Beszéljünk a halálról!

Nem dönthetünk abban, hogy meghalunk-e, de -- Dr. Peter Saul szavaival élve -- “elfoglalhatjuk a halált”. Az előadó arra int bennünket, hogy időben tisztázzuk választásainkat életünk befejező szakaszával kapcsolatban. Dr. Saul egyúttal javasol két kérdést is, amely segít tisztázni a tisztázandókat. (A felvétel a TEDxNewy-n készült 2011-ben)

Az a helyzet, egy kissé bizonytalan voltam,

hogy beszélhetek-e ilyesmiről

egy olyan élénk, mondhatni eleven hallgatóságnak, mint ez.

Aztán eszembe jutott egy idézet Glorian Steinemtől.

Így hangzik:

"Az igazság felszabadít.

De először kiakaszt." (Nevetés)

Szóval... (Nevetés)

Szóval, a kételyeimet félretéve nekiveselkedek,

és igyekszem elmondani pár dolgot,

néhány gondolatot a halálról a 21. században.

Nos, a legelső dolog, ami itt mindenkit ki kell, hogy akasszon,

az a tény, hogy mind meg fogunk halni

a 21. században.

Mind, kivétel nélkül.

A papírformát tekintve, az ittlévők közül minden nyolcadik

halhatatlannak hiszi ugyan magát a felmérések szerint, csakhogy --

(Nevetés)

sajnos, ez tévedésnek fog bizonyulni.

A következő 10 percben, miközben beszélek,

százmillió sejtem fog elhalni,

és a mai nap folyamán 2 000 agysejtem

fog elpusztulni visszavonhatatlanul.

Tehát kijelenthetjük, hogy az elhalálozási folyamat --

részleteiben -- meglehetősen korán elkezdődik.

A másik, amit el akarok mondani a 21. századi halálról --

azon kívül, hogy mindannyiunkkal meg fog történni -- az az,

hogy úgy néz ki, legtöbbünket afféle vonatkatasztrófaként

fogja érni a dolog,

hacsak nem próbáljuk meg visszatéríteni a folyamatot

arról a kényszerpályáról, amelyen most van.

Szóval, ez van. Ennyi volt az igazság.

Nem vitás, hogy ez kiakasztja az embert. És most lássuk,

mi van a felszabadítással, de nem ígérek semmit.

Nos, ahogy a felvezetésben elhangzott rólam, intenzív osztályon dolgozom.

Elmondhatom magamról, hogy megtapasztalhattam

az intenzív ellátás fénykorát. Nem mondom:

fantasztikus egy korszak volt.

Nekünk, intenzíveseknek, vannak azok a gépeink, amik csipognak.

A képen is látszik egy pár közülük.

És van mindenféle varázstechnológiánk, ami szerintem

igazán jól bevált. Az intenzív osztályon eltöltött éveim alatt

az ausztrál férfiak halálozási rátája

megfeleződött, amihez

köze van az intenzív ellátásnak.

Nem vitás, hogy a felhasznált technológiának

köze van hozzá.

Nos, hatalmas sikereink voltak, és ettől, mondhatni,

kissé elszállt az agyunk, úgyhogy

elkezdtünk olyan kifejezéseket használni, mint "életmentés".

Őszintén bocsánatot kérek mindenkitől emiatt,

mert nyilvánvaló, hogy nem életmentésről van szó.

Amit mi teszünk, az az emberélet meghosszabbítása,

és a halál késleltetése,

a halál eltérítése, de nem beszélhetünk

életmentésről maradandó értelemben.

Nos, az intenzív osztályon eltöltött évek során

valójában annyi történt, hogy

akiknek az életét elkezdtük megmentegetni a 70-es,

80-as, majd a 90-es években, azok immár a 21. században fognak meghalni

olyan betegségekben, amelyekkel már nem tudunk mit kezdeni

a bevált módszerekkel.

Mostanára jelentős változás következett be a tekintetben,

hogy hogyan halnak meg az emberek.

A legtöbb mai halálok kevésbé befolyásolható

azzal, amit tenni tudunk, mint ahogy azt

a 80-as és 90-es években megszoktuk.

Szóval, egy kissé elszaladt velünk a szekér,

és nem igazán tisztáztuk

ezt a történetet, úgyhogy éppen ideje.

Jómagam a 90-es évek végén eszméltem fel,

egy beteg kapcsán, akit megismertem.

