Hogyan alakítja világlátásunkat a film?

A filmekben olyan erő van, amely lehetővé teszi, hogy másként lássuk önmagunkat és a kultúrát, amelyben élünk.
Sharmeen Obaid-Chinoy dokumentumfilmes és TED-ösztöndíjas a filmet használja eszközül, hogy segítsen legyőzni a nők elleni erőszakot. Kameráját ezért a pakisztáni becsületgyilkosságok felé fordította. Felkavaró előadásában elmeséli, hogyan vitte el Oscar-díjas filmjét egy mobilmozival Pakisztán kisvárosaiba és falvaiba, és hogyan változtatta meg vetítésről vetítésre a férfiak és nők, és az egész társadalom együttműködési szokásait.

Szeretek történeteket mesélni,

de egyben bajkeverő is vagyok.

(Nevetés)

Az a szokásom, hogy kellemetlen
kérdéseket teszek fel.

Tízéves koromban kezdődött.

Édesanyámnak, aki hat gyermeket nevelt,
nem volt erre ideje.

14 éves koromban, mikor már elege lett
az egyre bosszantóbb kérdésekből,

azt tanácsolta, hogy kezdjek el írni
a helyi angol nyelvű lapba –

ott Pakisztánban.

Azt mondta, tegyem fel a kérdéseimet
az egész országnak.

(Nevetés)

17 évesen titokban már
kész oknyomozó újságíró voltam.

Nem hiszem, hogy a szerkesztőm tudta,
milyen fiatal a szerző,

mikor beküldtem egy írást,

melyben befolyásos embereket
neveztem meg és lepleztem le.

A férfiak, akikről az írás szólt,
meg akartak leckéztetni.

Le akartak járatni engem és a családom.

A nevem és a családom nevét
elképzelhetetlen ocsmányságok kíséretében

festékszóróval fújták fel
a házunk kapujára

és szerte a környéken, ahol laktunk.

Úgy gondolták, hogy az apám, aki szigorú,
hagyománytisztelő ember volt,

majd letöri a szárnyam.

Apám viszont elém állt, és azt mondta:

"Ha az igazat mondod,
ott leszek melletted,

úgy, ahogy a világ is."

Aztán...

(Taps)

Aztán összeszedett egy csapat embert,
és lemeszelték a falakat.

(Nevetés)

Mindig is az volt a célom, hogy
történeteimmel felrázzam az embereket,

hogy rákényszerítsem őket arra,
hogy vállalják a nehéz beszélgetéseket is.

Aztán arra gondoltam, talán hatásosabb
lenne, ha mindezt képekben fejezném ki.

Így lettem 21 évesen dokumentumfilmes.

Elsősorban a peremre szorult
közösségek érdekeltek –

a háborús övezetek frontvonalában élők.

Végül visszatértem Pakisztánba,

ahol a nők elleni erőszakról szerettem
volna dokumentumfilmet készíteni.

Pakisztánban 200 millió ember él.

Mivel az írástudók száma alacsony,

csak a film változtathatja meg
az emberek világlátását.

Egy jó mesemondó
az érzelmeinkhez szól,

felébreszti bennünk
az empátiát, az együttérzést,

és rákényszerít arra,
hogy másként lássuk a dolgokat.

Az én hazámban a film többet jelenthet,
mint szórakozást egy moziban.

A film életeket változtathat meg.

A témák, melyekről mindig is
beszélni szerettem volna –

mert mindig is szerettem volna
tükröt tartani a társadalomnak –

olyan témák voltak, melyekre haragom
barométere irányította rá a figyelmem.

2014-ben ez a barométer
a becsületgyilkosságok felé terelt.

Becsületgyilkosságokat a világ
számos pontján követnek el.

Így büntetik a férfiak azokat a nőket,
akik áthágják a férfiak szabályait:

azokat a nőket, akik szabad akaratukból
kötnek házasságot,

vagy válókeresetet adnak be,

vagy tiltott párkapcsolatot folytatnak.

Máshol a világban a becsületgyilkosságokat
egyszerűen emberölésnek neveznék.

Mindig szerettem volna egy túlélő
szemszögéből elmondani egy ilyen esetet.

Az érintett nők viszont nem élik meg,
hogy beszélhessenek róla,

akkor már jeltelen sírokban nyugszanak.

Egy nap, mikor az újságot olvasgattam,

arra lettem figyelmes, hogy egy fiatal nő
csodával határos módon életben maradt,

miután az apja és a nagybátyja
arcon lőtte azért,

mert szabad akaratából
kívánt magának párt választani.

