Mit taníthat egy apáca egy tudósnak az ökológiáról?

Tudósok meglepő kutatási partnerekkel fogtak össze az achoque, egy észak-mexikói tóban felfedezett egzotikus (és imádni való) szalamandrafajta megmentéséért: a Tiszta Egészség Nővérei nevű apácarenddel. Ebben a magával ragadó előadásban a tudományos újságíró, Victoria Gill meséli el nekünk annak történetét, hogy ez a szokatlan együttműködés miként mentette meg az achoque-ot a kihalástól, egyúttal rámutat arra, hogy a bolygónkon élő különös, csodálatos és legveszélyeztetettebb fajok megmentésének titkát talán épp a helyi és bennszülött lakosok őrzik.

Szeretném önöket – mint csodálatos
és kíváncsi embereket – bemutatni

a kedvenc állatomnak.

Ő a kétéltűek világának Pán Pétere.

Egy axolotl.

Ez egy szalamandrafajta,

ám soha nem fejlődik ki teljesen,
és nem mászik ki a vízből,

más szalamandrákkal ellentétben.

Ennek a kis fickónak
X-Manéhez hasonló képességei vannak.

Ha elveszíti egy végtagját,

képes teljesen regenerálódni.

Lenyűgöző.

És hát nézzenek rá:
állandó mosoly ül az arcán,

(Nevetés)

amit tollas kopoltyú keretez.

Egyszerűen képtelenség nem szeretni!

Ez a különleges axolotl fajta
közeli rokona annak,

melyet achoque néven ismerünk.

Ő ugyanolyan cuki,

és csak egyetlenegy helyen él,
egy észak-mexikói tóban.

A neve Pátzcuaro-tó,

amely – mint látják –

elképesztően gyönyörű.

De sajnos akkora mértékű volt
a túlhalászás, és olyan szennyezett a tó,

hogy az achoque ma már kihalófélben van.

Ez a forgatókönyv
az egész világon jellemző.

Éppen egy kihalási válság zajlik,

és azok a fajok különösen sebezhetőek,
amelyek evolúciójuk folytán

csak a Föld egyetlen szegletében
vagy épp egyetlen tóban élnek.

De ez itt a TED, nem igaz?

Vagyis az a fórum, ahol elárulom önöknek
a nagy ötletet, a remek megoldást.

Hogyan mentsünk meg
egy különleges, furcsa fajt a kihalástól?

Nos, a válasz –
legalábbis az én válaszom –

nem egy grandiózus technikai beavatkozás.

Valójában nagyon egyszerű.

Meg kell találni azokat az embereket,
akik mindent tudnak erről az állatról.

Kérdéseket kell nekik feltenni,
és meg kell őket hallgatni,

majd együttműködni velük,
ha ők is szeretnék.

Elmondom önöknek, hogy én
miként látom ezt a tudományos világban,

különösen a természetvédelemben.

Ha a tudósok nem fognak össze
a helyi lakosokkal,

akik nagyon értékes tudással rendelkeznek,

olyan gyakorlati bölcsességgel, amit nem
publikál egyetlen tudományos folyóirat se,

akkor nem biztos,
hogy megértik a lényeget.

A tudósok és a tudomány mint olyan,
elbukhat az első akadályon,

ha elsietve úgy gondolják, hogy mindent
a szakemberek tudnak legjobban.

Ám ha a tudósok lerázzák magukról
ezeket a tudományos rögeszméket,

és odafigyelnek azokra az emberekre,
akiknek teljesen más,

mégis nagyon fontos rálátásuk van arra,
amivel foglalkozni akarnak,

akkor konkrétan megmenthetik a világot,

és egyúttal egy bámulatosan
érdekes kétéltűt is.

Nos, az achoque esetében

ők azok az emberek,
akikre szüksége van a csapatnak.

(Nevetés)

Ők a Tiszta Egészség Nővérei.

Apácák, akik egy pátzcuarói
zárdában élnek,

és a történetük összefonódik
az achoque történetével.

Ez olyan elképesztően csodálatos,

hogy muszáj volt odautaznom,
és egy dokumentumriportot készíteni róluk.

Sőt, van egy nem túl előnyös szelfim is,

bizonyíték gyanánt.

Van egy helyiség a zárda közepén,

amely így néz ki.

Nagyon különös.

Tele van ezekkel
az édesvízzel teli akváriumokkal

és több száz achoque-kal.

