Alain de Botton: Egy barátságosabb, szelídebb sikerfilozófia

Alain de Botton megvizsgálja a sikerről és kudarcról alkotott elképzeléseinket, és megkérdőjelezi az eme fogalmakat körülvevő hiedelmeinket. Mindig megérdemelt a siker? És a kudarc? Ékesszóló és szellemes előadása átkalauzol minket a sznobizmuson, hogy eljussunk munkánk igazi élvezetéhez.

Ezek a karrierkrízisek általában,

többnyire vasárnap este törnek rám,

amikor leszáll az alkony,

és a szakadék a reményeim

és a valóság között elkezd olyan fájdalmasan mélyülni,

hogy végül a párnámba fojtom zokogásomat.

Azért mondom mindezt,

Azért mondom mindezt, mert szerintem ez nem pusztán személyes probléma.

Azt gondolhatják, hogy tévedek.

De szerintem olyan korban élünk, amikor az életünket rendszeresen

karrierkrízisek szakítják meg,

amikor mindaz, amiről azt hittünk, tudjuk

az életünkről, a karrierünkről,

egyfajta fenyegető valósággal kerül összeütközésbe.

Manapság talán könnyebb megélni, mint valaha.

Megőrizni a nyugalmunkat,

elkerülni a szorongást talán nehezebb, mint valaha.

Szeretném megvizsgálni, ha lehet,

hogy mi az oka annak, hogy

annyit aggodalmaskodunk a karrierünk miatt.

Miért lehetünk ezeknek a karrierkríziseknek az áldozatai,

miközben halkan belezokogunk a párnánkba.

Szenvedésünk egyik oka az,

hogy sznobok vesznek körül bennünket.

Na most, van néhány rossz hírem

különösen azoknak, akik külföldről jönnek Oxfordba.

A sznobizmus egy valós probléma.

Mert néha az emberek Anglián kívül azt hiszik,

hogy a sznobizmus egy kizárólag angol jelenség,

amely udvarházakról és címekről szól.

Van egy rossz hírem: ez nem igaz.

A sznobizmus egy globális jelenség.

Globális szervezet vagyunk. Ez pedig egy globális jelenség.

Létezik. Kicsoda a sznob?

Az a sznob, aki fogja egy kis részedet,

és ez alapján állapítja meg, hogy milyen ember vagy.

Ez a sznobizmus.

És a sznobizmus uralkodó fajtája

manapság a munka-sznobizmus.

Perceken belül belebotlunk egy partin,

amikor felteszik nekünk a huszonegyedik századnak

ezt a híres, jelképes kérdését: "Mivel foglalkozik?"

És a válaszunktól függően

az emberek vagy hihetetlenül örülnek, hogy megismertek,

vagy az órájukra pillantanak, és kimentik magukat.

(Nevetés)

Na most, a sznob ellentéte az anya.

(Nevetés)

Nem feltétlenül az Önök anyja, és főleg nem az enyém.

Hanem az ideális anya.

Valaki, akit nem érdekelnek az eredményeink.

Sajnos azonban, a legtöbb ember nem az anyánk.

A legtöbb ember szorosan összekapcsolja, hogy mennyi időt,

és ha úgy tetszik, szeretetet, (nem romantikus értelemben,

habár az már valami lenne),

hogy mennyi általános szeretetet, tiszteletet

hajlandó nyújtani számunkra, azt szigorúan meghatározza

a helyünk a társadalmi ranglétrán.

És elsősorban ezért törődünk annyira a karrierünkkel.

És ezért kezdenek foglalkoztatni az anyagi javak.

Tudják, gyakran halljuk, hogy rendkívül anyagias időket élünk,

és mindannyian kapzsik vagyunk.

Nem hiszem, hogy különösebben anyagiasak lennénk.

Szerintem olyan társadalomban élünk,

amelyik egyszerűen az érzelmi jutalmakat

az anyagi javak megszerzéséhez kapcsolja.

Nem az anyagi javakat akarjuk. Hanem a jutalmakat.

És ez új megvilágításba helyezi a luxuscikkeket.

Legközelebb, ha látnak valakit, aki Ferrarit vezet,

ne az jusson eszükbe, hogy "ez egy kapzsi ember".

Gondolják azt, hogy "ez egy hihetetlenül sebezhető, szeretetéhes ember".

Más szóval -- (Nevetés)

Inkább együttérzést mutassanak, mint megvetést.

