Ezért van szükségünk introvertált vezetőkre | Angela Hucles | TEDxBend

Az atléták úgy edzenek, hogy kihozzák magukból a legjobbat, hogy kiaknázzák a bennük lakozó, introvertált személyiséget, illetve megtalálják azokat a pillanatokat, amikor irányíthatnak. Hucles, a kétszeres olimpiai aranyérmes arról beszél, miért elengedhetetlenül fontos a sikerhez, hogy a csapatban legyenek introvertáltak, a maguk különleges képességeivel.

Hucles a Women's Sports Foundation elnöke, továbbá rendszeresen tart előadásokat a következő témákban: vezetés a sportban, egyenlőség, bezáródás és biztonságos terek, megfélemlítés-ellenesség, a sport ereje és hatása a személyes fejlődésre. Tagja a "You Can Play" kampány kuratóriumának, amely a homofóbia sporton belüli felszámolásáért harcol.

Az előadás egy TEDx esenényen hangzott el, amit a TED mintájára, de attól függetlenül rendezett egy helyi közösség. Erről többet a http://ted.com/tedx oldalon olvashat.

Hiszem, hogy mindannyian képesek vagyunk
nagyszerű vezetőkké válni.

Ami fontos, hogy vezetőként viselkedjünk

és megtaláljuk az életben a pillanatokat,
mikor felléphetünk vezetőként.

Felkészültnek lenni a vezetésre azt
jelenti, hogy olyan választásokat hozunk,

amelyek végül sikerhez vezetnek,

ha lehetőség adódik rá.

Sportcsapatok, üzleti csoportok,

de még a családok is igénylik
az erős vezetést,

hogy együttesen elérjék a kívánt célt.

A vezetői pozíciók kilencvenhat százalékát

extrovertált egyének töltik be,
extrovertált tuljadonságokkal.

A népességnek amúgy csak
50%-át azonosítják extrovertáltként.

A másik fele, az introvertáltak, mindössze
4%-át teszik ki vezetőinknek.

Introvertáltként, aki vezető pozíciót
töltöttem be

olyan csapatok élén, amelyekben
játszottam,

és a Women's Sports Foundation elnökeként,

nekem úgy tűnik, a vezetők
jelentős többségét

mindössze a népesség feléből kiválasztani,
kicsit szűk látókörre vall.

Képzeljenek el egy, csak extrovertáltakból
álló csoportot.

(Nevetés)

Most képeljék el ugyanezt
introvertáltakkal.

Vajon nem a kettő keveréke lenne az, ami
igazán a legjobb teret adná?

Energia, elszántság, izgatottság
– kombinálva megalapozottsággal,

a hallgatás képességével,
erővel és nyugalommal.

Az introvertáltak is képesek vezetni?

Igen, képesek vagyunk.

Ma arról akarok mesélni,
hogy teremthetjük meg a feltételeket

ennek megvalósításához.

Introvertáltként
szükségem van a pihenő időmre,

különösen, miután egy
nagyobb csapattal voltam.

Emlékszem, ahogy hétévesen egy
tanórai feladaton dolgoztam.

Az iskolacsengő szünetre csengetett,

ami az egyik kedvenc pillanatom volt
a nap során.

Felugrottam, hogy menjek a kabátomért.
A tanár odafordult hozzám, és azt mondta:

"Angela, még nem mehetsz ki,
nem fejezted be a feladatodat.

Vagy befejezheted most, vagy maradj
az osztályteremben."

Nos, amit mondott, számomra
csak felnőtt fejjel

nyert értelmet: azt mondta, addig
maradok az osztályteremben,

míg be nem fejezem a feladatomat.

Szerettem körbe-körbe rohangálni az
iskolaudvarban, szerettem a szabadságot.

Meglehetősen békésnek találtam

az osztálytermet, miután minden
osztálytársam kiment.

Abban a pillanatban megtapasztaltam
ezt a békét, ezt a csendet.

