Hogyan éreztem magam milliomosnak egy pennytől

Fiatal gyerekként Tania Luna elhagyta az otthonát a poszt-chernobyli Ukrajnában, és menekültként Amerikába érkezett. Egy nap egy pennyt talált a hajléktalan szálló padlóján, ahol a családjával laktak New York-ban. Soha korábban nem érezte magát ilyen gazdagnak. Egy elmélkedés a gyerekkor édes-keserű örömeiről, és hogy hogyan tartsuk őket emlékezetünkben.

Ötéves vagyok, és nagyon büszke.

Az apám épp megépítette a legjobb budit

a kis ukrajnai falunkban.

Belül egy büdös, tátongó lyuk a földben,

de kívül ragyogó fehér formica

és szó szerint szikrázik a napon.

Ettől olyan büszke vagyok, olyan fontosnak érzem magam,

hogy kinevezem magam a kis baráti társaságunk vezetőjének

és küldetéseket találok ki magunknak.

Házról házra járunk

pókhálóban foglyul esett legyeket keresünk,

és kiszabadítjuk őket.

Négy évvel korábban, amikor egyéves voltam,

a Chernobyl baleset után,

fekete volt az eső,

és a nővérem haja csomókban hullott ki,

és én kilenc hónapot töltöttem kórházban.

Nem lehetett látogatni,

így édesanyám lefizette az egyik kórházi dolgozót.

Szerzett egy ápolónői egyenruhát,

és beszökött minden este, hogy mellettem üljön.

Öt évvel később, egy váratlan szerencsés fordulat.

Chernobylnak köszönhetően menedékjogot kapunk Amerikában.

Hatéves vagyok, és nem sírok, amikor elhagyjuk az otthonunk

és Amerikába jövünk,

mert arra számítok, hogy tele lesz ritka

és csodálatos dolgokkal, mint banán és csokoládé,

és Bazooka rágógumi.

Bazooka rágógumi a kis képregénnyel benne.

Ukrajnában évente egyszer kaptunk Bazooka rágógumit,

és egy egész hétig kellett rágnunk egy darabot.

Az első nap, amikor megérkeztünk New York-ba,

a nagymamám és én találtunk egy pennyt

a hajléktalanszálló padlóján, ahol a családunk lakott.

Csak mi nem tudjuk, hogy ez egy hajléktalanszálló.

Mi azt hisszük, hogy ez egy hotel, egy hotel sok patkánnyal.

Szóval megtaláljuk ezt a pennyt beleágyazódva a padlóba,

és azt gondoljuk, hogy egy nagyon gazdag ember hagyhatta ott,

mert normális emberek nem veszítenek el pénzt.

És a kezemben ez a penny,

és ragad és rozsdás,

de úgy érzem, egy vagyont tartok a kezemben.

Elhatározom, hogy megveszem a saját

Bazooka rágógumimat.

És abban a pillanatban milliomosnak érzem magam.

Egy évvel később, megint így érzem magam,

amikor találunk egy zsák plüss állatot a kukában,

és hirtelen több játékom van,

mint addig egész életemben.

És megint így érzem magam, amikor kopogtatnak

a brooklyni lakásunk ajtaján,

a nővérem és én egy futárt találunk az ajtóban,

egy doboz pizzával, amit nem rendeltünk meg.

Elvesszük a pizzát, a legelső pizzánkat,

és egymás után habzsoljuk a szeleteket

és a futár áll az ajtóban és bámul minket.

És azt mondja, fizessünk, de nem beszélünk angolul.

Kijön anyukám, és pénzt kér tőle a futár,

de nincs nála elég.

Minden nap 50 saroknyit gyalogol haza a munkából,

csak hogy ne kelljen buszjegyre költenie.

Ekkor megjelenik a szomszédunk,

és vörös lesz a dühtől, amikor rájön,

hogy azok a bevándorlók a földszintről

valahogy rátették a kezüket a pizzájára.

Mindenki dühös.

De a pizza isteni finom.

Csak évekkel később értettem meg, hogy milyen kevesünk volt.

Amerikába érkezésünk 10. évfordulóján

elhatároztuk, hogy lefoglalunk egy szobát

a hotelben, ahol először laktunk, amikor megérkeztünk.

A férfi a recepción nevet, és azt mondja,

"Itt nem lehet szobát foglalni, ez egy hajléktalanszálló."

És meg vagyunk döbbenve.

A férjem, Brian is hajléktalan volt gyerekkorában.

A családja mindenét elvesztette, és 11 évesen

motelekben kellett laknia az apjával,

motelekben, amelyek összeszedték az összes élelmüket,

és megtartották, amíg nem tudták kifizetni a számláikat.

És egyszer, mire végre visszakapta a Frosted Flakes

dobozát, tele volt csótányokkal.

De volt valamije.

Volt egy cipősdoboza, amit mindenhová magával vitt,

amiben volt kilenc képregény,

két pókemberre festett G.I. Joe figura,

és öt robot. És ezek voltak a kincsei.

Ezek voltak az ő hősei,

akik megmentették a drogoktól és bandáktól,

és attól, hogy feladja az álmait.

Bemutatom a családunk egy másik

korábban hajléktalan tagját.

Ez Scarlett.

Egyszer régen Scarlettet csalinak használták kutyaviadalokon.

Összekötözték és bedobták a ringbe,

hogy más kutyák megtámadják és agresszívebbek legyenek a harc előtt.

Manapság bio ételeket eszik

és ortopéd ágyon alszik,

de amikor vizet töltünk neki egy tálba,

még mindig felnéz és hálásan csóválja a farkát.

Néha Brian és én a parkban sétálunk Scarlettel,

ő hempereg a fűben,

és mi csak nézzük,

aztán egymásra nézünk,

és hálát érzünk.

Elfelejtjük az új, középosztálybeli gondjainkat,

csalódásainkat,

és milliomosoknak érezzük magunkat.

Köszönöm.

(Tasp)