Vannak más okok is --

(Nevetés)

Vannak más okok is, amiért ma talán nehezebb

megőrizni a nyugalmunkat, mint valaha.

Az egyik, (és ez ellentmondás, mert valami szép dologgal kapcsolatos),

a karrierünkbe vetett remény.

Soha még nem voltak ilyen magasak az elvárások

az életünkben elért eredményeinkkel kapcsolatban.

Számtalanszor halljuk, hogy bárki elérhet bármit.

Megszüntettük a kaszt-rendszert.

Most olyan rendszerben élünk, melyben bárki

feljuthat bármilyen pozícióba.

És ez egy csodálatos gondolat.

Mellette ott van egyfajta egyenlőség is. Alapvetően egyenlőek vagyunk.

Nincsenek szigorúan meghatározott

hierarchiák.

Van ezzel egy nagyon nagy gond.

És ez a gond az irigység.

Irigység, igazi tabu az irigységet emlegetni,

de ha van egy uralkodó érzelem a modern társadalomban, az az irigység.

És az egyenlőséghez kapcsolódik. Hadd magyarázzam el.

Szerintem elég meglepő lenne, ha bármelyikünk is

irigyelné az angol királynőt.

Még akkor is, ha sokkal gazdagabb nálunk.

És egy nagyon nagy házban él.

Azért nem irigyeljük mégsem, mert túlságosan furcsa.

Egyszerűen túl különös.

Nem tudunk azonosulni vele. Mókásan beszél.

Egy furcsa helyről jön.

Ezért nem tudunk azonosulni vele. Akivel nem tudunk azonosulni, azt nem irigyeljük.

Minél közelebb áll egymáshoz két ember, korban, háttérben,

annál inkább fennáll az irigység veszélye.

Már csak ezért sem ajánlom senkinek, hogy osztálytalálkozóra menjen.

Nincs erősebb viszonyítási alap azoknál,

akikkel együtt jártunk iskolába.

De általánosságban az a modern társadalom problémája, hogy az egész világot

egyetlen iskolává változtatja. Mindenki farmert visel, mindenki egyforma.

Ugyanakkor mégsem.

Vagyis van egyfajta egyenlőség, komoly egyenlőtlenségekkel összekapcsolva.

Ami egy nagyon stresszes helyzetet eredményezhet.

Manapság csaknem ugyanannyira valószínűtlen az,

hogy olyan gazdagok és híresek leszünk, mint Bill Gates,

amennyire valószínűtlen volt a 17. században,

hogy fölküzdjük magunkat a francia arisztokrácia tagjai közé.

De a lényeg, hogy ezt nem érezni.

A magazinok és a média elhitetik velünk,

hogy ha van energiánk, néhány briliáns technikai ötletünk,

egy garázsunk, bele tudunk vágni valami hatalmasba.

(Nevetés)

És ennek a problémának a következményeit megérezzük a könyvesboltokban.

Ha bemegyünk egy nagy könyvesboltba és megnézzük a önfejlesztő részleget,

ahogy én néha teszem,

ha megvizsgáljuk az önfejlesztő könyveket, amelyeket

manapság írnak, alapvetően két fajtájuk van.

Az egyik azt mondja: "Meg tudod csinálni! Meg tudod tenni! Bármi lehetséges!"

A másik megmondja, hogyan birkózzunk meg

azzal, amit udvariasan "alacsony önértékelésnek" hívunk,

vagy udvariatlanul "nagyon rossz véleménynek" önmagunkról.

Valódi kölcsönviszonyban áll

a társadalom, mely azt hirdeti az embereknek, hogy bármit el tudnak érni,

és az alacsony önértékelés.

Ily módon megint csak egy meglehetősen pozitív dolognak

lehet csúnya hátulütője.

Van egy másik ok is, amiért sokkal többet idegeskedünk

a karrierünk, a státuszunk miatt ma, mint azelőtt valaha.

És ez megint csak egy szép dologhoz kötődik.

Ez a szép dolog a meritokrácia.

Manapság mindenki, jobb- és baloldali politikusok

egyetértenek abban, hogy a meritokrácia nagyszerű,

és hogy társadalmunkat minél meritokratikusabbá kellene tennünk.

Más szóval, milyen egy meritokratikus társadalom?

Egy meritokratikus társadalomban

ha van tehetségünk, energiánk és képességünk,

magasra törhetünk. Semmi sem tarthat vissza.

