A gyártóipari munkahelyek eltűnésének valódi oka

Sok utalást hallunk mostanában arra vonatkozóan, hogy például az Egyesült Államok értékes gyártóipari munkahelyeket veszít el olcsó munkaerejű országokkal, például Kínával, Mexikóval, Vietnammal szemben, – és hogy a protekcionizmus erre a legjobb megoldás. A munkahelyek azonban nem azért tűnnek el, amiért gondolnánk – állítja Augie Picado logisztikai szakértő. Előadásában rávilágít a tényekre, hogy lássuk, hogyan működik valójában a kereskedelem, és hogyan segíti elő a közös gyártás és a szabad árumozgás magasabb minőségű termékek alacsonyabb költséggel történő előállítását.

Ha Kubáról hallanak,

mire gondolnak?

Veterán autókra?

Jó szivarokra?

Gondolhatnak egy híres baseball játékosra.

És ha Észak-Koreáról hallanak?

A rakétakísérletekre gondolnak,

vagy hírhedt vezetőjükre,

esetleg annak jó barátjára,
Dennis Rodmanre.

(Nevetés)

Egyvalami bizonyára nem jut eszükbe:

ország-jövőkép,

nyitott gazdaság,

amelyben fogyasztási cikkek széles köre
megfizethető áron eljuthat a polgárokhoz.

Nem az a témám, hogyan jutottak el
ezek az országok mai állapotukig.

Csak példaként említem őket
olyan országokra és állampolgárokra,

akikre hatást gyakorolt,
mégpedig negatív hatást,

az importot korlátozó
és a hazai ipart védő

kereskedelempolitika.

Mostanában számos ország beszél

az import korlátozásáról

és a helyi, hazai ipar védelméről.

Ha úgy vesszük, jól hangzik mint szlogen,

de ez valójában protekcionizmus.

Sokat hallottunk róla a 2016-os
elnökválasztás alatt.

Hallottunk róla a Brexit-viták alkalmával,

és legutóbb a francia választások idején.

Kétségkívül nagyon fontos téma lett,

amely a világon mindenütt napirenden van,

és számos politikaivezető-jelölt

hirdet olyan programot, amely jó dolognak
tartja a protekcionizmust.

Meg tudom érteni, miért gondolják,
hogy a protekcionizmus jó,

hiszen a kereskedelem
néha tisztességtelennek tűnik.

Egyesek a kereskedelmet okolják

bizonyos problémákért,
melyeket itt az USA-ban tapasztalatunk.

Évek óta halljuk,

hogy megszűnnek nálunk
a jól fizető gyártóipari munkahelyek.

Sokan úgy vélik, azért hanyatlik
a gyártóipar az USA-ban,

mert a vállalatok
kihelyezik tevékenységüket

olcsó munkaerejű országokba,

például Kínába, Mexikóba, Vietnamba.

Azt is gondolják, hogy a szabad-
kereskedelmi egyezmények,

mint pl. a NAFTA

vagy a Csendes-óceáni Partnerség,

nem mindig tisztességesek,
mert megengedik,

hogy a vállalatok visszaimportálják
az olcsón megtermelt terméket

az USA-ba és más országokba,
ahonnan elvették a munkahelyeket.

Az a benyomás keletkezik,
hogy az exportőrök nyernek,

az importőrök veszítenek.

A valóság azonban az,

hogy a gyártóipar teljesítménye

növekszik az USA-ban,

mégis munkahelyeket veszítünk.

Sok munkahelyet veszítünk.

2000-től 2010-ig

5,7 millió gyári munkahely szűnt meg.

De nem azért, amiért feltételezhetnénk.

Az ohiói Toledóban élő Mike Johnson

nem a mexikói Monterreyben élő

Miguel Sanchezzel szemben
vesztette el munkáját a gyárban.

Nem.

Mike egy géppel szemben
vesztette el munkáját.

A gyártóipari munkahelyek 87%-a

azért vált feleslegessé,
mert automatizálás révén

növeltük a termelékenységet.

Ez azt jelenti, hogy tízből
egy gyári munkahely elvesztése

származik termelés kihelyezéséből.