Emlékszem, az ablakkal szemben
ragyogó napra

és az érzésre, ahogy az energia
visszatért belém.

Ez a legkorábbi emlékem arról,

ahogy introvertáltként kiélveztem és
igényeltem a csendet és feltöltődést.

Képzelhetik, milyen meglepetés volt ez
számomra, mikor a tanárhoz fordultam,

és azt mondtam, a teremben maradok

a szünet végéig ahelyett,
hogy megcsinálnám a feladatomat.

Rögtön lekísért az igazgató irodájába.

(Nevetés)

Nem akartam szemtelenkedni
vagy bajt keverni.

Abban a pillanatban csak kimondtam,
amire éppen szükségem volt,

és végül bajba kerültem érte.

Értették már félre magukat valaha?

Vagy érezték magukat megszégyenítve,
ahogy én a tanárom által?

Lehetünk extrovertáltak,

akire rászóltak, hogy ne beszéljen
olyan sokat, legyen csendben.

Vagy lehetünk introvertáltak is,

akinek azt mondták, szólaljon meg
többször, legyen aktívabb.

Iintrovertáltságomra utalt a sóvárgás
és vágyakozás a nyugalom iránt.

Egy példa volt arra,

hogy bár néha az introvertáltak
csendesebbek lehetnek másoknál

és kevésbé valószínű,
hogy konfliktusba keverednek,

mégis igen erős akarattal rendelkeznek.

Az introvertált lelkében ugyanúgy
lakozik szenvedély,

még ha többnyire
visszafogottabban is viselkedik.

Ha egyedül vannak, az introvertáltak
erőt nyernek az irányításhoz,

összeszedik bátorságukat,

amelyről később bizonyosságot tesznek,
amikor a csapattársaik,

kollégáik, osztálytársaik visszatérnek
arról a játszótérről.

Volt már valaha szükségük időre, hogy
összeszedjék magukat vagy feltöltődjenek?

Lehet, hogy a munkahelyen elvonulnak
a mellékhelyiség egy fülkéjébe,

vagy csak elmennek,
hogy járjanak egyet magukban.

Az egyedüllét pillanataiban,

a csend nyújtotta
erő és energia révén tudunk

igazán erőt meríteni az irányításhoz,
tudjuk összeszedni bátorságunkat,

amit később tudunk megmutatni,
mikor mindenki visszatért a terembe.

2008-ban egy igazán különleges élményben
volt részem.

A nyári olimpiai játékokon
az amerikai focicsapatban játszottam,

és nyertünk.

(Taps és éljenzés)

Első helyet és aranyat szereztünk
a pekingi olimpián.

Aranyérmes focistaként
játékostársaimmal együtt

valami arany smukkot
hintáztathattunk a nyakunkban,

sőt én ezüstcipőt is kaptam.

Vagyis női fociban az egész olimpia alatt

én szereztem a második legtöbb gólt.

(Taps)

Köszönöm.

Ráadásul én voltam az amerikai csapat
legeredményesebb játékosa

azon az olimpián.

(Taps)

Ez volt a történet extrovertált előadása.

A mai napig küzdök vele, hogy így
számoljak be az eseményekről.

Van itt más is, aki émelyegni kezd,

ha az eredményeiről kell beszéljen?

Az a különös a csapatommal
átélt olimpiai győzelemben,

hogy számomra ez egy keserédes élmény.

A sikerek mögött ott volt a stressz.

Idegesség és igazán nagy félelem,
amit le kellett küzdenem.

A 2008-as olimpiai csapatunk
vezetöje és motorja

a csatárunk, Abby Wambach volt.

Ő volt az energia, a motor

és a csapatunk extrovertált,
hangadó vezetője.

Az olimpiát megelőző hetekben,
mielőtt még elrepültünk volna Kínába,

edzőmeccset játszottunk,
baráti mérkőzést Brazíliával.