Gyönyörű gondolat. A gond csak az,

hogy ha valóban hiszünk egy ilyen társadalomban,

melyben azok, akik kiérdemlik, magas pozíciókba kerülnek,

akkor hallgatólagosan, és egy sokkal undokabb módon

hiszünk egy társadalomban, melyben azok, akik megérdemlik,

padlóra kerülnek, és ott is maradnak.

Más szóval, a pozíciónk nem véletlennek tűnik,

hanem megérdemeltnek.

És ettől olyan megsemmisítő a kudarc.

Tudják, a középkori Angliában,

ha láttunk egy nagyon szegény embert,

őt úgy jellemeztük volna, mint "szerencsétlen embert".

Szó szerint, valaki, akinek nem volt szerencséje, egy szerencsétlen.

Manapság, különösen az Egyesült Államokban,

ha találkozunk valakivel, aki a társadalom alján van,

őt ridegen "vesztesnek" nevezzük.

A szerencsétlen és a vesztes között hatalmas a különbség.

És ebben mutatkozik meg 400 év társadalmi fejlődése,

és hitünk, hogy felelősek vagyunk az életünkért.

Már nincsenek istenek, csak mi vagyunk. Miénk az irányítás.

Ez nagyszerű, ha jól csináljuk,

és lesújtó, ha rosszul.

Ez vezet, a legrosszabb esetben, a társadalomtudós

Emil Durkheim szerint, az öngyilkosságok növekvő számához.

Gyakoribb az öngyilkosság a fejlett individualista országokban,

mint a világ bármely részén.

És ennek részben az az oka, hogy ami történik, azt az emberek

a végletekig személyesen veszik.

A sikerük a sajátjuk. De a kudarcuk is a sajátjuk.

Vajon lehet-e enyhíteni ezeken a nyomásokon,

amiket az imént felvázoltam?

Szerintem igen. Ki is térek néhányra.

Vegyük a meritokráciát.

A gondolat, hogy mindenki megérdemli, ami kijut neki.

Szerintem ez egy őrült gondolat, teljesen őrült.

Támogatnám bármelyik politikust, jobb- vagy baloldalit,

akinek van egy elfogadható meritokratikus ötlete.

Én meritokratikus vagyok, ez a helyzet.

De szerintem őrültség azt hinni, hogy valaha is

megalkotunk egy valódi meritokratikus társadalmat. Ez egy álomkép.

A gondolat, hogy létrehozunk egy társadalmat,

amely szó szerint osztályoz mindenkit,

a jókat magasan, a rosszakat alacsonyan,

és mindezt úgy, ahogy lennie kell, lehetetlenség.

Egyszerűen túl sok a kiszámíthatatlan tényező.

Balesetek, véletlen születések,

véletlenül az emberek fejére zuhanó tárgyak, betegségek, stb.

Sosem tudjuk osztályozni őket.

Nem tudjuk úgy minősíteni az embereket, ahogy kellene.

Szívemhez nőtt egy Szent Ágoston idézet az Isten Városából,

melyben azt mondja, hogy bűn bárkit is a hivatala alapján megítélni.

Mai nyelven ez azt jelenti,

hogy hiba lenne a névjegykártyájuk alapján

megválasztani a barátainkat.

Nem az állásunk számít.

És Szent Ágoston szerint

egyedül Isten tehet minket helyre.

Amit meg is tesz majd a Végítélet napján

angyalokkal meg trombitákkal, és az egek megnyílnak.

Őrültségnek hangzik egy magamfajta világi embernek.

Mégis van valami nagyon is értékes ebben a gondolatban.

Más szóval, fogjuk vissza magunkat, mielőtt pálcát törnénk valaki fölött.

Nem biztos, hogy ismerjük más emberek igazi értékét.

Mert az egy ismeretlen oldaluk.

És nem kéne úgy tennünk, mintha ismernénk.

De másban is vigaszra lelhetünk.

Amikor a kudarcra gondolunk, arra, hogy elbuktunk az életben,

nemcsak azért félünk annyira a kudarctól, mert

elveszítjük a keresetünket, státuszunkat.

Attól félünk, hogy elítélnek és kigúnyolnak ezért. És erre van is okunk.

Tudják, az első számú gúny-szerv

manapság az újság.

Ha kinyitunk egy újságot, bármelyik nap,

tele van emberekkel, akik elfuserálták az életüket.

Rossz emberrel feküdtek le. Rossz anyagot vettek be.

Rossz döntést hoztak meg. Vagy bármi más.

