Fogalmad sincs, hogy a tevék valójában honnan származnak

A tevék annyira jól alkalmazkodtak a sivataghoz, hogy nehéz őket elképzelni máshol. De mi van, ha eddig teljesen rosszul ismerük őket? Mi van, ha azok a nagy púpok, lábak és szemek egy teljesen más éghajlatra fejlődtek ki? Ebben az előadásban hallgasd meg a Radiolab-es Latif Nassert, aki elmeséli egy nagyon apró, fura kövület meglepő történetét, ahogyan az megváltoztatta, miként tekintsen a tevékre, a világra.

Ez egy történet

arról, hogy hogyan tudjuk azt,
amit tudunk.

Ez egy történet egy hölgyről,

Natalia Rybczynski-ről.

Ő egy paleobiológus,

ami azt jelenti, hogy nagyon öreg, halott
cuccok kiásására szakosodott.

(Audio) Natalia Rybczynski: Igen, egyszer
valaki "Dr. Holt Dolgok"-nak hívott.

Latif Nasser: És azt hiszem,
hogy ő azért is különösképp érdekes,

hogy hol végzi az ásatásait:

jóval az északi sarkkör fölött,
a messzi kanadai tundrában.

Egy nyári napon, 2006-ban

a Fyles Leaf Bed nevű
ásatási helyszínen volt,

az északi mágneses pólustól
kevesebb mint 10 szélességi foknyira.

(Audio) NR: Tényleg, ez nem fog
nagyon izgalmasan hangzani,

mivel egy olyan nap volt, amikor a
a hátizsákoddal, a GPS-eddel

és a jegyzetfüzeteddel gyalogolsz,
mindent felszedsz, ami egy kövület lehet.

LN: És egy adott pillanatban
felfigyelt valamire.

(Audio) NR: Rozsdás, olyan rozsdaszínű,

kb. akkora mint a tenyerem.

Egyszerűen ott volt a felszínen.

LN: És először azt gondolta,
hogy csak egy faszilánk,

mert ilyesmiket találtak az emberek

azelőtt a Fyles Leaf Bed lelőhelyen --
őskori növényi részeket.

De azon az éjszakán, a táborban...

(Audio) NR: ...kiveszem a kézi nagyítót

megnézem kicsit közelebbről,
és rájövök,

hogy nem igazán látszanak
ennek a fának az évgyűrűi.

Talán csak a konzerváció miatt,

de nagyon úgy néz ki, mint egy...

csont.

LN: Huh. Az elkövetkező négy évben

újra és újra visszament arra a helyre,

és végül 30 darabot gyűjtött össze
ugyanabból a csontból,

melyek legtöbbje nagyon parányi volt.

(Audio) NR: Nem egy nagy csomó.
Elfér egy kis Ziploc zacskóban.

LN: És megpróbálta összeilleszteni
ezeket, mint egy kirakós játékot.

De ez egy kihívás volt.

(Audio) NR: Olyan sok apró darabra
van széttörve,

próbálok homokot és gittet használni,
és nem néz ki valami jól.

Végül egy 3D felszíni
szkennert használtunk.

LN: Ó!
NR: Ja, igaz?

(Nevetés)

LN: Kiderült, hogy sokkal egyszerűbb
volt virtuálisan csinálni.

(Audio) NR: Egyfajta varázslat,
amikor minden összeáll.

LN: Mennyire voltál biztos benne,
hogy rendben van,

hogy a megfelelő módon
raktad össze őket?

Volt valamekkora valószínűsége,
hogy ha másképp rakod össze,

akkor egy arapapagáj,
vagy valami más jön ki?

(Nevetés)

(Audio) NR: (Nevet) Mm, nem.
Nem, ezt kaptuk.

LN: Amit talált, amit felfedezett
az egy sípcsont volt, egy lábszárcsont,

olyan, ami egy
hasított körmű emlőshöz tartozik,

mint egy tehén vagy juh.

De egyik sem lehetett ezek közül.

Túlságosan nagy volt.

(Audio) NR: A mérete ennek a valaminek
hatalmas volt. Ez egy nagyon nagy állat.

LN: Milyen állat lehetett?

Elakadván, megmutatta
az egyik darabot

néhány coloradói kollégájának,

és ők egy ötlettel álltak elő.

(Audio) NR: Fogtunk egy fűrészt
és lemetszettük épp csak a szélét,

és ez az igen különös
szag áradt belőle.

LN: Olyasmi szaga volt,
mint a megperzselt húsnak.