Ennek oka, hogy erről a teremtményről –
regenerálódó képessége miatt –

úgy vélik, hogy elfogyasztásuk esetén
gyógyító hatással bírnak.

Ezért az apácák az achoque-okból
gyógyszert készítenek és árulnak.

Vettem belőle egy üveggel.

Íme, ez az.

Kicsit a mézre hasonlít az íze,

de az apácák úgy vélik, hogy jót tesz,

főleg különféle légzőszervi
megbetegedések esetén.

Kérem, hallgassák meg Ofelia nővért.

(Hangfelvétel) Ofelia nővér: (spanyolul)

(Hangfelvétel) (Tolmács)
A zárdát Domonkos-rendi apácák alapították

itt Pátzcuaróban 1747-ben.

Valamivel ezután

a nővéreink el is kezdték
készíteni az achoque-szirupot.

Nem mi fedeztük fel
az achoque tulajdonságait,

hanem az itteni őslakosok, réges-régen.

De aztán mi is elkezdtük
készíteni a szirupot.

A helyiek tudták ezt,

eljöttek, és felkínálták
nekünk az állatokat.

(Hangfelvétel) Victoria Gill: Értem.

Tehát részben az achoque-okból
készül a szirup.

Mit lehet a sziruppal kezelni, mire jó?

(Hangfelvétel) Ofelia nővér: (spanyol)

(Hangfelvétel) (Tolmács)
Használ köhögésre, asztmára,

hörghurutra, hátfájdalomra,
és jót tesz a tüdőnek.

(Hangfelvétel) VG: Tehát önök
kiaknázták ezt az képességet

a sziruphoz, a gyógyszerhez.

Elmondaná, hogyan készül?

Rázza a fejét és mosolyog. (Nevetés)

VG: Hát igen, nem hajlandók elárulni
a több évszázados, titkos receptet.

(Nevetés)

De az achoque-ok számának csökkenése

majdnem teljesen véget vetett
a gyógyszergyártásnak,

és ezért vágtak bele ebbe az apácák.

Ez a világ első achoque farmja.

Egy egészséges, fenntartható populációt
szerettek volna,

hogy folytathassák a gyógyszerkészítést,

ám ezzel egyidejűleg elindították

a fogságban történő szaporítási programot
egy különösen veszélyeztetett faj számára.

Ugorjunk előre pár évet!

A fotón látható tudósok

az egyesült királyságbeli
Chester állatkertjéből –

a lakhelyemtől nem messze –

és a mexikói Moreliában található
Michoacana Egyetemről,

évekig tartó, körültekintő diplomáciával
meggyőzték az apácákat,

hogy vegyenek részt
egy közös kutatási programban.

Így aztán az apácák
megmutatták a biológusoknak,

hogyan kell tökéletesen egészséges,
életerős achoque-okat tenyészteni,

a tudósok pedig
a rendelkezésre álló pénz egy részéből

akváriumokat, szűrőket
és pumpákat vásároltak

ide ebbe a különös, ide nem illő,
de lenyűgöző helyiségbe.

Egy ilyen együttműködés
megmenthet egy fajt.

Nem sokszor látok ilyesmit,

pedig iszonyú szerencsés vagyok
a munkámat illetően.

Rengeteg helyen jártam, és megfigyelhettem
briliáns embereket,

akik arra használják a tudományt,

hogy megtalálják a válaszokat a nagy
kérdésekre, és megoldják a problémákat.

Ott lehettem a tudósok mellett,

akik úgy oldották meg
a menopauza okának rejtélyét,

hogy kardszárnyú delfineket követtek
a Csendes-óceán északi partjainál.

Elkísértem tudósokat,

akik kamerákat helyeztek el
az antarktiszi pingvinkolóniákban,

mert folyamatában akarták megörökíteni

a klímaváltozás hatásait.

De ez a csapat volt az,
amely igazán magával ragadott,

és megmutatta nekem, mekkora hatása lehet
ezeknek a törékeny,

de nagyon fontos kapcsolatoknak.

És azt hiszem, azért is magával ragadott,

mert nem hétköznapi.

Azért nem hétköznapi,

mert a tudományos eredmények

hierarchikus rendszerének
hagyományos megközelítése

éppenséggel nem bátorítja
azt a fajta alázatot,

hogy a tudósok
meghallgassanak laikusokat,

és a közreműködésüket kérjék.