És ezért kigúnyolhatók.

Más szóval, elbuktak. És "veszteseknek" titulálják őket.

Lehetne ezt másképp csinálni?

Szerintem a nyugati hagyomány egy pompás alternatívát kínál.

A tragédiát.

A tragédia, mely az ókori Görögország színházaiban

fejlődött ki a Kr. e. 5. században, alapvetően egy olyan

művészi forma, ami emberi kudarcokat mutat be.

És ugyanakkor egyfajta együttérzést is nyújt.

Amit a hétköznapi életben nem feltétlenül kapnánk meg.

Emlékszem, néhány éve ez nagyon foglalkoztatott.

És elmentem a Sunday Sport szerkesztőségébe,

ez egy napilap, amit nem ajánlok senkinek,

hacsak nem ismeri már.

Elmentem, hogy beszéljek velük

a nyugati kultúra bizonyos nagy tragédiáiról.

Látni akartam, hogyan ragadnák meg a történetek

lényegét, ha szenzációkként érkeznének

a hírek közé szombat délután.

Úgyhogy meséltem nekik Othellóról. Még nem hallottak róla, de lenyűgözte őket.

(Nevetés)

Megkértem, írjanak egy szalagcímet az Othellónak.

"Őrülten szerelmes bevándorló ölte meg a szenátor lányát",

írták a szenzációs főcímbe.

Kivonatoltam nekik a Madame Bovary-t.

Ismét egy könyv, amit boldogan fedeztek fel.

Azt írták, "Házasságtörő boltkóros mérget ivott a hitelcsalás után".

(Nevetés)

És végül a kedvencem.

Tényleg megvan a tehetségük ehhez.

A kedvencem az Oidipusz király Szophoklésztől.

"A szex anyuval vakító volt."

(Nevetés)

(Taps)

Ha úgy tetszik, az együttérzés spektrumának egyik végén

ott vannak a napilapok.

A spektrum túlsó végén pedig a tragédia.

És szerintem tanulnunk kellene egy kicsit

arról, ami a tragédiában történik.

Őrültség lenne Hamletet vesztesnek nevezni.

Nem vesztes, habár veszített.

És szerintem ez a tragédia üzenete számunkra,

és ezért olyan nagyon-nagyon fontos.

A másik a modern társadalommal kapcsolatban,

hogy miért okoz aggodalmat,

az az, hogy semmi olyan nincs a közepén, ami nem emberi.

Mi vagyunk az első társadalom a világban,

akik nem imádnak mást, csak önmagunkat.

Nagyon sokat képzelünk magunkról. És van is rá okunk.

Embereket küldtünk a Holdra. Mindenféle rendkívüli dolgot vittünk végbe.

És ezért hajlamosak vagyunk imádni magunkat.

A hőseink emberi hősök.

Ez egy nagyon új helyzet.

A legtöbb társadalom középpontjában

valami transzcendenst imádnak. Egy istent,

egy szellemet, egy természeti erőt, az univerzumot.

Bármi is az, valami mást imádnak.

Mi kissé elvesztettük ezt a szokásunkat.

És szerintem ezért vonzódunk annyira a természethez.

Nem az egészségünk miatt, bár gyakran így adjuk elő.

Nem is azért, mert az emberi hangyabolyból menekülünk.

A saját versengésünk elől menekülünk,

a saját drámáink elől.

Ezért szeretjük annyira nézni a gleccsereket és óceánokat,

és az űrből nézni a Földet, s a többi.

Szeretjük érezni a kapcsolatot valami nem emberivel.

És ez nagyon fontos nekünk.

Úgy gondolom, valójában a sikerről és a kudarcról beszéltem.

És az egyik érdekesség a sikerrel kapcsolatban,

hogy azt hisszük, tudjuk, mit jelent.

Ha most azt mondanám, hogy van itt valaki a vászon mögött,

aki nagyon-nagyon sikeres, Önök elkezdenének spekulálni.

Azt gondolnák, hogy biztos sok pénze van,

valamely téren hírnévre tett szert.

Saját elméletem a sikerről, és engem

igazán érdekel a siker. Nagyon szeretnék sikeres lenni.

Mindig azon gondolkodom, hogyan lehetnék még sikeresebb.

De ahogy öregszem, lassan megváltozik

számomra a siker jelentése.

Én a következőket gondolom a sikerről:

nem lehetünk sikeresek egyszerre mindenben.

Rengeteget hallunk a munka-élet egyensúlyáról.