Az a szag volt, amit Natalia

a koponyák feldarabolásától ismert
az anatómiai laboratóriumában:

kollagén.

A kollagén az, ami
struktúrát ad a csontjainknak.

És általában, ilyen sok év után

ez lebomlik.

De ebben az esetben a sarkvidék
természetes hűtőként megóvta.

Aztán egy vagy két évvel később
Natalia egy konferencián volt Bristolban,

és látta, hogy egy kollégája,
egy bizonyos Mike Buckley,

egy új eljárást mutat be, amit ő
"kollagén ujjlenyomatolásnak" nevezett.

Kiderült, hogy különböző fajok
kissé különböző struktúrájú

kollagénnel rendelkeznek,

vagyis ha rendelkezel egy ismeretlen
csont kollagénprofiljával,

összehasonlíthatod az ismert fajokéval,

és ki tudja, talán kapsz egy egyezést.

Így elküldte neki az egyik darabot

FedEx-szel.

(Audio) NR: Igen, követni akarod.
Ez eléggé fontos.

(Nevetés)

LN: És ő feldolgozta,

és összehasonlította 37 ismert
és mai emlőssel.

És talált egy illeszkedést.

Kiderült, hogy a
3,5 millió éves csont,

amit Natalia kiásott
az felső Északi-sarkvidéken

az egy...

tevéhez tartozott.

(Nevetés)

(Audio) NR: Ekkor azt gondoltam: micsoda?
Ez elképesztő -- feltéve, hogy igaz.

LN: Ekkor megvizsgáltak
több darabot is,

és ugyanazt az eredményt kapták
mindegyikre.

Azonban a talált csont mérete alapján

ez a teve 30%-kal nagyobb volt,
mint a mai tevék.

Vagyis ez a teve körülbelül
2,7 méter magas lenne,

és kb. egy tonna.

(A közönség reakciója)

Igen.

Natalia talált egy óriás sarkvidéki tevét.

(Nevetés)

Amikor a "teve" szót halljuk,

ami először az eszünkbe jut az
általában a következő:

a kétpúpú teve Kelet- és Közép-Ázsiából.

De megtörténhet, hogy az agyunkban
levő képeslapon

egy egypúpú teve van,

egy alapvetően sivatagi élőlény --

ami homokos, forró helyeken őgyeleg,
mint a Közép-Kelet vagy a Szahara,

van egy nagy öreg púp a hátán

amiben vizet tárol azokra
a hosszú sivatagi vándorlásokra,

nagy, széles lába van, ami segíti őt
átcammogni a homokdűnéken.

Hogy a fenébe kerül egy ilyen alak
az Északi-sarkvidékre?

Hát, mint kiderült,
a tudósok jó ideje tudták,

már Natalia felfedezése előtt,

hogy a tevék eredetileg amerikaiak.

(Zene: The Star-Spangled Banner/
Az Amerikai Egyesült Államok himnusza)

(Nevetés)

Itt kezdték.

A 45 millió évből, amióta tevék léteznek,
kb. 40 millió éven keresztül

csak Észak-Amerikában lehetett
őket megtalálni,

mind a 20, talán több különböző fajukat.

(Audio) LN: Ha felsorakoztatnám őket,
különbözőképpen néznének ki?

NR: Igen, különböző testméreteket
fogsz kapni.

Néhányuknak nagyon hosszú nyakuk lesz,

ezek valójában funkcionálisan
inkább zsiráfok.

LN: Néhánynak hosszú orra volt,
mint a krokodilnak.

(Audio) NR: Az igazán primitív,
korai példányok nagyon kicsik voltak,

szinte mint a nyulak.

LN: Micsoda? Nyúlméretű tevék?

(Audio) NR: A koraiak.

Vagyis ezeket valószínűleg
nem ismernéd fel.

LN: Ó, istenem, akarok egy
nyúl-teve háziállatot.

(Audio) NR: Tudom,
nem lenne nagyszerű?

(Nevetés)

LN: Kb. 3-7 millió évvel ezután

a tevék egy ága
lement Dél-Amerikába,

ahol lámák és alpakák lettek belőlük,

egy másik águk pedig,
a Bering-földhídon keresztül,

eljutott Ázsiába és Afrikába.

És körülbelül az utolsó
jégkorszak vége felé

az észak-amerikai tevék kihaltak.

Tehát a tudósok mindezt már tudták,

de ez nem magyarázza meg teljesen,
hogyan talált Natalia egyet fenn északon.

Mivel ez, hőmérsékletileg,
a Szahara poláris ellentéte.

