Hogyan segítek autista gyerekeknek a Minecraft segítségével?

Az internet lehet szörnyű hely, de Stuart Duncan Minecraft szerverén, az Autcraften nem találkozunk zaklatókkal és trollokkal. Az Autcraft autista gyermekek és családjuk számára készült, hogy biztonságos környezetet teremtsen a játékhoz és az önkifejezéshez azoknak, akik néha kicsit másképp viselkednek társaiknál (és ezért máshonnan kiközösítenék őket). Ebben a megindító beszédben közelebbről is megismerhetjük az internet egyik legjobb helyét.

A nevem Stuart Duncan,

de az interneten valószínűleg
inkább "AutismFather"-ként ismernek.

Ez én vagyok az interneten.

Tudom, kísérteties a hasonlóság.

(Nevetés)

A Minecraftről fogok ma beszélni.

Ez a karakterem a Minecraftben.

Ne aggódjanak, ha esetleg
nem ismerik túlságosan a játékot.

Az csak médium, amellyel régebben
kielégítettem egyik szükségletem.

Amiről beszélni szeretnék,
az szinte minden helyzetre vonatkozik.

Autista gyermekeknek és családjuknak

nagyjából négy éve indítottam
a Minecraft szervert,

amelyet "Autcraftnek" neveztem el.

Azóta a világ minden részén
bekerültünk a hírekbe:

tévében, rádióban, magazinokban egyaránt.

A Buzzfeed "az internet egyik
legjobb helyének" nevezett minket.

Szintén mi vagyunk a témája egy
díjnyertes tanulmánynak, melynek címe

"A Minecraft segítő technológiaként való
alkalmazása autista fiatalok számára."

Elég bonyolultan hangzik.

De szerintem értik a lényegét.

Szeretnék a tanulmányról beszélni,

hogy miről szól,

de előtte el kell mondanom,
hogyan is született meg a szerver.

2013-ban mindenki a Minecrafttel játszott,

gyerekek és felnőttek,

autisták és nem autisták egyaránt.

Nagy dolognak számított.

De láttam, hogy szülők azt kérdezték
egymástól a közösségi hálókon,

hogy autista gyermekeik
játszhatnának-e együtt.

Ez azért volt, mert amikor nyilvános
szervereken próbáltak játszani,

mindig zaklatókkal és
trollokkal kerültek szembe.

Ha autizmusunk van,
néha picit másképp viselkedünk,

néha pedig nagyon másképp.

Mindannyian tudjuk,
hogy elég egy apró különbség,

hogy a zaklatók következő
célpontjává váljunk.

Ezek a szörnyű emberek az interneten

mindent elpusztítottak,
amit a gyerekek csináltak,

ellopták mindenüket,

újra és újra megölték őket,

lehetetlenné téve számukra a játékot.

De a legrosszabb, legfájdalmasabb az volt,

amit a zaklatók ezeknek
a gyerekeknek mondtak.

Selejteknek, defekteseknek,
retardáltaknak nevezték őket.

Azt is mondták néhány hatéves játékosnak,

hogy nem kellenek a társadalomnak,

és a szüleik sem hibás gyereket akartak,

ezért jobb lesz, ha megölik magukat.

Érthető módon ezek a gyerekek

megbántva és szomorúan
jelentkeztek le a szerverekről.

Összetörték a billentyűzetet,
szó szerint gyűlölték magukat,

a szüleik pedig tehetetlennek
érezték magukat.

Eltökéltem, hogy megpróbálok segíteni.

Én is autista vagyok,

az idősebb fiam is autista,

és a fiaimmal együtt imádom a Minecraftet,

így tennem kell valamit.

Csináltam egy saját Minecraft szervert,

elidőztem rajta, építettem
egy kis falut utakkal,

egy nagy üdvözlőtáblát,
egy kis házikót a dombtetőn,

próbáltam hívogatóvá tenni.

Az elképzelés egyszerű volt.

Volt egy fehérlistám, így csak azok
csatlakozhattak, akiket jóváhagytam.

Megfigyeltem a szervert, amennyire bírtam,

biztosítva, hogy minden rendben legyen.

Ez volt a lényeg: megvédeni a gyerekeket,
hogy nyugodtan játszhassanak.

Amikor elkészült, felmentem a Facebookra,

és egyszerű, nem nyilvános üzenetet
posztoltam ki az ismerőseimnek.

Látni akartam, lenne-e rá érdeklődés,
és valóban segíthetne-e.

Kiderült, hogy jócskán alábecsültem,
mekkora igény van erre,

mivel 48 óra alatt 750 e-mailt kaptam.

Nincs annyi Facebook-ismerősöm.

(Nevetés)

Nyolc nap alatt nyolcszor kellett
erősebb tárhelycsomagra váltanom,

a legalapvetőbbről a legdrágábbra,

és most, négy évvel később

már 8 000 név szerepel a fehérlistán
a világ minden tájáról.

