Jacqueline Novogratz története a szegénységből való kitörésről.

Jacqueline Novogratz elmeséli egy megható találkozás történetét a Nairobi nyomornegyedből. Jane, egy volt prostituált álma a szegénységből való kitörésről, az orvossá válásról és a házasságról végül váratlan fordulatok után teljesültek.

Több mint 20 éve szegénységgel kapcsolatos problémákkal foglalkozom,

így aztán van benne irónia, hogy a legnagyobb kihívást tulajdonképpen az jelenti,

hogyan is definiáljuk a "szegénységet". Mit jelent ez a fogalom?

Általában dollárban mérjük -

emberek akik egy, kettő vagy három dollár alatt keresnek naponta.

Azonban a szegénység egy összetett probléma,

így a jövedelem csak egy tényező.

Mivel dolog lényege a választás körülményeiben,

valamint a szabadság hiányában rejlik.

Egy élmény aztán elmélyítette és tisztázta a jelenségről alkotott

véleményemet, felfogásomat.

Kenyában történt, ezt osztom most meg Önökkel.

A barátommal, Susan Meiselas-sza a fényképésszel voltam

a Mathare Valley nyomornegyedben.

Mathare Valley Afrika egyik legrégebbi nyomornegyede.

Kb. 3 mérföldre van Nairobitól,

egy mérföld hosszú és nagyjából 300-350 méter széles,

több mint félmillió ember

él itt kis bádogviskókba zsúfolva,

nemzedékről nemzedékre bérlik őket

és gyakran 8 vagy 10 ember is jut egy szobára.

A hely hírhedt a prostitúció, erőszak valamint a drogok miatt.

Nem jó itt felnőni.

Amikor a keskeny sikátorokon keresztül haladtunk

egyszerűen lehetetlen volt nem belelépni a

szennyvízbe és a kis otthonok mellett tornyosuló szemétbe.

Ugyanakkor az élet szeretetét,

a jobbra, többre való törekvést

és az emberekben rejlő ambíciót is fel kellett ismernünk.

Asszonyok mosták a ruhákat,és aggatták ki száradni, mosdatták gyermekeiket stb.

Találkoztam egy nővel, a neve Mama Rose,

aki a bádogviskóját 32 éve bérli,

és ott 7 gyermekével együtt lakik.

Négyen egy dupla ágyban alszanak,

míg 3 a saras linóleumpadlón alszik.

Gyermekeit a kioszkból történő víz-eladásból járatja iskolába,

valamint szappannal és kenyérrel kereskedik a kis boltban.

Éppen Obama beiktatása utáni nap volt,

és ez emlékeztetett arra, hogy Mathare még mindig mennyire együttél a világ többi részével.

Gyermekeket lehetett látni az utcasarkokon,

akik azt skandálták: "Obama a testvérünk!"

És erre én: "Nos, Obama az én testvérem is, tehát mi ketten is testvérek vagyunk!"

Először kíváncsian néztek rám, aztán egyszerűen egy "Adj egy pacsit!"-al intézték el a dolgot.

Itt találkoztam Jane-nel.

Az arcában rejlő kedvesség és finomság mély benyomást tett rám így

megkértem, hogy mesélje el a történetét.

Az álmaival kezdte. Azt mondta: "Kettő álmom volt.

Az első, hogy orvos legyek,

a második, hogy egy jó emberhez menjek feleségül

aki mellettem és a családom mellett marad.

Mivel édesanyám egyedül nevelt

így nem volt elég pénze az iskoláztatásomra.

Így tehát fel kellett adnom az első álmomat, maradt a második"

Jane 18 évesen házasodott és rögtön utána világra hozta első gyermekét.

20 éves korára már terhes volt második gyermekével,

édesanyja meghalt és a férje elhagyta - hogy később egy másik nőt vegyen el.

Tehát itt találta magát Mathare-ban, végzettség, készségek és pénz nélkül.

Végül prostituált lett.

Nem volt ez olyan módon szervezett ahogy azt gyakran elképzeljük.

Éjszakánként kb. 20 másik lánnyal a városba ment

"munka" után kutatva, miután időnként néhány shillinggel tért vissza,

néha viszont semmivel.

Azt mondta: "Tudod, nem is a szegénység volt a legrosszabb. A megalázottság

és szégyen érzése volt a mélypont."

2001-ben Jane élete fordulatot vett.

Egy barátnője hallott egy szervezetről, a Jamii Bora-ról,

ami pénzt kölcsönöz embereknek - legyenek azok bármilyen szegények -,

a feltétel annyi, hogy a hitelkérőnek van minimális megtakarítása.

Egy év alatt 50 dollárt takarított így tehát meg,

és el tudott kezdeni kölcsön kérni. Idővel összejött egy varrógépre való,

így belekezdett saját szabászatába.