Tudtam, hogy megvan a mesélőm.

Saba el volt szánva arra, hogy az apját
és a nagybátyját börtönbe juttassa,

de miután kijött a kórházból,

egyre nagyobb nyomás nehezedett rá:
az akarták, hogy bocsásson meg.

A törvényben volt egy kiskapu,

mely lehetővé tette, hogy az áldozat
megbocsásson az elkövetőknek,

így azok elkerülhették a börtönbüntetést.

Egyre csak azt hallotta,
hogy őt magát, a családját

és egész rokonságát kiközösítik,

ha megteszi,

mivel sokan gondolták úgy,
hogy az apja jogosan tette, amit tett,

hiszen Saba megszegte a szabályokat.

Saba tovább küzdött az igazáért –

hónapokig.

De a bírósági tárgyalás utolsó napján

végül nyilatkozatba foglalta,
hogy megbocsájt.

Mi, filmesek le voltunk sújtva,

mert hát nem ilyen filmet
akartunk készíteni.

Utólag már azt gondolom,
ha Saba bíróság elé vitte volna az ügyet,

és nyert volna, ő lett volna a kivétel.

Ha egy ilyen erős nőt elhallgattatnak,

mi esélye lehet a többieknek?

Elkezdtünk gondolkodni, hogyan
használhatnánk fel ezt a filmet arra,

hogy másképp fogják fel az emberek
a becsületgyilkosságokat,

hogy bezárjuk ezt a jogi kiskaput.

A filmet aztán Oscar-díjra is jelölték,

és a becsületgyilkosságok az újságok
címlapjaira kerültek.

Az ország miniszterelnöke gratulált,

és felajánlotta, hogy az első vetítésre
az ő irodájában kerüljön sor.

Természetesen
ki is használtuk a lehetőséget,

mivel történelmünk során eddig még
egyetlen miniszterelnök sem tett ilyet.

A vetítésen,

melyet élőben közvetített
a nemzeti televízió,

olyasmit mondott, ami az egész
országban visszhangot vert:

"A becsületgyilkosságokban
nincs semmi becsület" – mondta.

(Taps)

Az Oscar-díjátadón, Los Angelesben,

a legtöbb szakértő leírt minket,

mi viszont tudtuk, hogy ahhoz,
hogy megváltoztathassuk a törvényt,

nyernünk kell.

Mikor kimondták a nevem,

flipflop papucsban mentem fel a színpadra,
nem számítottam arra, hogy nyerhetünk.

(Nevetés)

Úgy vettem át a szobrot,
hogy milliárdnyi néző előtt kijelentettem,

Pakisztán miniszterelnöke elkötelezte
magát a törvény megváltoztatása mellett –

ez jó lehetőség volt arra, hogy rávegyük
a miniszterelnököt, hogy állja a szavát.

(Nevetés)

És...

(Taps)

Mikor hazamentünk, minden újság
címlapján a mi Oscar-díjunk szerepelt.

Egyre többen csatlakoztak az ügyhöz,

a joghézag megszüntetését szorgalmazva.

2016 októberében, több hónap kampány után

a kiskapu végül bezárult.

(Taps)

És ma azok a férfiak, akik a "becsület"
nevében nőket gyilkolnak meg,

életfogytig tartó börtönbüntetést kapnak.

(Taps)

Ehhez képest, rögtön másnap

újabb nő esett
becsületgyilkosság áldozatául,

aztán még egy, majd még egy.

Bár sikerült a törvényt megváltoztatni,

ez nem volt elegendő.

El kellett vinnünk a filmet
az ország szívébe:

a kisvárosokba, az apró falvakba.

Tudják, nekem meggyőződésem, hogy a film
jelentős szerepet játszhat abban,

hogy pozitív irányban megváltoztassa
és alakítsa a társadalmat.

De hogy juthatnánk el ezekre a helyekre?

Hogy jutunk el ezekbe a kisvárosokba,
az apró falvakba?

Építettünk egy mobilmozit:

egy olyan kamiont, amivel
keresztül-kasul bejártuk az országot,

és megálltunk kisvárosokban, falvakban.

Volt benne egy hatalmas vetítővászon,
ami az egész éjszakai eget bevilágította,

úgy neveztük el: "Csak a szíveddel nézd!".

Így a közösségeknek lehetőségük volt arra,
hogy összejöjjenek,

és este együtt nézzék meg a filmeket.

Tudtuk, hogy a férfiak és a gyerekek
eljönnek majd a mobilmoziba.

Ők eljönnek, és megnézik a filmeket,

de mi lesz a nőkkel?

