Egy kritikus pillantás a geo-engineering-re az éghajlatváltozás ellen

Környezeti tudós David Keith javasol egy olcsó, hatékony, és sokkoló eszközt az éghajlatváltozás kezelésére: Mi lenne, ha egy hatalmas felhő-hamut juttatnánk be a légkörbe, hogy eltereljük a napfényt és a hőt?

Önök már mind sok-sok cikket
láttak az éghajlatváltozásról,

és itt van még egy New York Times-cikk,

pont mint az összes többi,
amit már láttak.

Ugyanazt írja, mint az összes többi.

Még a címe is azonos a többiével.

Ami szokatlan ezen talán az,
hogy 1953-ból való.

És ezt azért mondom, mert lehet,

hogy újkeletű problémának gondolják.

Hogy az emberek csak most fedezték fel
Kiotót és a Governatort,

amivel már valójában
elkezdtünk tenni valamit,

és lehet, hogy már
a megoldás útján vagyunk.

De valójában -- nem.

Már 50 éve tudtunk erről a problémáról,
attól függően, hogy honnan számoljuk.

Az elmúlt tíz évben minden erről szólt.

Amit elértünk, az viszont
a nullához közelít.

Ez a CO2 növekedési üteme a a légkörben.

Ezt már láttuk különböző formákban,

de talán ezt még nem.
Ez azt mutatja,

hogy a károsanyag-kibocsátás
növekedési üteme egyre gyorsul.

És hogy ez a gyorsulás még erősebb,

mint ahogy azt a legrosszabb esetben
is gondoltuk néhány évvel ezelőtt.

Így a piros vonal volt az,
amire a szkeptikusok azt mondták:

a környezetvédők túltolták a prognózist,

hogy az olyan rosszul nézzen ki,
amennyire csak lehet,

mert a kibocsátás soha nem nő
olyan gyorsan, mint a piros vonal.

Valójában még gyorsabban is növekszik.

Íme néhány 10 nappal ezelőtti adat,

ami a Jeges-tenger jegének a minimumát,
az eddigi legalacsonyabb értéket mutatja.

A Jeges-tenger jegének olvadása
sokkal gyorsabb, mint a modellek szerint.

Annak ellenére, hogy magamfajta
szakértők röpködnek a bolygó körül

kerozint égetve, és politikusok,
szerződéseket írogatnak alá --

az egésznek inkább csak
negatív hatása van,

mert rengeteg üzemanyagba kerül.
(Nevetés)

Nem, nem! Azért, hogy a nagy gazdaságunk
hatalmas tehetetlenségi erejét

lefékezzük, eddig még
nagyon keveset tettünk.

Persze, alapvetően ezt csináljuk.
Igazából azonban nem túl sokat.

Nem akarok nagyon lehangoló lenni.

A probléma teljesen megoldható,
méghozzá ésszerű módon, olcsón.

"Olcsó" alatt nagyjából a katonai
költségeket értem, nem az egészségügyét.

Az "olcsó" itt a GDP néhány százaléka.

Ez fontos, hogy értsük az arányokat.

Tehát a probléma megoldható,
és a megoldást kezdhetjük mondjuk

a villamosenergia-termeléssel,

ami CO2-kibocsátásunk kb. 43%-át adja.

Ezt ésszerűen lehet csökkenteni,
például tárolással,

a szélenergia, az atomenergia
felhasználásával,

melyek mind jól működnek és
nagyban segítik a fejlődést e téren.

Ami hiányzik, az a pénz tényleges
elköltése a cél érdekében.

Ehelyett csak beszélgetünk róla.

Na,mindegy, ma este
nem erről fogok beszélni,

hanem arról, amit tehetünk,
ha eddig nem tettünk semmit.

Ez a dolog, itt középen,
amit akkor teszünk,

ha nem elég gyorsan állítjuk meg
a kibocsátást.

Amit tehetünk: valahogy elkülöníteni a
kapcsolatot a klímaváltozást okozó

emberi tevékenységeket a
klíma saját változásától. Ez igen fontos,

mert egy darabig tudunk
alkalmazkodni az éghajlatváltozáshoz --

és őszintén szólva lesz néhány
előnye is a klímaváltozásnak.

Igen, ez rossz. Egész életemben
a megállításáért dolgoztam.