Ez pedig végül felfejlődött a mai formájára,

ami annyit jelent, hogy elmegy a használt ruha piacra

ahol kb. 3.25 dollárért vesz egy öreg báli ruhát.

Néhányat talán pont Önök adtak.

Ezután feljavítja őket fodrokkal és szalagokkal

majd ezeket a habos konfekciókat eladja asszonyoknak

akik a ruhát lányaiknak veszik a 16. szülinapra vagy az első áldozásra.

Ezeket a fontos eseményeket anyagi állapottól függetlenül

mindenki méltón akarja ünnepelni.

És az üzlet jól megy. Végignéztem amint házal a ruhákkal,

és láttam, hogy hirtelen

nők tömege vette körül, hogy megvásárolják őket.

Miközben néztem őt amint árulja a saját készítésű ruhákat

és ékszereket elgondolkodtam -

Jane most több mint 4 dollárt keres egy nap.

Sok definíció szerint ő már nem számít szegénynek.

Azonban még mindig Mathare Valley-ben él.

Az elköltözésre nincs esélye.

Bizonytalanságban él,

a januári etnikai zavargások alatt pedig

elűzték otthonából és új kalyibát kellett találnia

maguknak ahol élhetnek.

A Jamii Bora ezt a helyzetet ismeri. És tudja,

hogy amikor szegénységről beszélünk,

akkor széles körben kell gondolkodnunk.

Kedvezményes tőke- az Acumen és más szervezeteken keresztül - ,

hitelek és hosszútávú befektetések révén

felépült egy költségkímélő lakóövezet

nagyjából 1 órára Nairobi központjától.

Jane és a hozzá hasonlók szempontjai alapján

tervezték a telepet,

a felelősséget és elszámoltathatóságot figyelem előtt tartva.

Tehát a jelzálog 10 százalékát, vagy

400 dollárt kell megtakarításból fedezni.

Ezután egymáshoz igazítják a jelzálogot az eddig bérelt viskó bérleti díjával.

A következő hetek folyamán Jane-ék az elsők között lesznek

az új telep első 200 családja közül akik beköltözhetnek.

Amikor megkérdeztem, hogy fél-e valamitől,

vagy, hogy hiányozni fog-e bármi Matahere--ból

azt válaszolta: "Mégis mi olyan érhet

amivel eddig nem találkoztam?

HIV pozitív vagyok. Én már mindenen keresztül mentem."

Így folytatta: "Mi hiányozna?

Azt hiszed az erőszak vagy a drogok hiányozni fognak? Vagy a privát szféra teljes hiánya?

Esetleg az, hogy nem tudom, vajon a gyermekeim a nap végén hazaérnek-e?

Azt mondta: "Ha most 10 percet adnál rá

mindent összepakolnék és indulhatnánk is."

Erre én: "És mi van az álmaiddal?"

Jane válaszolt: "Nos, tudod,

az álmaim nem egészen úgy néznek ki mint ahogy kislánykoromban elterveztem őket.

Azonban amikor elgondolkodom rajta, azt hittem, hogy akarok egy férjet,

holott valójában egy szerető családot akartam.

És én a gyermekeimet mindennél jobban szeretem és ők is szeretnek engem."

Azt mondta: "Azt hittem orvos szeretnék lenni,

de igazából csak szolgálni,

segíteni és gyógyítani kívántam embertársaimat.

Tulajdonképpen nagyon szerencsésnek érzem magam azzal amim van,

hogy egy héten 2 nap mehetek tanácsokkal szolgálni HIV betegeknek.

Ilyenkor azt mondom nekik: 'Nézz csak rám! Nem vagy halott.

Még mindig életben vagy. És amíg élsz szolgálnod kell."

Így folytatta: "Nem vagyok orvos aki gyógyszert tud adni.

De talán én még jobbal is szolgálhatok:

Reménnyel."

És a jelenlegi gazdasági válság közepette,

amikor oly sokan hajlamosak vagyunk megadni magunkat a

félelemnek, azt hiszem hasznát tudjuk venni

Jane tanácsának és fel kéne ébrednünk,

rájönnünk arra,hogy szegénynek lenni nem egyenlő a közönségességgel.

Mert amikor a rendszerek tönkremennek,

mint például amiket most világszerte látunk,

az egy lehetőség új dolgok feltalálására és innovációra.

Egy lehetőség arra, hogy végre egy olyan világot építsünk

ahol a szolgáltatásokhoz és termékekhez

minden embernek van hozzáférése, és így

mindenki saját maga tudja fontos döntéseit meghozni.

Én komolyan hiszem, hogy a méltóság ennél a pontnál kezdődik.

Ezzel tartozunk a világ Jane-inek.

És nem kevésbé fontos, hogy ezzel magunknak is tartozunk.

Köszönöm.

Taps.