Ezen a meccsen a mi extrovertált vezetőnk,
Abby Wambach,

akinek az energiája képes volt betölteni
egy százezres stadiont,

összeütközik a védővel, és eltöri a lábát.

Abban az évben nem játszhatott
velünk az olimpián,

ami lesújtott minket.

Nemcsak rettenetesen feldúlt minket, hogy
elveszítettük rendíthetetlen vezetőnket,

de nem volt B tervünk sem nélküle.

Amikor a leginkább a csúcson kellett
volna lennünk és összpontosítanunk,

az olimpiai részvétel miatt érzett,

mondhatni természetes idegességen felül

csak még idegesebbek lettünk.

Az első olimpiai mérkőzést
Norvégia ellen játszottuk.

Az ötvenkilencedik másodpercben

Norvégia gólt rúgott.

Három perccel később újabb gólt szereztek.

Végül a meccs során mi is belőttünk
egyet, de ez nem volt elég,

így az olimpiai nyitó meccsünket
2:1-re elveszítettük.

A bennünk lévő félelmek,

a riporterek megjegyzései,

amelyek nemcsak azt kérdőjelezték meg,
hogy meg tudjuk-e védeni címünket,

hanem azt is, túljutunk-e
a csoportselejtezőkön,

kikezdték a csapatot.

Mire gondolnának ilyen helyzetben,
ha a csapatban lennének?

Vissza tudnak gondolni valamire,

akár a munkahelyükön, a családban
vagy sporteseményen,

amikor extrém nagy volt a tét,
és szembe kellett nézniük az igazsággal?

Mit tettek?

Nos, a csapatomnak választania kellett:

elfogadjuk a vereséget,
amellyel farkasszemet néztünk,

vagy az ellenkező irányba mozdulunk,
az olimpiai dobogó felé.

Meghatározó pillanat volt.

Változtattunk gondolkodásunkon,
és átértékeltük, mi a fontos.

Hogy mit csináltunk pontosan?

Elengedtük az első,
Norvégia elleni vereségünket.

Magunk mögött hagytuk.

Úgy döntöttünk, hiszünk a képességeinkben,

bízunk a felkészültségünkben.

Egyenként és csapatként is minden
lehetőséget megragadtunk a vezetésre

Megértettük, hogy mindannyian nagyobb
felelősséget kell vállaljunk,

hogy ne hagyatkozzunk csupán egyetlen,
extrovertált vezetőre.

Így nagyobb önbizalommal léptünk pályára,

nagyobb felelősségérzettel,
mert csak ezt tehettük.

Használnunk kellett a bennünk rejlő,
vezetői képességeket,

hogy esélyünk legyen elérni
végső célunkat.

Az olimpia során vissza kellett nyernünk
a média bizalmát,

és mindenkiét, aki megkérdőjelezte
a képességeinket.

De ennél is fontosabb: úgy játszottunk,
hogy elkezdjünk bízni saját magunkban.

Az amerikai válogatottban
többnyire tartalék voltam,

cserejátékos a kispadról.

Az életem során voltak trénereim,

akik bátorítottak, hogy néha
bújjak ki a bőrömből,

és tegyek úgy, mint más játékosok.

Az olimpia igen különleges
lehetőséget kínált.

Tudják, egy évvel az olimpia előtt
volt a világbajnokság.

Egy voltam a két játékos közül, aki
egy pillanatot sem játszott a torna alatt.

Mindazonáltal ezen az olimpián

azt kérték ettől az introvertálttól,
hogy legyen kezdőjátékos,

és vegye át a csapat legextrovertáltabb
vezetőjének szerepét,

Abby Wambachét.

Ez alatt a vezetői válság alatt

egyetlen csapattárs, egyetlen edző

sem kérte, hogy játsszak, beszéljek vagy
csináljak úgy, mintha valaki más lennék.

Megértették, mire van szükségem.

