Túléltem egy terrortámadást. Elmondom, mit tanultam

Gill Hicks története az emberség és az együttérzés erejéről, mely kiemel a káosz és gyűlölet hamvaiból. A 2005. július 7.-i londoni terrorista robbantás egyik túlélője megosztja történetét arról a napról, és a mélyreható leckét, mellyel megtanult tovább élni.

Sohasem gondoltam volna,

hogy egy 19 éves öngyilkos robbantó

majd egy értékes leckére tanít meg.

Mégis megtörtént.

Megtanított rá,
hogy sose feltételezz semmit

valakiről, akit nem ismersz.

2005 júliusában, egy csütörtök reggelen

a robbantó és én, mit sem tudva egymásról,

ugyanabba a vagonba szálltunk fel,

csupán néhány lépésre egymástól.

Én nem láttam őt.

Igazából senkit sem láttam.

Tudják, nem szabad senkire
ránézni a metrón,

de szerintem ő látott engem.

Szerintem ő mindannyiunkon végignézett,

amint a kezét a detonátor
kapcsolója fölé emelte.

Sokszor gondolkodtam:
Mi járhatott a fejében?

Főleg az utolsó másodpercekben.

Tudom, hogy nem személyes volt.

Nem azért ment, hogy megöljön,
vagy megnyomorítson engem, Gill Hickst.

Úgy értem - ő nem ismert engem.

Nem.

Ehelyett megbélyegzett

egy alaptalan és szükségtelen címkével.

Én lettem az ellenség.

Számára én voltam "a másik",

"az ők", ellentéte a "mi"-nek.

Az "ellenség" címke lehetővé tette,
hogy ne emberként kezeljen bennünket.

Felhatalmazta rá, hogy
megnyomja azt a gombot.

És nem válogatott.

Huszonhat értékes életet vett el,
csak az én vagonomban,

és én majdnem egy voltam közülük.

Egy lélegzetvételnyi idő alatt

olyan mérhetetlen sötétségbe borult
minden,

hogy az már szinte kézzelfogható volt;

ilyennek képzelem azt,
ha kátrányban gázolnék.

Mi nem tudtuk, hogy
mi vagyunk az ellenség.

Mi csak munkába igyekvők voltunk,
akik percekkel azelőtt

még követték a metró-etikettet:

nincs közvetlen szemkontaktus,

nincs beszélgetés

és semmilyen társalgás.

De a sötétség felemelkedésekor

mégis kitárulkoztunk.

Segítettünk egymásnak.

Hangosan mondtuk a nevünket,

mintegy névsort,

és vártuk a választ.

"Gill vagyok. Itt vagyok.

Életben vagyok.

OK."

"Gill vagyok.

Itt.

Életben.

OK."

Nem ismertem Alisont.

De füleltem, amikor megszólalt
néhány percenként.

Nem ismertem Richardot.

De számomra fontos volt, hogy túlélje.

Minden, amit megosztottam velük,

az a keresztnevem volt.

Nem tudták,

hogy a Design Council
egyik osztályának a vezetője vagyok.

Itt látható az imádott aktatáskám,

szintén arról a reggelről.

Nem tudták, hogy építészeti és design
lapoknak írok,

hogy a Királyi Művészeti Társaság
tagja vagyok,

hogy feketét viseltem,

- ahogy most is -

hogy szivarkát szívtam.

Ma már nem szívok ilyesmit.

Gint ittam, és TED előadásokat néztem,

természetesen nem is álmodtam arról,
hogy egy nap itt fogok állni,

műlábakon egyensúlyozva,

beszédet tartva.

Egy fiatal ausztrál nő voltam,
aki különleges dolgokat csinált Londonban.

És nem álltam készen arra,
hogy mindez véget érjen.

Annyira eltökélten túl akartam élni,

hogy a sálamat használtam,
hogy tőből elszorítsam a lábaimat,

mindent és mindenkit kizártam
a tudatomból,

hogy fókuszáljak, és
önmagamra figyelhessek,

hogy kizárólag az ösztönök vezéreljenek.

Lassabban lélegeztem.

Feltűrtem a harisnyámat.

Felülve tartottam magam,

és harcoltam a késztetés ellen,
hogy lecsukjam a szemem.

Majdnem egy órán keresztül kitartottam,

volt időm alaposan elgondolkodni

az egész eddigi életemről.

Talán többet is tehettem volna.

Talán élhettem és láthattam volna
többet is.

Talán elmehettem volna futni,
táncolni, jógázni.

De nekem mindig a munka volt az első.

A munkámért éltem.

Hogy ki voltam a névjegykártyámon,

az fontos volt számomra.

De ez ott lent, az alagútban
mit sem számított.

Mire végre megérintett

az egyik megmentőm,

már képtelen voltam beszélni,

még annyit sem tudtam mondani,
hogy "Gill".

Megadtam nekik magam.

Minden tőlem telhetőt megtettem,

és most az ő kezükben voltam.

Megértettem,

hogy valójában ki és mi az emberiesség,

amikor először láttam
az azonosító kártyát,

amit nekem adtak
a kórházba kerülésemkor.

Ez állt rajta:

"Egy ismeretlen, valószínűleg nő."

Egy ismeretlen, valószínűleg nő.

Ez a négy szó volt az ajándékom.

Világos volt az üzenet, miszerint

csupán azért mentették meg az életemet,

mert emberi lény vagyok.

Nem tesznek semmilyen különbséget,

akármilyen erőfeszítést is kell tenni,

hogy megmentsék az életemet,

hogy annyi ismeretlent mentsenek meg,
amennyit csak tudnak,

akár a saját életük kockáztatásával is.

Nem számított nekik,
hogy gazdag vagyok vagy szegény,

a bőröm színe,

hogy férfi vagyok-e vagy nő,

a szexuális beállítottságom,

hogy kire szavaztam,

hogy iskolázott vagyok-e,

hogy van-e hitem, vagy egyáltalán nincs.

Semmi sem számított,

csak az értékes emberi élet.

Tény, hogy életben vagyok.

Én vagyok a bizonyítéka,

hogy a feltétel nélküli szeretet
és tisztelet nemcsak megmenthet,

de meg is változtathat életeket.

Itt egy csodás kép az egyik megmentőmről,
Andyről és rólam,

ami egy évvel ezelőtt készült.

Tíz évvel a történtek után,

és mi itt vagyunk, kéz a kézben.

Az óriási zűrzavarban is

szorosan fogták a kezem.

Gyengéden megsimogatták az arcomat.

Mit éreztem?

Szeretetet.

Ami megvédett a gyűlölködően kívánt
megtorlástól,

ami erőt adott, hogy kimondhassam:

"ez velem véget ér",

az a szeretet.

Szerettek engem.

Hiszem, hogy a pozitív változás
széleskörű elterjedésében rejlő potenciál

rettentő hatalmas,

mert én tudom, hogy mire vagyunk képesek.

Ismerem az emberiesség ragyogását.

Ezért meglehetősen
nagy dolgokon tűnődöm,

és van is számunkra néhány
elgondolkodtató kérdésem:

Nem sokkal hatalmasabb az, ami összehoz
bennünket, mint ami szétválaszt?

Egy tragédiára vagy katasztrófára
van szükség ahhoz,

hogy mélyen kötődjünk egymáshoz,
egy azonos fajhoz,

az emberiséghez?

És mikor fogjuk
korunk bölcsességét dicsőíteni,

hogy felülkerekedjünk
a puszta tolerancián,

és elfogadóbbak legyünk

mindenkivel, aki csak egy címke,
egészen addig, amíg meg nem ismerjük?

Köszönöm.

(Taps)