Nos, ez nemcsak amerikai jelenség.

Nem.

Az automatizálás a világ minden országában

minden gyártósorra eljut.

De tulajdonképpen értem én:

ha valaki elvesztette munkáját,

és azt olvassa az újságban,

hogy egykori cége nyélbe ütött
egy üzletet Kínával,

könnyen arra a következtetésre jut,

hogy egy az egyben lecserélték.

Amikor ilyen történeteket hallok,
azt hiszem, az emberek úgy képzelik,

hogy a kereskedelem
csak két ország között zajlik.

A gyártók egy adott országban

termékeket állítanak elő,
majd exportálják őket

más országok fogyasztóihoz,

mintha a gyártó országok nyernének,

az importálók veszítenének.

Nos, a valóság kissé más.

Szakterületem az ellátási lánc,

Mexikóban élek és dolgozom.

Munkám során

egy gyártói hálózat működését
koordinálom, amelynek tagjai

szerte a világban szorosan együttműködnek

manapság használatos
számos termék előállítására.

Amit első kézből

tapasztalok Mexikóvárosban,

az alapján inkább ez rajzolódik ki,

és ez pontosabban ábrázolja
a kereskedelem lényegét.

Volt szerencsém látni,

milyen sokféle termék születik

a golfütőtől kezdve a laptopig,

internetszerverek, gépjárművek

és még repülőgépek is.

Higgyék el nekem,
egyik sem egyetlen gyártósoron.

Mondok egy példát.

Néhány hónapja üzemlátogatáson voltam

egy multinacionális
repülőgépgyártó vállalatnál,

Querétaróban, Mexikóban,

és a logisztikai igazgatóhelyettes
bemutatta a farokrész-összeszerelést.

Kiderült, hogy a farokrészt

Franciaországban gyártott
panelekből állítják össze,

a paneleket Mexikóban szerelik össze

az USA-ban gyártott alkatrészek
felhasználásával.

Amikor a farokrészt összeszerelik,

kamionnal Kanadába exportálják

a fő összeszerelő üzembe,

ahol egy helyre kerülnek

több ezer alkatrésszel együtt,

pl. a szárnyak, ülések,

a kis ablakokon lévő árnyékolók,

mind ide érkeznek, hogy beépüljenek
egy új repülőgépbe.

Gondoljanak bele!

Ezek az új repülőgépek

még fel sem szálltak első útjukra,

de útleveleikben több stempli van,

mint Angelina Jolie-nak.

Ez a fajta termelési együttműködés
elterjedt lett az egész világon

számos termék esetében,

amelyeket naponta használunk,

a bőrápoló krémtől kezdve a repülőgépekig.

Amikor hazamennek,
nézzenek körül a házban.

Talán meglepődnek,
ha ilyen címkét találnak:

"Készült az USA-ban, az USA-ból
és külföldről származó alkatrészekből."

Michael Porter közgazdász

foglalta össze legjobban a lényeget.

Sok évtizeddel ezelőtt állította,
hogy a legelőnyösebb egy ország számára,

ha olyan termékeket gyárt, amelyeket
a leghatékonyabban tud előállítani,

a többit pedig beszerzi.

Ez lényegében a közös gyártást jelenti,

a jelszó pedig a hatékonyság.

Bizonyára önök is láttak már erre példát,

otthon vagy munkahelyükön.

Nézzünk egy ilyen példát.

Vegyük a házépítést

vagy konyhájuk felújítását.

Általában van egy fővállalkozó,

aki felelős az összes
alvállalkozó munkájának

koordinálásáért:

hogy az építész elkészítse a tervet,

a földmunkát végző cég kiássa az alapot,

a víz-gázszerelő, az asztalos
és a többiek munkájáért.

Miért nem választ ki a fővállalkozó

egyetlen céget,

mondjuk az építészt,

az összes munka elvégzésére?

Mert ostobaság lenne.

A fővállalkozó azért választ
szakembereket,

mert évekig tart

tökéletesen elsajátítani

a házépítés vagy konyhafelújítás
különböző fázisainak feladatait,

amelyek közül néhány
speciális képzést igényel.