Igazából él egy hagyomány –

főleg a nyugati világban –,

egyfajta tudományos, szemellenzős gőg,

amely úgy tartja, hogy a tudomány
régtől fogva az elit dolga.

És bár úgy vélem, hogy ez változóban van,

esetenként még mindig kudarcokhoz vezet.

Íme az én történelmi példám:

a tudomány egyik hősének "trónfosztása".

Sir Ernest Shackleton,

és az ő több mint száz évvel ezelőtti,
transzantarktiszi expedíciója –

egy nagyra tartott,
de szerencsétlenül végződött kaland.

Az odaúton

Shackleton nem hallgatott
a dél-georgiai bálnavadászokra.

Ők ismerték a térséget, és elmondták neki,
hogy abban az évben nem juthat át a jégen.

Túl nagy kiterjedésű,
túlságosan északon van, túl veszélyes.

És lám, mi történt.

Úgy értem, megadatott neki a nagy kaland,

a heroikus vezető története,
amelyet még ma is emlegetünk:

ő volt, aki megmentette
minden egyes emberét.

Ugyanakkor nem mesélnénk ezt a történetet,
ha megfogadta volna a tanácsot,

és hazahúzta volna a csíkot.

Így viszont a hajója bánta,

és gondolom, sokan szenvedtek
fagyási sérüléseket,

és többeket ért utol később
a poszttraumás stressz.

Mrs. Chippyt, a hajó macskáját is
le kellett lőni,

mert a legénység nem etethette őt is,
miközben maguk is a túlélésért küzdöttek.

Nos, mindez nagyon régen történt,

de amikor erre az előadásra készültem,

újra átnéztem néhány történetet,
melyekről korábban írtam –

ahol szokatlan együttműködésekből
valós, pozitív változás született.

Beszéltem egykori orvvadászokkal,

akik jól ismerik korábbi,
illegális vadászataik helyszíneit,

és ez most fontos szerepet játszik
a természetvédelmi projektekben,

ugyanazokon a helyeken.

Beszéltem egy fantasztikus művésszel is,

aki a mentális betegségekkel
kapcsolatos saját tapasztalata nyomán

vállalt szerepet egy új,
innovatív és gyönyörű

mentális egészségügyi kórházi osztály
megtervezésében és létrehozásában.

Nemrég itt, a csernobili
tiltott zónában dolgoztam

egy csapat tudóssal, akik már
évtizedek óta ott tevékenykednek.

Egyik kísérletükben gabonát
termesztettek ezen a területen,

és ez lett belőle.

Ez az első csernobili vodka.

(Nevetés)

Ráadásul egész jó! Megkóstoltam.

Bár réspiaci terméknek tűnik,

ez lesz a nukleáris baleset óta
az első fogyasztói termék,

amely a tiltott zónából származik.

Ez valójában
egy sokéves párbeszéd eredménye,

amit a helyi közösséggel folytattak, akik
ma is az elhagyott terület peremén élnek,

és tudni szeretnék, mikor termelhetnek –
ha lehetséges – biztonságos élelmiszert,

mikor vállalkozhatnak, mikor építhetik
újjá a közösségüket és az életüket.

Ez a termék az alázatnak köszönhető,

mások meghallgatásának,

és annak, amit tisztán láttam
Pátzcuaróban.

Láttam, ahogy a több évtizedes
tapasztalattal rendelkező biológus,

Gerardo Garcia,

hihetetlen odafigyeléssel
hallgatta és figyelte,

ahogy egy nővér talpig apácaruhában,
fityulában és gumikesztyűben megmutatja,

hogy ha nagyon gyengéden
megérintjük az achoque fejét,

az kinyitja a száját, és gyorsan lehet
tőle DNS-mintát venni egy fültisztítóval.

(Nevetés)

Ha a tudósok olyan embereket keresnek fel,
hallgatnak meg, és tartanak tiszteletben,

akiknek értékes rálátásuk van arra,
amivel ők foglalkozni akarnak,

ám teljesen más a szemléletmódjuk,

abból valami igazán különleges
dolog születhet.

Van erre egy globális
és rendkívül ambiciózus példa:

a biológiai sokféleséggel és az
ökoszisztéma-szolgáltatásokkal foglalkozó

kormányközi platform – ez nem csak
egy elegáns elnevezés, sőt!

Ez a szervezet
több mint 130 országot tömörít,

és nem kevesebbre törekszik, minthogy
felmérje a természeti környezet állapotát

szerte a bolygónkon.