Engedték, hogy önmagam legyek.

Teret kaptam,
hogy játszak és talpra álljak,

mindamellett kiválóan érezzem magam.

Ez lehetővé tette, hogy kihozzam
magamból a legjobbat.

Ugyanezt vettem észre
a csapattársaimon is,

akár kezdők, akár tartalékok voltak,
hangadók vagy inkább csendesek.

Önként belebújtak a szerepeikbe,
vállalták a kötelezettségeiket,

és valami varázslatos bontakozott ki.

Az emberek elkezdtek

vezetőként fellépni, felvállalni
az azzal járó kötelezettségeket.

A csapat összetartása és energiája
új formát öltött,

pont a megfelelő időben.

Abby sérülését és a figyelmeztető jelet,
amely a Norvégia elleni vereség volt,

eleinte lesújtó veszteségként éltük meg,

ám ezt később
kollektív győzelemmé alakítottuk.

Azáltal, hogy egyenként belebújtunk
a saját, egyedi vezetői szerepünkbe,

és mind megragadtuk a pillanatot,
hogy irányítsunk,

elértük, hogy abban az évben az amerikai
focicsapat minden tagja

aranyéremmel a nyakában lépjen a dobogóra,

miután lefújták az utolsó meccset is.

Nemrégiben a "The New York Times"
cikket közölt

"A Google kutatta, hogy építhet tökéletes
csapatot. Erre jöttek rá közben." címmel.

A legsikeresebb csapatok osztoztak
abban a gyakorlatban,

hogy a beszélgetések során mindenki
egyformán szóhoz jutott.

Egy másik felfedezés: a csapatokat magas
átlagos szociális érzékenység jellemezte.

Lényegében a csapatok tagjai

pszichológiailag biztonságban érezték
magukat: mertek önmaguk lenni, nyíltan

felszólalni, és megvolt a kölcsönös
bizalom és tisztelet érzése.

A 2008-as olimpiai játékok alatt
magam tapasztaltam meg,

miről is szól az a kutatás.

Nem számít, ki vagy.

Nem számít, milyen pozíciót töltesz
be épp, milyen címet viselsz.

Még csak az sem számít, milyen
a személyiséged.

A sikerre, a boldog családi életre,

hogy elérjük a csapatunkkal
a munkahelyi célkitűzéseket,

vagy dobogós helyezést
szerezzünk az olimpián

úgy van a legnagyobb esélyünk,
ha mind megkapjuk a lehetőséget,

hogy részt vegyünk a beszélgetésben.

Nem tudom, milyen százalékban

voltak extrovertáltak és introvertáltak
abban az olimpiai csapatban.

De azt tudom, hogy teret kaptunk,

ahol egy olyan introvertált is, mint én,

lehetőséget kapott,
hogy vezetőként bizonyítson.

Az előadásom elején említettem,
hogy a vezetői pozíciók 96%-át

extrovertált egyének töltik be,
extrovertált tulajdonságokkal,

és hogy a világ népességének csupán
50%-át azonosítják extrovertáltként.

Ha a vezető pozíciók 96%-át továbbra is

a népesség feléből válogatjuk,

valóban a legjobb képességeinket
kihasználva működünk?

Mind rendelkezünk egyedi
képességekkel.

Hogyan változnának a dolgok,
ha mindenkinek teret adnánk,

hogy pszichológiailag biztonságban
érezze magát?

Nem számít, kik vagyunk, mindannyiunkban
ott van a képesség,

hogy kiaknázzuk a szenvedélyünket,
az akaraterőnket,

és ha eljön a pillanat,
készen fogunk állni.

Összpontosítsunk rá,

hogy mások számára is megteremtsük
és megnyissuk a teret,

függetlenül attól,
hogy intro- vagy extrovertáltak,

hogy így mindenki készen álljon
a pillanatra, ha irányítani kell.

Köszönöm.

(Taps)