Nemcsak azért állok
most itt, hogy elmondjam,

biztonságos játszóhelyet
csináltam gyerekeknek,

hanem, hogy mi történt játék közben.

Azt hallottam szülőktől,

hogy a gyermekeik megtanultak olvasni
és írni, míg a szerveren játszottak.

Először mindent kiejtés szerint
írtak le, mint a legtöbb gyerek,

de mivel egy közösségbe tartoztak,

látták, ahogy mások helyesen írták le
a szavakat, s egyszerűen eltanulták tőlük.

Más szülők azt mondták, hogy nem
beszélő gyermekeik beszélni kezdtek.

Csakis a Minecraftről
beszéltek, de beszéltek.

(Nevetés)

Bizonyos gyerekek először
barátkoztak az iskolában,

mások kezdték másoknak adni dolgaikat.

Lenyűgöző.

Minden szülő azt mondta,
hogy ez az Autcraftnek köszönhető,

a munkámnak köszönhető.

De miért?

Hogy lehetett mindez egy
videojáték-szerver miatt?

Itt jön a képbe az a tanulmány,
amit már korábban említettem.

Leírja az irányelveket, amelyek alapján
megalkottam a szervert,

amelyek arra biztatják az embereket,
hogy a legjobbat hozzák ki magukból.

Legalább is remélem.

Pl. a kommunikációhoz, ami nehéz
lehet autista gyerekekkel.

Sőt még nem autista felnőttekkel is.

Úgy vélem, a gyerekeket nem büntetni kell,

hanem beszélni kell velük.

10-ből 9-szer, ha a gyerekek
veszekednek a szerveren,

azért van, mert valami történt velük
aznap az iskolában vagy otthon.

Talán meghalt a kedvencük, de van,
hogy két gyerek csak félreérti egymást.

Egyikük nem mondja meg, mire készül.

Ezért segítséget ajánlunk.

Mindig elmondjuk a gyerekeknek,
hogy nem haragszunk,

nincsenek bajban,

csak segíteni akarunk.

Nemcsak törődünk velük,

de tiszteljük is őket annyira,
hogy meghallgassuk a véleményüket.

A tisztelet rendkívül fontos.

Így tudják, hogy mindenük megvan,

ami az efféle problémák megoldásához
lehet szükséges a jövőben,

vagy akár a problémák elkerüléséhez is,
mivel a kommunikáció a lényeg.

A legtöbb videojáték-szerveren

a játékosokat megjutalmazzák
annak függvényében,

hogy milyen jól teljesítenek a játékban.

Minél jobbak vagyunk,
annál jobb a jutalom.

Ezt általában a szerver automatikusan
megteszi egy kód segítségével.

Az Autcraften ez nem így van.

Nálunk van pl. "A hét játékosa"
cím, vagy a "CBA",

azaz "Csodálatosan Bámulatos Alak."

(Nevetés)

Rangokkal jutalmazzuk a játékosokat
a tulajdonságaik alapján.

Pl. a barátságos játékosok
"Pajtás" rangot kapnak,

a segítőkész gyerekek pedig
"Ifjú segítő" titulust.

A felnőtteknél pedig van "Felnőtt segítő."

De egyértelműek, nem?

A játékosok tudják, mire számítsanak,
és hogyan szerezhetik meg ezeket

a nevük alapján.

Amint feljelentkeznek a szerverre,

tudni fogják, hogy a személyiségükért
fognak jutalmat kapni,

és nem a teljesítményükért.

A legnagyobb jutalom AutismFather kardja,

amely rólam kapta a nevét,
mivel én vagyok az alapító,

ez nagy hatalmú kard,
amit csak úgy lehet megszerezni,

ha bebizonyítjuk, hogy a közösséget
helyezzük magunk elé,

és hogy az együttérzés
és kedvesség vezérel minket.

Elég sok kardot osztottunk ki.

Arra gondoltam, ha odafigyelünk arra,
hogy semmi rossz ne történjen,

akkor a jó dolgokat is észre kell vennünk,
és megjutalmaznunk értük a játékosokat.

Igyekszünk bizonyítani a játékosoknak,

hogy mindenki egyenrangú, még én is.

De tudjuk, hogy ezért nem
kezelhetünk mindenkint egyformán.

Néhány játékos könnyen feldühödik,

másoknak egyéb gondjak is
vannak az autizmus mellett,

pl. kényszerbetegség
vagy Tourette-szindróma.

Az a rögeszmém, hogy megjegyzek
minden egyes játékost.

Megjegyzem az első napjukat,
az első beszélgetésünket,

hogy miről beszéltünk, miket építettek.

