
és magas koleszterinszintet eredményez.

Még az immunrendszer
működését is elnyomja,

kitéve ezzel az embert
mindenféle betegség veszélyének.

Sőt, a tudósok kimutatták,
hogy összehasonlítva a kettőt,

a krónikus magányosság ugyanolyan
jelentős rizikófaktor

a hosszútávú egészségre
és élettartamra nézve, mint a dohányzás.

Csakhogy a cigarettás doboz óva int:
"A dohányzás halált okozhat".

A magányosság viszont nem figyelmeztet.

Ezért olyan fontos, hogy kiemelten
foglalkozzunk lelki egészségünkkel,

hogy törődjünk érzelmi életünk
karbantartásával.

Mert úgy nem lehet
egy lelki sebet kezelni,

ha azt se tudjuk, hogy megsérültünk.

[ Figyeljünk a lelki fájdalomra! ]

A magány nem az egyetlen olyan lelki seb,

amely az érzékelésünket eltorzítja,
és félrevezet minket.

A kudarc is ezt teszi.

Egyszer egy gyermekmegőrzőben jártam,

ahol három totyogó kisgyerek
egyforma műanyag játékkal játszott.

A piros gombot kellett elcsúsztatni rajta,
hogy egy cuki kiskutya előugorjon belőle.

Az egyik kislány a lila gombot próbálta
tologatni, nyomkodni,

aztán hátradőlt és sírásra görbülő szájjal
meredt a dobozra.

A mellette ülő kisfiú, miután látta ezt,

odafordult a saját dobozához és anélkül,
hogy hozzáért volna, sírva fakadt.

Ezalatt egy másik kislány
mindent megpróbált, ami csak eszébe jutott

míg végül elcsúsztatta a piros gombot,

a cuki kiskutya előugrott,
a kislány pedig örömében felsikoltott.

Itt volt tehát három totyogós
ugyanazzal a műanyag játékkal,

ám kudarchelyzetben
nagyon eltérő reakciókkal.

Az első két gyerek tökéletesen képes volt
arra, hogy elcsúsztassa a piros gombot.

Egyedül az akadályozta meg őket ebben,

hogy az agyuk elhitette velük,
hogy nem lennének rá képesek.

Persze a felnőttek is állandóan
belesétálnak ebbe a csapdába.

Mindannyiunkban léteznek olyan alapérzések
és hiedelmek, amik akkor aktiválódnak,

amikor valami frusztrál
és hátráltat bennünket.

Vajon tudjuk-e, hogyan reagál agyunk
a kudarcélményekre?

Nem ártana.

Mert ha az elménk megpróbál meggyőzni,
hogy képtelenek vagyunk valamire,

és ezt elhisszük,

akkor, mint az a két kisgyerek,
tehetetlennek kezdjük érezni magunkat

és túl korán feladjuk,
vagy meg se próbáljuk.

És ez még inkább meggyőz arról,
hogy nekünk nem sikerülhet.

Látják, ezért van az, hogy sokan
képességeik alatt teljesítenek.

Mert valahol útközben,
akár egyetlen kudarc is

meggyőzte őket arról, hogy nem fognak
boldogulni, és ők ezt elhitték.

Ha egyszer meggyőződünk valamiről, utána
már nehéz megváltoztatni a véleményünket.

Ezt a leckét a saját káromon tanultam meg,
amikor a testvéremmel tinédzserek voltunk.

Barátainkkal ültünk egy autóban
és egy sötét úton hajtottunk éjszaka,

amikor a rendőrség megállított.

Betörés volt a környéken
és gyanúsítottakat kerestek.

A járőr odajött a kocsihoz,
lámpáját a sofőrre irányította,

majd az elől ülő testvéremre,
és végül rám.

Ekkor szemei kikerekedtek és így szólt,

"Hol láttalak én már téged?"

(Nevetés)

Mire én: "Az első ülésen".

(Nevetés)

De ez sehogy se állt össze neki,

így azt hitte, be vagyok lőve.