Gondoljanak bele:

Akarnák, hogy az építész
szerelje be a vécét?

Persze, hogy nem.

Nézzük, hogyan működik
ez az üzleti világban.

A cégek ma arra összpontosítanak,

amit legjobban és leghatékonyabban
tudnak előállítani,

minden mást pedig beszereznek.

Ez azt jelenti, hogy termékeik
előállításában

számítanak a gyártók
globális, szorosan együttműködő,

független hálózatára.

Olyan szintű az egymásrautaltság,

hogy szinte lehetetlen

egy termék minden elemét
egyetlen országban előállítani.

Vessünk egy pillantást
erre a hálózatra,

amit az imént láttunk,

és vizsgáljunk meg egyetlen szálat

az USA és Mexikó között.

A Wilson Institute szerint
a közös gyártás

az USA és Mexikó közötti, félbillió dollár
értékű kereskedelem 40%-át teszi ki.

Ez körülbelül 200 milliárd dollár,

éppen annyi, mint Portugália GDP-je.

Képzeljük el,

hogy az Egyesült Államok

20%-os vámot vet ki
a Mexikóból származó importra.

Jó, rendben.

De gondolják, hogy ezt Mexikó
ölbe tett kézzel nézi?

Kizárt dolog.

Válaszlépésként hasonló adót vet ki

az USA-ból importált termékekre,

mivel kölcsönkenyér visszajár,

és 20% – gondoljanak bele – 20% vámot

kell hozzáadni a határon áthaladó

áruk, termékek, alkatrészek árához,

és így több mint 40%-os,
azaz 80 milliárd dolláros

vámemelkedést tapasztalnánk.

Mert ne áltassuk magunkat,

a költségeket továbbhárítják

önökre és rám.

Nézzük, milyen hatása lesz ennek
néhány termékre,

vagy termék árára a mindennapi életben.

Ha egy 30%-os vámemelést
továbbhárítanának,

jelentősen magasabb árakat észlelnénk.

Egy Lincoln MKZ 37 000 dollárról
48 000-re emelkedne.

Egy Sharp 60" HDTV ára

898 dollárról 1 167 dollárra emelkedne.

Egy 500 ml-es testápoló ára

13 dollárról 17 dollárra emelkedne.

Ne feledjék, a termelési lánc egyetlen
kapcsolatát vizsgáltuk

az USA és Mexikó között,

szorozzák ezt be
a többi kapcsolati szállal.

Az eredménynek jelentős hatása lenne.

Gondolják végig!

Még ha meg is tudnánk oldani
a hálózat felszámolását

és a termékek egyetlen országban
történő gyártását

– amit könnyebb mondani, mint megtenni–,

akkor is 10 elvesztett gyári munkahelyből

csak egyet tudnánk megmenteni
vagy megvédeni.

Ez a helyzet, mert mint szó volt róla,

a munkahelyek többsége, 87%-a

a termelékenység javítása miatt szűnt meg.

És sajnos, e munkahelyek örökre eltűnnek.

Tehát a kérdés az,

van-e értelme felhajtani
az árakat olyan szintre,

hogy sokan nem tudnánk megvásárolni
a napi fogyasztási cikkeket,

annak érdekében,
hogy megmentsünk állásokat,

amik néhány éven belül
amúgy is feleslegessé válnak?

A valóság az, hogy a közös gyártás

lehetővé teszi, hogy magasabb
minőségű termékeket

alacsonyabb költséggel gyártsunk.

Ilyen egyszerű.

Lehetővé teszi, hogy többet hozzunk ki

korlátozott erőforrásainkból
és szaktudásunkból,

ugyanakkor profitáljunk
az alacsonyabb árakból.

Nagyon fontos észben tartani,

hogy a közös gyártás eredményességéhez

nélkülözhetetlen a nyersanyagok,
alkatrészek és késztermékek

határokon átnyúló hatékony mozgása.

Tehát ne feledjék:

ha legközelebb valaki
azt akarja beadni önöknek,

hogy a protekcionizmus előnyös,

ez egyszerűen nem igaz.

Köszönöm.

(Taps)