Ha valaki megkeres egy problémával,

mindig az alapján közelítem meg a kérdést,

hogy mit tudok az illetőről.

Mindent rögzítünk a többi
adminisztrátor és segítő számára,

hogy ha bármi jó, rossz
vagy aggasztó történik,

mindenki tudjon róla.

Megemlíteném példának egyik játékosunkat.

Nem régóta volt a közösségünk tagja,

de egyszer csak elkezdte
kötőjelekkel teleírni a chatablakot.

Kötőjelek sorával írta tele a képernyőt.

Nem sokkal később ismét megtette.

A többiek megkérték, hogy ne csinálja,
és azt mondta: "Rendben."

Aztán újra megtette.

Ez zavarta a többi játékost.

Megkértek, hogy némítsam el
vagy büntessem meg szabályszegésért,

de sejtettem, hogy van valami a háttérben.

Elmentem a nagynénjéhez,
ő volt megadva értesítendő személyként,

aki elmondta, hogy a fiú
megvakult fél szemére,

és a másik szeme is romlani kezdett.

Ezért a kötőjelekkel
felosztotta a chatablakot

könnyebben olvasható szövegrészekre,

ami okos ötlet volt.

Még aznap este beszéltem
egy programozó barátommal,

és készítettünk egy új plugint,

amely mindenki számára lehetővé teszi,

őt is beleértve,

hogy beírjon egy parancsot,
amely minden egyes sort

kötőjelekkel választ el.

Vagy csillagokkal, üres sorokkal,

tetszés szerint bármivel,
ami számukra a legmegfelelőbb.

Még azt is elintéztük,
hogy kiemelje a neveket,

így könnyebben észreveszi,
ha valaki neki üzen.

Ez is példája annak, hogy egy kis apróság,

egy apró módosítás is segíthet
kiegyenlíteni mindenki helyzetét,

még ha az az apróság csak
egy játékosnak is készült.

A lényeg, hogy nem szabad félni.

A szerveremen játszó gyerekek nem félnek.

Önmaguk lehetnek,

mert támogatjuk, bátorítjuk
és ünnepeljük egymást.

Mind tudjuk, milyen érzés
kiközösítettnek lenni,

milyen, ha a létezésünkért utálnak.

Ezért, amikor a szerveren
vagyunk, már nem félünk.

A szerver életének első két éve alatt

hetente két öngyilkos hajlamú
gyerekkel beszélgettem átlagosan.

Ők kerestek meg, mert csak velem
érezték magukat biztonságban.

Úgy érezték, én vagyok
az egyetlen, akivel beszélhetnek.

Azt hiszem, a tanulság az,

hogy nem számít, van-e jótékonysági
vagy más szervezetünk,

tanárok, terapeuták vagyunk,

vagy szülők, akik igyekeznek
mindent megtenni,

vagy autisták, mint én,

nem számít, kik vagyunk,

mindenekelőtt kötelességünk segíteni
e gyerekeknek leküzdeni a félelmeiket.

Mert minden hiábavaló lesz,

ha továbbra is félnek.

Ezért mindig jobb a pozitív megerősítés

a büntetés helyett.

Szívesen tanulnak,
ha biztonságban és jól vannak.

Az egész természetes,
még erőltetni sem kell őket rá.

Ezekkel a szavakkal jellemezték
a gyerekek a szervert.

Az egyetlen, amit szeretném,
ha megjegyeznének,

hogy nem számít, min mennek épp keresztül,

zaklatják-e őket az iskolában vagy otthon,

megkérdőjelezik-e nemi
irányultságukat és identitásukat –

ami egyébként gyakori autisták esetében –

magányosan érzik-e magukat,
öngyilkos hajlamúak-e,

úgy kell élnünk az életünket,

hogy e gyerekek érezzék azt,
hogy bármit elmondhatnak nekünk.

Biztonságban kell érezniük magukat,
amikor velünk beszélnek.

Ha látni szeretnének autista
gyerekekből álló csoportot,

akikről a társadalom tévesen
feltételezi, hogy antiszociálisak,

és hiányzik belőlük az empátia,

ha látni szeretnék, ahogy összegyűlnek,
és létrehozzák a valaha látott

legtámogatóbb, legbarátságosabb,
legkedvesebb közösséget,

amelyet egyesek az internet egyik
legjobb helyeként jellemeznek,

megteszik.

Én láttam.

Naponta ott vagyok.

De ehhez le kell küzdeniük
pár igen komoly akadályt,

ezért nagy segítség lenne,
ha volna ott velük valaki,

aki megmutatja nekik,
hogy az egyetlen, amitől félniük kell,

az az önbizalomhiány.

Arra kérem önöket, hogy legyenek
ez a személy számukra,

mivel nekik...

Ezeknek a gyerekeknek

ez jelent mindent.

Köszönöm szépen.

(Taps)