(Nevetés)

Kirángatott az autóból, megmotozott,

átmasíroztatott a rendőrautóhoz,

és csak mikor kiderült,
hogy nem szerepelek a nyilvántartásban,

akkor engedte megmutatni
az első ülésen ülő ikertestvéremet.

De még mikor továbbhajtottunk,
akkor is lehetett látni az arcán

a meggyőződést, hogy valami
tutira nem stimmelt velem.

Nehéz megváltoztatni a véleményünket,
ha már valamit a fejünkbe vettünk.

Ezért természetes, ha demoralizálva és
legyőzve érezzük magunkat egy kudarc után.

De azt nem szabad elhinnünk,
hogy nekünk nem sikerülhet.

Harcba kell szállni
a tehetetlenség érzésével.

Kezünkbe kell venni az irányítást.

És meg kell törnünk ezt az ördögi kört,
mielőtt kialakulna.

[ Állítsuk el a lelki vérzést! ]

Gondolataink és érzéseink

nem olyan megbízható barátaink,
mint amilyeneknek hittük őket.

Inkább olyanok,
mint egy irtó szeszélyes barát,

aki egyik pillanatban mindenben támogat,
a másikban meg szörnyen viselkedik.

Egyszer egy kolléganőm

húszévnyi házasság
és egy rémes válás után

végre készen állt az első randevújára.

Az interneten ismerte meg a pasast,
aki kedvesnek és sikeresnek tűnt,

és ami a legfontosabb,
úgy tűnt, odavan érte.

A hölgy nagyon izgatott volt,
vett egy új ruhát,

és egy elegáns New York-i bárban
beültek egy italra.

Tíz perc sem telt el a randiból,
mikor a férfi felállt és azt mondta,

"Engem ez nem érdekel", és távozott.

A visszautasítás rettenetes érzés.

A nő fájdalmában mozdulni sem tudott.
Egy barátját hívta fel.

A barát pedig ezt mondta:
"Mégis mit vártál?

Széles a csípőd,
nem tudsz érdekeseket mondani,

miért akarna egy ilyen
jóvágású, sikeres pasas

egy ilyen szerencsétlennel
randizni, mint te?"

Döbbenet, hogy egy barát
ilyen kegyetlen tud lenni, nem igaz?

De talán kevésbé megdöbbentő,

ha azt mondom,
nem a barát szavai voltak ezek.

A nő beszélt így saját magával.

Ezt tesszük mindannyian,
különösen egy visszautasítás után.

Elkezdjük végigvenni az összes
hibánkat és hiányosságainkat,

hogy bárcsak milyenek lennénk,
és milyenek nem,

kigúnyoljuk magunkat.

Talán nem ilyen nyersen,
de mindannyian megtesszük.

És ez érdekes,
mert az önbecsülésünk már így is sérült.

Miért akarnánk még több kárt okozni benne?

Egy testi sérülést
nem súlyosbítunk szándékosan.

Ha van egy seb a karunkon,
nem mondjuk, hogy "Ó, várjunk csak!

Mindjárt fogok egy kést és megnézem,
mennyivel tudok mélyebbre vágni."

A lelki sérülésekkel viszont
rendszeresen ezt tesszük.

Miért? Mert rosszak
a lélekápolási szokásaink.

Mert nem kezeljük kiemelten
a lelkünk egészségét.

Számtalan tanulmányból tudjuk,
hogy amikor alacsonyabb az önbecsülésünk,

védtelenebbé válunk
a stresszel és szorongással szemben,

jobban fáj a kudarc és a visszautasítás,
és tovább tart a regenerálódás.

Ezért ha visszautasítás ér,
az első dolgunk

újraéleszteni az önbecsülésünket,
nem pedig karateharcosként laposra verni.

Ha lelki fájdalmunk van,

forduljunk azzal az együttérzéssel magunk
felé, amit egy igaz baráttól várnánk.

[ Óvjuk az önbecsülésünket! ]

Nyakon kell csípni a rossz lelki
beidegződéseket és át kell formálni őket.