Hogyan érhetjük el ezeken az apró,
vidéki településeken,

ahol a nők elzárva élnek,
hogy ők is eljöjjenek?

Ehhez figyelembe kellett vennünk
a fennálló kulturális normákat,

így építettünk egy mozit a moziban.

Ebbe is tettünk székeket, vetítővásznat,

így a nők is eljöhettek, és félelem
nélkül nézhették meg a filmeket –

anélkül, hogy zavarban lettek volna,

vagy hogy zaklatták volna őket ezért.

Elkezdtük hát mindenkinek
bemutatni ezeket a filmeket,

melyek a megszokottól teljesen eltérő
szemléletet mutattak be,

a gyerekeket is segítették abban,
hogy kritikusan gondolkodjanak,

és kérdéseket tegyenek fel.

A becsületgyilkosságok mellett
tovább bővítettük a témák körét:

beszéltünk bérezési egyenlőtlenségekről,

környezetvédelemről,

az etnikai csoportok közötti kapcsolatról,
vallási toleranciáról és együttérzésről.

Bent a moziban pedig

olyan filmeket vetítettünk a nőknek,
amelyekben hősök voltak – nem áldozatok.

Elmeséltük nekik, hogyan igazodhatnak el
a jogrendben, a rendőrségi eljárásokban,

beszéltünk nekik a jogaikról,

és arról, hol kaphatnak védelmet,

ha családon belüli erőszak
áldozatául esnek,

hová mehetnek, hol kérhetnek segítséget.

Egészen meglepődtünk,
hogy milyen sok helyen

fogadtak minket örömmel.

Sok kisvárosban sosem láttak még
tévét, nem volt közösségi média,

ezért örültek, hogy a gyermekeik
megismerhetik ezeket.

De ellenállásba
és elutasításba is ütköztünk

az elképzelések miatt,
amiket magunkkal vittünk.

Mobilmozi-csapatunk két tagja felmondott

a falvakban őket ért fenyegetések miatt.

Az egyik faluban,
ahol vetíteni szerettünk volna,

bezárták a mozit;

azt mondták, nem akarják, hogy az ottani
nőket felvilágosítsuk a jogaikról.

Egy másik faluban viszont,
ahol szintén bezárták a mozit,

egy civil ruhás rendőr kiállt mellettünk,
engedélyezte a vetítést,

és végig velünk volt: védte a csapatot.

Mindenkinek elmondta, hogy neki
kötelessége lehetővé tenni,

hogy a fiatalok más nézőpontokat is
megismerjenek, hogy lássák a filmeket.

Hétköznapi hős volt.

De sok más ilyen hőssel is
találkoztunk utunk során.

Egy másik városban,
ahol a férfiak kijelentették,

hogy csak ők nézhetik a filmet,
és a nőknek otthon kell maradni,

a közösség egyik elöljárója
áll ki mellettünk,

gyűlést hívott össze,
megbeszélték a dolgot,

és ezt követően a férfiak
és a nők együtt ültek be a moziba.

Minden lépésünket dokumentáljuk.

Emberekkel beszélgetünk.

Alkalmazkodunk hozzájuk.

Megváltoztatjuk a filmek sorrendjét.

Azzal, hogy olyan filmeket
mutatunk be a férfiaknak,

ahol az elkövetők rács mögé kerültek,

azt akarjuk elérni, hogy megértsék,

az erőszaknak következményei vannak.

De olyan filmeket is bemutatunk,
ahol a férfiak kiállnak a nők mellett,

mert arra szeretnénk biztatni őket,
hogy inkább ilyen szerepet vállaljanak.

Mikor a nőknek olyan filmeket vetítünk,
amelyekben nők az államfők,

ügyvédek, orvosok, vagy
vezető pozícióban állnak,

beszélgetünk velük, őket is
ilyen szerepvállalásra biztatjuk.

Így fokozatosan változtatjuk meg
a falvakban élők egymáshoz való viszonyát,

és ezt szeretnénk
más helyeken is megvalósítani.

Nemrégiben felvette velünk
a kapcsolatot egy csoport:

mobilmozinkat szeretnék elvinni
Bangladesbe és Szíriába.

Velük is megosztjuk a tapasztalatainkat.

Véleményünk szerint nagyon fontos,

hogy amit csinálunk,
a világ más pontjaira is eljusson.

Pakisztán kisvárosaiban és falvaiban

a férfiak már másként beszélnek a nőkkel,

a gyerekek másként látják a világot.

Faluról falura minden megváltozik –
a mozi segítségével.

Köszönöm.

Taps.