A beteget Jimnek hívták, Jim Smithnek, és így nézett ki.

Lehívtak az osztályra, hogy megvizsgáljam.

A kisebbik kéz az övé.

Lementem az osztályra, hogy megvizsgáljam.

A tüdőgyógyász kért meg.

Azt mondja: "Van itt egy beteg.

Tüdőgyulladása van.

Úgy néz ki hogy, intenzív ellátásra volna szüksége.

Itt a lánya is. Azt akarja, hogy tegyünk meg mindent az apjáért,

amit csak lehet."

Ismerős kérés egy orvos számára.

Szóval, lemegyek az osztályra, hogy megnézzem Jimet.

A bőre ilyen áttetsző volt.

Látni a csontjait a bőrén keresztül.

Nagyon, de nagyon sovány volt az öreg,

és tényleg nagyon súlyos tüdőgyulladása volt,

beszélni sem tudott,

ezért a lányával, Kathleennel, beszéltem helyette. Megkérdeztem tőle:

"Beszéltek arról, hogy

mi volna az Ön teendője akkor,

ha az apja ilyen állapotba kerül?"

Meglepetten nézett rám: "Nem, dehogy!"

"Na, jó, nyugi." -- gondoltam magamban.

Aztán tovább beszélgettünk, és egyszer csak ezt mondta:

"Tudja, mindig azt hittük, hogy lesz még rá időnk."

Jim 94 éves volt. (Nevetés)

Aztán rájöttem, hogy valami nem történt meg itt.

Más volt ez a párbeszéd,

mint amilyennek gondoltam volna.

Így hát néhányan belevágtunk egy felmérésbe,

és felkerestünk 4500 gondozóotthonban élő személyt

Newcastle-ben és Newcastle körzetében.

Kiderült, hogy csak minden századiknak

volt terve arra az estre, ha megállna a szíve.

Százból egynek.

És 500-ból csak egynek volt terve arra,

mi legyen, ha súlyos beteg lesz.

Aztán persze ráébredtem, hogy ez a párbeszéd

fel sem merül a nyilvánosság szintjén.

Most a sürgősségi osztályon dolgozom.

Ez itt a John Hunter Kórház.

Arra gondoltam, hogy ennél azért jobban is tudnánk csinálni.

Így aztán az egyik ápolónő kollégával, Lisa Shaw-val közösen

orvosi kartonok százait néztük át

a betegnyilvántartóban,

hátha találunk arra utaló jelet,

hogy valakivel elbeszélgettek volna arról,

mi legyen, ha a kapott kezelés

olyannyira sikertelen lenne, hogy meghal az illető.

És nem találtunk egyetlenegy sort sem arról,

hogy egy beteg célokról, kezelésekről vagy következményekről nyilatkozott volna,

akár az orvos, akár a beteg készítette is a feljegyzést.

Tehát lassacskán rájöttünk,

hogy van egy probléma.

És a problémát még súlyosbítja ez is.
[Felirat: Számít, hogy hogyan halsz meg.]

Tudjuk, hogy mindannyian meg fogunk halni,

de az sem mindegy, hogy miképp halunk meg --

nemcsak magunk miatt, ez világos, hanem azért is,

mert ez kihat mindazok életére, akik túlélnek minket.

Az, hogy hogyan halunk meg, tovább él

a bennünket túlélők elméjében.

Egy haláleset hatalmas stressz a család számára,

és a stressz hétszer akkora, ha a halál

intenzív kezelés során következik be, mint bármely más esetben.

Tehát az intenzív ellátás nem a legjobb választás,

ha van más lehetőség is.

Ha ez nem tűnne elég rossznak, akkor hozzáteszem:

a dolgok nagyon gyorsan haladnak arrafelé,

hogy sokan az ittlévők közül, a jelen állás szerint egy a 10-ből,

az intenzív osztályon végezze.

Amerikában egy az ötből az esély.

Miamiban öt emberből három hal meg intenzív osztályon.

Nos, jelenleg ezek a számok

mutatják az elmozdulás irányát.

Hogy megértsék az okát mindezeknek,

egy kis magyarázatra lesz szükség részemről.

Íme a négy lehetséges út.

Ezek egyike mutatja a sorsát bármelyikünknek.

A legismertebbnek ezek közül leginkább

már csak történeti jelentősége van -- ez

a hirtelen halál.