Az egyik legegészségtelenebb
és leggyakoribb a rágódás.

Valamit újra és újra átrágni.

Amikor a főnök leordítja a fejünket,
vagy a tanár megszégyenít az órán,

vagy jól összeveszünk a barátunkkal,

aztán nem bírjuk megállni,
hogy gondolatban ne játsszuk le a jelenetet

újra és újra,
napokon, sőt heteken át.

A rágódás ezen formája
könnyen szokássá válhat,

és ez sokba kerülhet.

Mert ha ilyen sokáig koncentrál az ember
a felkavaró, negatív gondolatokra,

az lényegesen megnöveli az esélyét

a klinikai depresszió, alkoholizmus,
táplálkozási zavarok,

és akár szív és érrendszeri betegségek
kialakulásának is.

A probléma az, hogy a rágódási kényszer
nagyon erős tud lenni,

úgyhogy nehéz leszokni róla.

Ezt konkrétan tudom,
mert bő egy évvel ezelőtt

bennem is kialakult ez a szokás.

A testvéremnél III. stádiumú
non-Hodgkin limfómát diagnosztizáltak.

A rák rendkívül agresszív volt.

Szemmel látható daganatok
borították az egész testét.

Nagyon kemény kemoterápiás kezelést
kellett elkezdenie.

És én másra sem tudtam gondolni,
mint hogy ő min megy keresztül.

Állandóan az járt a fejemben,
hogy mennyit szenved,

pedig ő soha nem panaszkodott,
egyetlen egyszer sem.

Hihetetlenül pozitívan állt az egészhez.

A lelke csodálatosan egészséges volt.

Én testileg voltam egészséges,
de lelkileg roncs voltam.

Viszont tudtam, mit kell tennem.

A kutatások szerint már egy kétperces
figyelemelterelés is elég ahhoz,

hogy az adott pillanatban ránk törő
rágódási kényszert leállítsuk.

Ezért mindig, amikor nyugtalanító,
idegesítő, negatív gondolatom támadt,

szándékosan valami másra koncentráltam,
amíg az el nem múlt.

És egy hét alatt
az egész életszemléletem megváltozott,

pozitívabb és bizakodóbb lett.

[ Küzdjük le a negatív gondolkodást! ]

Kilenc héttel a kemoterápia megkezdése
után a testvéremen CT-t végeztek,

és én mellette voltam,
amikor megkapta az eredményt.

Az összes daganat eltűnt.

Hátra volt még három kemoterápiás kezelés,

de már tudta, hogy meg fog gyógyulni.

Ez a fotó két hete készült.

Ha az ember a cselekvést választja,
amikor magányos,

ha változtat a kudarcokra adott válaszain,

ha védi az önbecsülését,

ha harcol a negatív gondolatok ellen,

akkor nem csak hogy begyógyítja
a lelki sebeit,

de érzelmileg ellenállóbb lesz és kivirul.

Száz évvel ezelőtt az emberek bevezették
a személyi higiénia alkalmazását,

és a várható élettartam
több mint 50 százalékkal nőtt

alig pár évtized leforgás alatt.

Én azt gondolom, az életminőségünk
ugyanilyen drasztikus javulást mutatna,

ha mindannyian bevezetnénk
a lelki higiénia alkalmazását.

El tudják képzelni, milyen lenne a világ,

ha mindenki egészségesebb lenne lelkileg?

Ha kevesebb lenne
a magányos és depressziós ember?

Ha az emberek tudnák,
hogyan legyenek úrrá a kudarcon?

Ha jobb lenne az önértékelésük
és kezükben éreznék a gyeplőt?

Ha boldogabb és kiteljesedettebb
lenne az életük?

Én igen, mert én
egy ilyen világban szeretnék élni,

és a testvérem is
egy ilyen világban szeretne élni.

És ha önökhöz eljut ez az információ,
és változtatnak néhány szokásukon,

akkor abban a világban
mind fogunk tudni élni.

Nagyon köszönöm.

(Taps)