De ez politikailag azért kényes, mert
vannak nyertesek is, nemcsak vesztesek.

Persze, a természeti világ, a jegesmedvék.

Egy időben heteken át síeltem
az északi sarkvidéki tenger jegén.

Ők a vesztesek között lesznek.

És nincs alkalmazkodás.

Tehát a probléma megoldható.

A geoengineering-ötlet
alapvetően a következő.

Bevethetnénk részecskéket,
kénsavrészecskéket -- a szulfátokat --

a felső atmoszférába, a sztratoszférába,

ahol visszaverhetnék a napfényt,
hűtve ezáltal a földet.

És biztosan tudom, hogy ez működni fog.

Nem mondom, hogy nem lesznek
mellékhatások, de működni fog.

Azért tudom, mert
ez már meg is történt.

Nem mi csináltunk, nem is én,
hanem maga a természet.

A Pinatubo a '90-es évek elején,
ami egy nagy adag ként küldött

a sztratoszférába
egy atombomba-szerű kitöréssel.

Ennek az eredménye elég drámai volt.

Ezt követően pedig néhány
korábbi vulkánunk

drámai lehűlést okozott
az atmoszférában.

Tehát ez az alsó sáv a felső légkör,
az ún. sztratoszféra,

ami felmelegszik a vulkánok működése után.

De a felső sáv -- ami az alsóbb légkör

és a felszín -- lehűl, mert egy kicsit
beárnyékoltuk az atmoszférát.

Ebben nincs semmi rejtélyes.

Több rejtély van a részletekben,
és vannak káros mellékhatások is,

mivel részben pusztítja az ózonréteget --
egy perc és rátérek.

De egyértelműen lehűl.

Egy másik dolog, hogy ez nagyon gyors!

Ezt fontos megemlíteni.
Egy csomó más megteendő dolog,

például lassítani a kibocsátást,
túlságosan lassú, mert időbe telik

megépíteni a kibocsátás csökkentéséhez
szükséges berendezéseket.

És amikor csökkentjük a kibocsátást,
nem csökkentjük a koncentrációt,

mert a koncentráció, a CO2
mennyisége a levegőben

a teljes eddigi kibocsátás.

Tehát nem lehet elég gyorsan
a fékre lépni.

De ha ezt tesszük, az gyors.

És vannak esetek, amikor
gyorsan kell cselekednünk.

A másik dolog, amin el lehet
gondolkodni, hogy működik-e?

A napfény leárnyékolásával
és a hozzáadott CO2 kompenzálásával

vajon visszaalakíthatjuk-e az éghajlatot
olyanná, amilyen eredetileg volt?

Úgy tűnik, a válasz: igen.

Szóval itt vannak a grafikonok,
amiket sokszor láttunk már.

Így néz ki a világ eg, bizonyos
klímamodell nézetéből,

kétszeres CO2 mennyiséggel a levegőben.

Az alsó grafikonon kétszer annyi CO2
és 1,8%-kal kevesebb napfény van,

így jutunk vissza
az eredeti éghajlathoz.

Ez Ken Caldeira ábrája volt.
Azért csak volt, mert Ken --

egy ülésen, ahol Marty Hoffart
is ott volt a '90-es évek közepén --

Ken és én felálltunk a találkozó végén,
és azt mondtuk,

"A geoengineering nem fog működni."

És annak, aki az ötletet javasolta,
azt mondtuk,

"A légkör ennél sokkal bonyolultabb."

Egy sor fizikai indokot mondtunk,
miért nem elég jó a kompenzáció.

Ken lefuttatta a modelljeit,
és kiderült, hogy mégis jó.

Ez a téma is régi.

Ez a jelentés elkerült Johnson elnökhöz,
amikor kétéves voltam.

1965-ben.

A jelentés, ami a modern
éghajlattudomány szellemében készült --

egyetlen témáról szólt:
a geoengineeringről.

A kibocsátás csökkentését
még meg sem említették,

ami egy hihetetlen váltás a
problémáról való gondolkodásunkban.

Nem mondom, hogy ne
csökkentsük a kibocsátást.

Kellene, de ez pontosan erről szólt.

Tehát bizonyos értelemben ez nem újdonság.

Ami viszont új, az ez az esszé.

Tehát azt hiszem, mondhatom,
hogy a Johnson elnöknek írott jelentés,

és az amerikai Nemzeti Akadémia
különböző jelentései --

1977, 1982, 1990 -- óta mindig is
beszédtéma volt az ötlet.