A közelmúltban hozták nyilvánosságra
a természet állapotáról szóló

globális jelentést,

ami alapul szolgálhatna
egy nemzetközi egyezményhez,

amelyhez minden nemzet csatlakozhatna,
hogy végre lépéseket tehessünk

a jelenleg a Földön zajló

biodiverzitás-válság megoldására.

Abból, hogy ehhez hasonló
jelenségekről és felmérésekről

igyekszem beszélni és beszámolni
a nagyközönségnek,

tudom, hogy ezek a nagy nemzetközi
szerveződések túl magas szintűnek tűnnek,

elérhetetlennek és megfoghatatlannak,

de létezik egy csapat
a szerveződések központjában,

a jelentés szerzői,

akiknek az a hatalmas feladat jutott,

hogy foglalják össze mindazon biológiai
és ökológiai információkat,

melyek tiszta és pontos képet festenek

természeti környezetünk állapotáról.

Tíz évvel azelőtt, hogy ez a szervezet
célul tűzte volna ki

ennek a felmérésnek az elkészítését,

ők már megalkották az ún.
"kulturális fogalmak keretrendszerét".

Ez lényegében kulturális fogalmak szótára

mindazokkal a kifejezésekkel, melyekkel
a természeti környezetünkről beszélünk.

Vagyis hivatalosan elismeri például,

hogy a "Föld Anya" és a "természet"
ugyanazt jelenti.

Ezáltal a bennszülöttek
és a helyiek tudását

bele lehet foglalni
egyazon dokumentumba,

melyek így kellő súllyal
kaphatnak elismerést

a természeti környezet
állapotáról szóló jelentésben.

Ez abszolút döntő fontosságú,

mivel egy inuit vadász vélhetően sosem fog
publikálni egy tudományos folyóiratban,

de fogadok, hogy többet tud a saját
sarkvidéki közösségének

a klímaváltozás miatti változásairól,

mint egy tudós, aki éveken át oda
meg vissza utazgatott az adott régióban,

és méréseket végzett.

Összességében bennszülettek
viselnek gondot

a Föld szárazföldi területének
kb. 25 százalékára.

Ide tartozik a bolygó néhány
biológiailag legváltozatosabb helye is.

Képzeljék el, mi mindent mulasztanánk el,

ha nem lépnénk át
ezeket a kulturális határokat,

vagy legalábbis nem próbálnánk meg,

miközben próbáljuk megfejteni,
hogyan működik a világ,

és hogyan védhetjük meg.

Minden egyes kutatási javaslat újabb
lehetőség arra, hogy pontosan ezt tegyük.

Mi lenne, ha minden
kutatási projektjavaslatban

szerepelnie kellene egy személynek
vagy csoportnak –

lehetnek ezek helyi termelők,
bennszülött közösségi vezetők, apácák –,

akiket a kutatók bevennének a csapatba,

meghívnák és meghallgatnák őket?

Szeretném, ha Ofelia nővér
megoszthatná a nézeteit arról,

hogy ő miért ennyire
elkötelezett és motivált

az achoque túlélése iránt.

(Hangfelvétel) VG: Ofelia nővér, gondolja,
hogy ennek a fajnak a megmentése

része az ön Isten számára
végzett munkájának?

(Hangfelvétel) SO: (spanyolul)

(Hangfelvétel) (Tolmács)
Minden embernek

felelőssége,

hogy ne ártson semminek,
ami körülöttünk él.

Semmilyen élőlénynek.

Isten nemcsak azért teremtett minket,
hogy túléljük a földi létet,

hanem hogy boldogok legyünk
s másokat is boldoggá tegyünk.

Mi azzal szerzünk örömöt,
hogy védjük ezt az állatot,

és ezzel boldoggá tesszük az Urat.

(Hangfelvétel) (Az apácák énekelnek)

VG: Kedvem lenne kisurranni,
énekeljék el a többit helyettem az apácák.

Annyira kedvesen hangzik ez.

De hallották?

"Boldogságot adunk."

Nos, ez nem a szokásos minta,

amit egy hivatalos kutatási
projektjavaslatban szoktunk olvasni,

(Nevetés)

de ez adja a lendületet mindannak,

amiből létrejött egy olyan állat
világsikerű tenyésztési programja,

amely már a kihalás legszélén állt.

Hát nem csodálatos ez?

Köszönöm!

(Taps)