A hallgatóság létszámát tekintve nagyon valószínű, hogy

ez senkivel sem fog megtörténni közülünk.

A hirtelen halál nagyon ritka ma már.

Az olyan halál, mint kicsi Nellé [az Ódon ritkaságok boltjából] és Cordeliáé [a Lear királyból]

ma már egyszerűen nem fordul elő.

A végső stádiumú betegség haldoklási folyamata,

amit épp most láttunk,

viszonylag fiatal embereknél fordul elő.

Ha eléred a 80-at, nem valószínű, hogy ez a halál vár rád.

A 80 év felettiekből csak minden 10-edik hal meg rákban.

A "piacvezetők" ezek itt.

Ebben a korban a szervi elégtelenség a halál jellemző oka:

a légző szervek, a szív, a vese

vagy más fontos szerv leáll. Ezek bármelyike

belépőjegy a sürgősségi kórházi ellátásra,

amelynek végén, vagy közben egy ponton,

valaki azt mondja, hogy "ennyi volt", és akkor abbahagyjuk.

És ez itt a legtrendibb ágazat --

ebben a teremben itt minden 10 ember közül 6

így fog meghalni --, nevezetesen

az erőnlét csökkenése,

a fokozódó gyengeség végez vele.

Az elgyengülés velejárója az öregedésnek,

és épp a súlyosbodó gyengeség a leggyakoribb

halálok manapság.

és az utolsó pár évedet vagy az utolsót

rokkantként fogod eltölteni, sajnos.

Eddig tetszik? (Nevetgélés)

(Nevetés)

Sajnálom, de kissé kínos nekem ez a vészmadárszerep.

(Nevetés)

Mondjak valami biztatót? Biztató az,

hogy mindez nagyon idős korban történik.

Mi itt mindannyian, vagy legtöbbünk, megéljük ezt a kort.

De persze azelőtt, régen, másképp volt még.

Ez csak akkor történik meg veled,

ha nagyon idős kort élsz meg.

Kár, hogy az élettartam növekedése

több öregkort és nem több fiatalságot jelent.

Sajnálom, de ez a helyzet. (Nevetés)

És most lássuk, hogy mit léptünk erre.

Mert nem hagytuk annyiban a dolgot:

a John Hunter Kórházban és máshol

projektek sorozatát hoztuk létre, hogy

kiderítsük, jobban be tudnánk-e vonni

az embereket abba, hogy mi és hogyan történjen velük.

Természetesen világos volt számunkra, hogy

a dolognak kulturális háttere van.

Szeretem ezt a Klimt festményt.

Minél tovább nézed, annál jobban felfogod

miről is szól az egész.

Nyilvánvalóan a halál és az élet elkülönüléséről

és a félelemről -- Figyeljék meg

ezt a nőt itt,

a nyitott szeműt.

Őt bámulja az a másik alak:

érte jött el. Látják?

A nő rémültnek látszik.

Szédületes egy kép!

Szóval, egy alapvető kulturális üggyel volt dolgunk.

Világos volt, hogy az emberek nem akarnak a halálról beszélgetni.

Legalábbis úgy tűnt.

Nos, a Szövetségi Kormány és a helyi Egészségügyi Szolgálat

anyagi támogatásával bevezettünk egy dolgot a John Hunter

Kórházban, amely a "Tiszteld a páciens szándékát" névre hallgatott.

Emberek százait képeztünk ki arra, hogy a kórtermekben

beszélgessenek az érintettekkel a közelgő halálról,

és hogy a lehetőségeiket figyelembe véve mit szeretnének tenni.

És odavoltak érte: a hozzátartozók és a betegek egyaránt!

Az emberek 98%-a nyilatkozott úgy,

hogy ennek kéne lennie a normális gyakorlatnak,

és ez az, ahogy a dolgoknak működnie kéne.

Tehát elmondták a kívánságaikat,

és minden óhajuk teljesült -- vagy majdnem.

Ennyit sikerült elérnünk.

De aztán elfogyott a támogatás.

Hat hónappal később visszatértünk, hogy lássuk, mi a helyzet,

és kiderült, hogy minden abbamaradt,

és senki nem folytatta a beszélgetéseket.

Ez eléggé mellbe vágott minket,

mert azt hittük, hogy sínre tettük a dolgot.

A kulturális probléma visszatért.