Nem valami tuti dolog, de egy ötlet,
amin lehet gondolkodni.

De amikor az éghajlat, politikailag
-- szójátékkal élve -- forró témává vált,

az elmúlt 15 évben ez nem volt egy
politikailag korrekt beszédtéma.

Szépen lesüllyedt a felszín alá.
Tabutéma lett.

De az elmúlt évben Paul Crutzen
közzé tette ezt az esszét,

nagyjából minden korábbit kimondva:
hogy nagyon lassú a haladás

a probléma megoldásában,
bizonytalanok a hatások,

és gondolkodni kéne
ehhez hasonló dolgokon.

Kb. ugyanazt mondta, amit korábban is.

A nagy durranás az volt, hogy ő
ózonkémiáért kapott Nobel-díjat.

Így aztán kezdték komolyan venni
a dolgot,

még ha lesz is némi ózonhatása.

Ennek elkerülésére egyébként
voltak is ötletei.

Volt bőven sajtóvisszhang világszerte.

"Dr. Strangelove megmenti a Földet"
a The Economist-ból.

Én elgondolkodtam a dolgon.
Mert kicsit foglalkoztam a témával,

de nem annyira részletesen.
Igazából egyik éjszaka gondolkodtam.

Ezen a gyerekjátékon,
-- innen is van a beszédem címe --

és arra gondoltam, hogy képes lenne-e
az ezt a sugárzásmérőt forgató

jelenség a részecskéket
a felső atmoszférában lebegtetni

és ott is tartani.

A szulfát egyik problémája
a gyors kihullás.

A másik, hogy benne van az ózonrétegben,

pedig inkább fölötte kéne lennie.

Másnap reggel elkezdtem számolni.

Nehéz volt az alapelvek mentén kalkulálni.
Elakadtam.

De kiderült, hogy már mindenféle
publikáció elérhető volt

a témában, mert ez már most is
végbe megy az atmoszférában.

Úgy tűnik, vannak
finom lebegő részecskék,

az úgynevezett mezoszférában,
mintegy 100 km-re fent,

amik már rendelkeznek ilyen hatással.

Mondom gyorsan,
miként működik a jelenség.

Sok szórakoztató összetevője van,

amitől most megkímélném önöket.

Tehát a napfény eléri a részecskét,
és egyenlőtlenül melegíti fel.

Így a napos oldala melegebb,
a másik hűvösebb.

A meleg oldalról lepattanó gázmolekulák

a meleg miatt nagyobb
sebességgel teszik ezt.

Így a szemcse távolodik a Naptól.

Ezt hívják fotoforézisnek.

Ennek van más verziója is,
amiről pár kollégával kigondoltuk,

hogy hogyan lehet kihasználni.

De persze tévedhetünk --

még nem az ellenőriztük,
csak elmélet --

de eddig jónak tűnik.

Úgy néz ki, hosszú légköri élettartamot
tudunk elérni --

sokkal hosszabbat, mint korábban --
a lebegtetés miatt.

A sztratoszférából a mezoszférába
helyezzük át a dolgokat,

elméletben megoldva az ózonproblémát.

Biztosan lesznek más problémák.

Végül át tudjuk vándoroltatni
a részecskéket a pólusokra,

így a klímamérnökséget a sarkokra
tudjuk fókuszálni, ami pedig

minimális káros hatással
lenne a bolygó középső részeire.

ahol élünk, miközben megtesszük
a legtöbbet, amit meg kell tennünk,

lehűtve a sarkokat egy planetáris
vészhelyzet esetében, ha úgy tetszik.

Ez újonnan felbukkant gondolat

jobb ötlet lehet,
mint a szulfát alkalmazása.

Akár ez, akár valamilyen
más ötlet lesz jó,

azt hiszem, szinte biztos, hogy végül

a kén felbocsátásánál sokkal
okosabb megoldás fog születni.

Ha a mérnökök és tudósok
erre fordítják a figyelmüket,

elképesztő módon befolyásolhatjuk
a bolygót.

Ez rendkívüli lehetőséget ad nekünk.