Az igazság az,

hogy három és fél millió évvel ezelőtt

átlagosan 22 Celsius fokkal
melegebb volt, mint most.

Tehát boreális erdő lehetett ott,

mint manapság a Yukonban vagy Szibériában.

De ez így is, hat hónap hosszú
teleket jelent,

amikor a tavak befagynak.

Hóviharokkal.

Napi 24 órás teljes sötétség.

Azaz, hogy... Hogyan?

Hogyan lehetséges, hogy ezek
a szaharai szupersztárok

túlélték azokat a sarkvidéki
feltételeket?

(Nevetés)

Natalia és munkatársai
úgy gondolják, van rá egy magyarázatuk.

És ez eléggé briliáns.

Mi van, ha ezek a jellemzők,
amikről mi úgy gondoljuk, hogy a tevét

a Szaharához jól alkalmazkodóvá teszik,

valójában a tél átvészelése miatt
fejlődtek ki?

Mi van, ha azok a széles lábak nem
a homokon való bandukolást segítenék elő,

hanem a havon valót,
mint egyfajta hótalpak?

Mi van ha a púp --
ami, óriási újság számomra,

nem vizet, hanem zsiradékot tartalmaz --

(Nevetés)

azért volt ott, hogy átsegítse a tevét
azon a hat hónap hosszú telen,

amikor szűkös az élelem?

És akkor, csak ezután,
jóval a földhídon való átkelés után

alakultak át ezek a téli jellemzők
a forró sivatagi környezethez?

Például a púp hasznos lehet
a tevéknek forróbb éghajlat alatt,

mert a zsiradék egy helyen
való tárolásával,

mint egy zsír hátizsák,

nincs szüksége erre a szigetelésre

a teste többi részén.

Így a hő jobban szétoszlik.

Ez egy őrült ötlet,

ami a tevék alapvető sivatagi létének
bizonyítékának tűnt,

valójában az északi-sarkvidéki múltjának
bizonyítéka lehet.

Hát, nem én vagyok az első személy,
aki ezt a történetet elmeséli.

Mások úgy mesélték, mint
az evolúciós biológia csodáját,

vagy mint egy kulcslyuk
a klímaváltozás jövőjébe.

Én azonban teljesen más
okból szeretem.

Számomra ez egy történet arról,

hogyan látjuk a világot,

és az hogyan változik.

Én történésznek tanultam.

És megtanultam, hogy valójában
nagyon sok tudós szintén történész.

Értelmet adnak a múltnak.

Elmesélik a világegyetem,
a bolygó, és az élet történetét.

És történészként

a fejedben levő ötletből indulsz ki,
hogy hogyan is történtek a dolgok.

(Audio) NR: Történeteket találunk ki
és ragaszkodunk azokhoz,

mint a tevéhez a sivatagban, igaz?

Ez egy nagyszerű történet!
Teljesen ahhoz alkalmazkodott.

Világos, hogy mindig is ott élt.

LN: De egy adott ponton feltárhatsz
valamilyen parányi bizonyítékot.

Megtudhaszt valamilyen apró dolgot,

ami arra kényszerít, hogy újraértelmezz
mindent, amit eddig tudtál.

Ahogy ebben az esetben is,
ez a tudós talál egy szilánkot,

amiről azt hitte, hogy fadarab,

és ebből kifolyólag a tudomány
egy új és teljesen váratlan elméletet kap

arról, hogy ez a Dr. Seuss-féle teremtmény

miért úgy néz ki ahogy.

És számomra ez teljesen megfordította azt,
ahogyan eddig a tevékről vélekedtem.

Egy nevetségesen egyedi
teremtménytől indulva,

amely csakis ehhez a különleges
környezethez alkalmazkodott,

eljutva ehhez a világutazóhoz,
amely történetesen épp a Szaharában van,

de gyakorlatilag bárhol felbukkanhat.

(Taps)

Ez itt Azuri.

Azuri, szia, hogy vagy?

OK, van itt egy ilyen számodra.

(Nevetés)

Azuri most épp szünetelteti
szokásos fellépéset

a Radio City Music Hallban.

(Nevetés)

Ez pedig nem vicc.

Mindenesetre --

De tényleg, Azuri egy élő
emlékeztető arra,

hogy a világunk története dinamikus.

Megköveteli hajlandóságunkat
a helyesbítésre, az újragondolásra.

(Nevetés)

Igaz, Azuri?

És hogy csak egy csontszilánknyira
vagyunk attól,

hogy a világot másképp lássuk.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)