Lássuk a lehetőségeket:

Nagyon fontosnak tartom, hogy ne keveredjünk rá

az intenzív osztályhoz vezető útra anélkül, hogy átgondolnánk,

csakugyan oda akarunk-e kilyukadni.

Különösen, ahogy a korral mind jobban elhagy az erőnk,

mert az intenzív ellátás úgyis egyre kevesebbet fog segíteni.

Kell lennie egy kis mellékútnak valahol

olyanoknak, akik nem akarják a főutat választani.

Van egy kis ötletem,

plusz egy nagy ötletem is az elkerülő útról.

Íme a kis ötlet.

Ez abban áll, hogy kövessük mindannyian

a Jason által bemutatott sémát.
[Jason: utalás Jason van Genderenre, az előző előadóra]

Miért ne tudnánk ezeket a dolgokat megbeszélni

a saját idősebb felmenőinkkel

és másokkal, akik hasonló cipőben járnak?

Van pár dolog, amit tehetünk.

Az egyik az, hogy

felteszünk egy egyszerű kérdést. Ez mindig működik:

"Ha olyan beteg lennél, hogy nem tudnád elmondani, mit akarsz,

kit szeretnél, hogy beszéljen helyetted?"

Nagyon fontos, hogy feltegyük ezt a kérdést,

mert ha megadjuk a rendelkezés lehetőségét,

annak elképesztően jó hatása lesz.

A második kérdés, amit érdemes feltenni, a következő:

"Beszéltél már az illetővel azokról

a dolgokról, amelyek fontosak számodra,

hogy legyen fogalmunk arról, hogy mit tehetünk érted?"

Tehát ez volt a kis ötlet.

A nagy ötlet politikai természetű.

Bele kell avatkoznunk a dolgokba.

Javasoltam, hogy rendezzünk egy "Foglald el a halált!" akciót.

(Nevetés)

A feleségem így reagált: "Persze, ülősztrájk a halottasházban.

Jól hangzik." (Nevetés)

Szóval ez nem igazán jött be,

ami bántott.

Nos, egy korosodó hippi áll önök előtt.

Nem is tudom. Gondolom, ma már nem nézik ki belőlem, de

a gyerekeim közül kettő otthon született a 80-as években,

amikor az otthoni szülés még nagy dolog volt, és mi, a háború utáni

nemzedék, megszoktuk, hogy kezünkbe vegyük a dolgokat.

Cseréljük ki hát értelemszerűen a születésre utaló részt, és

máris megvan az új jelszó: "Béke, szeretet, természetes halál".

Igenis, bele kell avatkoznunk a politikába

és vissza kell hoznunk ezt a folyamatot

abból a medikalizált mederből, amelyben halad.

Tudom, ez úgy hangzik, mint az eutanázia népszerűsítése.

Hogy mindenki számára abszolút világos legyen:

gyűlölöm az eutanáziát. Az csak egy bolhacirkusz,

és nem hiszem, hogy számítana valamit.

Az a helyzet,

hogy olyan helyeken, mint Oregon

ahol az öngyilkossághoz orvosi segédletet kaphatsz,

csak egy halálos adagot kell bevenned egy cuccból,

mindössze fél százalék élt, illetve halt ezzel a módszerrel.

Sokkal fontosabb ennél, hogy mi történik azzal a 99,5%-kal

aki nem ezt az utat választja.

Úgy gondolom, hogy a többség nem akar halott lenni,

de gondolom azt is, hogy a többség azt szeretné,

ha befolyásolni tudná a halála lefolyását.

Tehát az eutanázia ellen vagyok,

de úgy vélem, az embereknek jár némi önrendelkezés.

Ez megfosztaná az eutanáziát az oxigén-utánpótlástól.

Azzal törődjünk szerintem, hogy az igény megszűnjön

az eutanázia iránt,

ne pedig azzal, hogy legális-e vagy illegális, vagy van-e egyáltalán.

Ezt az idézetet Dame Cicely Saunderstől vettem,

akivel orvostanhallgató koromban találkoztam.

Ő alapította a hospice mozgalmat.

Ő mondta ezt: "Azért számítasz, mert te te vagy,

és számítani fogsz az életed utolsó pillanatáig."

Szilárd meggyőződésem,

hogy ezt az üzenetet tovább kell vinnünk.

Köszönöm. (Taps)