Ennek a tudományos és műszaki fejlődésnek
köszönhetően -- tetszik vagy nem

-- egyre több hatásunk lehet a bolygóra,

egyre kontrollálhatóbbá válik,
elérhetővé válik

az időjárás- és klímakontroll --
nem azért, mert azt tervezzük,

nem azért, mert akarjuk, hanem mert
a tudomány szállítja nekünk apránként,

a rendszer egyre jobb megismerésével

és a jobb műszaki eszközök révén.

Tegyük fel, hogy megérkeznek
a földönkívüliek.

Talán itt szállnak le az ENSZ székhelyén,

vagy okosabban választanak helyszínt --

de tegyük fel, hogy megérkeznek,
és adnak nekünk egy dobozt.

A doboznak két gombja van.

Az egyik a globális hőmérsékletet vezérli.

A másik CO2-koncentrációt.

Sejthetjük, hogy háborúznánk a dobozért.

Mert nem tudnánk megállapodni,
hogy mire állítsuk be a gombokat.

Jelenleg nincs globális kormányzásunk.

Különböző emberek
másként akarják állítani.

Nos, én nem hiszem, hogy ez
meg fog történni. Nem túl valószínű.

De már dolgozunk a dobozon.

A világ tudósai és mérnökei,

apránként építik fel a laborjaikban.

Még ha más okok miatt csinálják is.

Még akkor is, ha azt hiszik, hogy
környezetvédelemért dolgoznak.

Ügyet sem vetnek az ilyen
bolygóáttervezős őrültségekre.

A tudományt fejlesztik,
ami ezt egyre könnyebbé teszi.

Azt hiszem, nem is arról szól,
hogy akarom-e csinálni -- egyébként nem --

de le kell végre porolni,
és komolyan beszélni róla.

Mert előbb vagy utóbb szembe kell néznünk
ezzel a döntéssel,

és jobb, ha ezt komolyan átgondoljuk,

még akkor is, ha komoly okunk van arra,
hogy ezt soha nem szabad megtennünk.

Adok két különböző módot arra, hogy
miként gondolkodjanak a problémáról,

ahogy én is elkezdtem róla gondolkodni.

Ne csak hozzám hasonló csodabogarak
törjék rajta a fejüket.

Egy szélesebb vitára van szükségünk.

Vita zenészekkel, tudósokkal,
filozófusokkal, írókkal,

akik részt kívánnak venni ebben a
kérdésben a geoengineeringről,

és komolyan elgondolkoznának
annak a következményein.

Tehát az egyik fajta megközelítés,

hogy ezt csak azért csináljuk a kibocsátás
csökkentése helyett, mert olcsóbb.

Azt hiszem, amit még nem mondtam,
hogy mennyire abszurdan olcsó.

Elképzelhető, hogy a szulfáttal dolgozunk,
vagy a másikkal, amit említettem,

és létrehozhatunk egy jégkorszakot
a GDP 0,001%-ából.

Nagyon olcsó. Hatalmas az áttétel!

Ez nem egy jó ötlet, de fontos. (Nevetés)

Megmutatom, mekkora az áttétel:
ilyen nagy!

És ezt a számítást nem is nagyon vitatják.

Lehet vitatkozni a józanságáról,
de az áttétel, az valódi. (Nevetés)

Tehát emiatt tudjuk kezelni a problémát

egyszerűen csak leállítva
a kibocsátás csökkentését.

És ahogy a koncentráció növekszik,

a geoengineering mértékét
is növelni tudjuk.

Nem hiszem, hogy bárki is
komolyan veszi ezt.

Mert e forgatókönyv szerint

egyre távolabb kerülünk
a jelenlegi éghajlattól.

Egyébként van más problémánk is,
mint pl. az óceán savasodása,

aminek oka a légköri CO2.

Senki, csak talán egy-két
nagyon furcsa fickó javasolná ezt.

De van itt valami, amit már
nehezebb elutasítani.

Mondjuk, hogy hagyjuk a geoengineeringet,
hanem tesszük, amit tennünk kell,

és komolyan vesszük
a kibocsátás csökkentését.

De nem tudjuk, milyen
gyors csökkentésre van szükség.

Nem igazán tudjuk, hogy mennyi
éghajlatváltozás túl sok.

Tehát keményen dolgozunk,
és nem csak piszkáljuk a féket,

hanem keményen rátaposunk,
és tényleg csökkentjük a kibocsátást,

és végül csökkentjük a koncentrációt.