Képtelenség. Nem lehet meg mindenünk. Nem.

Ha a sikerről álmodunk, mindig

el kell fogadnunk, hogy mit veszítünk el,

hogy hol ér minket veszteség.

Szerintem bármely bölcs élet elfogadja,

ha azt állítom, hogy mindig lesz valami, amiben nem leszünk sikeresek.

És az a helyzet a sikeres élettel,

hogy nagyon sokszor azt, hogy

mit jelent számunkra sikeresen élni, nem mi találtuk ki.

Más emberektől hallottuk.

A férfiak az apjuktól.

A nők pedig az anyjuktól.

A pszichoanalízis már 80 éve ezt sulykolja a fejünkbe.

Mégsem figyel senki. Pedig ez szerintem nagyon is igaz.

Belénk sulykolja mindenki,

a tévétől kezdve a reklámokon át

a marketingig, stb.

Ezek rendkívül nagy hatalmú erők,

melyek meghatározzák, mit akarunk, mit gondolunk magunkról.

Ha azt mondják, a bankszakma nagyon tiszteletreméltó,

akkor sokan a bankban akarunk dolgozni.

Ha a bankszakma már nem olyan tiszteletreméltó, elveszítjük az érdeklődést.

Rendkívül nyitottak vagyunk a javaslatokra.

Nem azt mondom, hogy fel kellene adnunk saját

elképzeléseinket a sikerről.

De győződjünk meg arról, hogy valóban a sajátjaink.

A saját elképzeléseinkre kellene koncentrálnunk.

És meggyőződnünk arról, hogy valóban a sajátjaink,

hogy mi vagyunk az ambícióink kiötlői.

Mert éppen elég rossz, ha nem kapjuk meg, amit akarunk.

De még rosszabb, ha azt hisszük, hogy

tudjuk, mit akarunk, és csak az út végén jövünk rá, hogy

valójában nem is ezt akartuk.

Úgyhogy itt befejezem.

De amit nagyon szeretnék kihangsúlyozni,

az természetesen a siker, igen.

De fogadjuk el a saját ötleteink különlegességét.

Keressük a saját elképzeléseinket a sikerről.

Győződjünk meg róla, hogy ezek valóban a mi elképzeléseink.

Köszönöm a figyelmüket.

(Taps)

Chris Anderson: Ez lenyűgöző volt. Hogyan egyezteted össze

a gondolatot, hogy rossz dolog

vesztesként gondolni valakire azzal,

hogy rengeteg ember szereti kézbe venni a saját élete irányítását.

És hogy a társadalom szerint

talán szükség van győztesekre és vesztesekre.

Alain de Botton: Igen. Úgy gondolom, hogy a siker és a kudarc

véletlenszerűségét akartam csupán kihangsúlyozni.

Mert manapság a hangsúly annyira

azon van, hogy mi igazságos.

És a politikusok mindig az igazságról beszélnek.

Én szilárdan hiszek az igazságban. Csak szerintem ez lehetetlen.

Ezért kellene megtennünk mindent,

amit csak tudunk, hogy megtaláljuk.

De a nap végén nem szabad elfelejtenünk, hogy

bárkik is állnak velünk szemben, bármi is történt az életükben,

mindig ott van makacsul a véletlen is.

És ennek próbálok helyet hagyni.

Máskülönben nagyon klausztrofóbiás lenne.

Chris Anderson: Úgy értem, szerinted lehetséges a te barátságosabb,

szelídebb munkafilozófiádat egy sikeres

gazdasággal kombinálni?

Vagy szerinted ez lehetetlen?

Számít egyáltalán, hogy akkora hangsúlyt helyezzünk rá?

Alain de Botton: Rémálomba illő gondolat,

hogy az embereket ijesztgetéssel lehet a legjobban munkára fogni.

És hogy minél kegyetlenebb a környezetük,

annál többen fognak válaszolni a kihívásra.

Gondolj arra, kit szeretnél legjobban ideális apának?

És az ideális apád olyasvalaki, aki kemény, de szelíd.

És nagyon nehéz meghúzni ezt a vonalat.

Szükségünk van apákra, példamutató apákra a társadalomban,

a két véglet nélkül:

aki a tekintélyelvű, fegyelmező az egyik oldalon,

a másik pedig a laza, nincsenek-szabályok típus.

Chris Anderson: Alain de Botton.

Alain de Botton: Köszönöm szépen.

(Taps)