Így talán majd valamikor --
úgy 2075. október 23-án --

elérjük azt a dicső napot,
amikor a koncentráció tetőzik,

majd elkezd szépen csökkenni.

Globális ünnepségek lesznek,
és már el is kezdtük -- tudják,

a legrosszabbon már túl vagyunk.

De talán ezen a napon is azt látjuk majd,
hogy a grönlandi jégtakaró

valóban elfogadhatatlanul gyorsan olvad,
és méterekkel emeli

az óceánok szintjét az elkövetkező
100 évben,

letörölve pár nagyvárost a térképről.

Ez egy abszolút lehetséges forgatókönyv.

Lehet, úgy döntünk ekkor,
hogy a geoengineering bizonytalan

és morálisan szomorú, de még mindig jobb,
mint a nem-geoengineering.

Ez pedig egészen más
megközelítése a problémának,

itt kockázatkezelésként alkalmazzuk,
nem a cselekvés helyett.

Azt mondja, csináljunk egy kis
geoengineeringet,

hogy csökkentsük a hőmérsékletet,
de ne használjuk a cselekvés helyett.

Van ezzel a nézettel egy probléma.

Ez pedig a következő:

a tudat, hogy geoengineering
lehetséges,

az éghajlati hatásokat kevésbé
félelmetesnek tünteti fel,

és gyengíti a kibocsátások csökkentésére
irányuló elkötelezettséget.

Ezt a közgazdász
morális kockázatnak hívná.

És ez az egyik fő ok, amiért
nehéz erről a problémáról beszélni,

és általában, azt hiszem, ez a valós oka,

hogy politikailag
elfogadhatatlan erről beszélni

De nem jó politika
a dolgokat a szőnyeg alá söpörni.

Végezetül három kérdés
és egy idézet.

Végezzünk-e komoly kutatásokat
ebben a témában?

Szükséges-e egy ezzel foglalkozó
nemzeti kutatási program?

Nem csak azt,
hogy hogyan csináljuk jobban,

hanem azt is, hogy milyen
kockázatai, hátrányai vannak.

Most csak pár rajongója beszél róla,
páran az előnyeiről,

mások az árnyoldalairól -- de ez
egy veszélyes állapot,

mert nagyon kevés mélyreható
ismeretünk van a témáról.

Nagyon kis pénz
is segítene ezen a gondon.

Sokan közülünk -- talán én is --
azt gondoljuk, meg kellene csinálni.

De van egy adag fenntartásom.

Kétségeim vannak elsősorban
az erkölcsi kockázat problémáival,

én sem tudom, hogyan tudjuk legjobban
mérsékelni az erkölcsi kockázatot.

Hiszem, hogy komoly probléma,
hogy ha erről beszélnünk,

az emberek kezdik azt hinni, hogy nem is
annyira fontos a kibocsátás csökkentése.

A másik dolog, hogy talán szükségünk van
egy szerződésre.

Egy szerződésre, ami eldönti,
hogy ki kapja ezt a feladatot.

Gondolhatnánk, hogy egy nagy
és gazdag ország, mint az USA.

De lehet, hogy ha Kína felébred
2030-ban, és rájön,

hogy az éghajlati hatások
elfogadhatatlanok,

őt nem fogják érdekelni a mi erkölcsi
beszélgetéseink,

és lehet, hogy úgy döntenek, hogy inkább
egy geoengineering világot akarnak

egy nem-geoengineering világ helyett.

Nincs nemzetközi mechanizmusunk,
ami megmondaná, hogy ki dönt.

Végül itt egy gondolat,
amiben az Amerikai Akadémia

sokkal jobban megfogalmazta,
amit én ma mondani akarok önöknek.

Azt hiszem, jól összefoglalja
miért is vagyunk ma itt.

Hogy a CO2-probléma,
az éghajlatprobléma, amiről hallunk,

egy csomó dolgot mozgat --
a kibocsátást csökkentő

az innovációt
az energiatechnológiában --

és azt hiszem, hogy végül ez vezet
majd el az éghajlat-

és időjárás-szabályozás gondolatához,
akár tetszik, akár nem.

Itt az ideje elkezdeni erről gondolkodni,

még akkor is, ha csak
ahhoz gyűjtünk érveket,

hogy miért nem kéne ezt csinálnunk.

Nagyon köszönöm!