A koreai háború | 20. század | Khan Academy magyar

Mielőtt magára a koreai háborúra rátérnénk,

próbáljunk képbe kerülni azzal a
történelmi háttérrel,

amely a háborúhoz vezetett.

Ha egészen az 1800-as évek végéig,
1900-as évek elejéig

visszamegyünk, a Koreai-félsziget

– a mai Észak- és Dél-Korea –

a japán hadsereg megszállása alatt volt.

1910-ben a Koreai-félsziget egészét

formálisan is a Japán Császársághoz
csatolták.

A japánok tehát itt gyarmatosító,

imperialista hatalomként léptek fel.

Egészen a II. világháború végéig

érvényesült hatalmuk a Koreai-félszigeten.

Valószínűleg érdemes itt közbeszúrni,

– és érdemes lenne egy csomó videót
készíteni erről a témáról –,

hogy a japán megszállás

a koreaiak számára nem volt könnyű;

a japánok az élet számos területén
alávetették a koreai lakosságot.

Kényszermunka, kényszerprostitúció.

Megpróbálták kiirtani a koreai nyelvet

és a koreai kultúrát.

Tehát kemény volt a megszállás,

és megszállók nem voltak kellemes figurák.

Aztán előreugrunk 1945-höz;

tudjuk, hogy Japán elveszítette
a II. világháborút.

A szövetséges oldal két fő nyertese,

akiknek a világ eme részén
befolyásuk van,

az Egyesült Államok és a Szovjetunió.

1945-ben a szovjetek kezdenek
mozgolódni északról,

(leírja)

majd pedig az amerikaiak, délről.

Először Japánt szállják meg.

Itt tehát az Egyesült Államok (leírja).

A két hatalom lényegében,

–ne feledjük, hogy bár ez már kvázi
a hidegháború kezdete –,

az Egyesült Államok és a
Szovjetunió a II. világháború

eme pontján – még – szövetségesek.

Az Egyesült Államok jelzi a Szovjetuniónak,

hogy a 38. szélességi fok legyen a
határ a két megszállási övezet között.

(leírja)

Az Egyesült Államok vezetői nem hitték,

hogy a szovjetek valóban megállnak
ott,

de megálltak.

A szovjetek álláspontja az volt,

hogy azért ott álltak meg,

mert először ők értek oda,
az Egyesült Államok előtt.

Nem volt senki tehát ott, hogy megállítsa
előrenyomulásukat dél felé,

de az a nézet ezzel kapcsolatban,
hogy a szovjetek

be akarták tartani a megállapodás
őket érintő részét,

hogy megbízható partnernek
tűnjenek az Európát érintő

tárgyalásoknál is; hogy talán többet
tudjanak kicsikarni Európában,

ami vélhetően jobban érdekelte őket.

A II. világháború után tehát
a következő történik:

észak, lényegében a mai Észak-Korea
területe

szovjet fennhatóság alá kerül;

a 38. szélességi körtől délre

eső területek pedig az Egyesült Államok
befolyása alá.

A szovjetek itt ezt az úriembert,

Kim Ir Szent juttatták hatalomra
Észak-Koreában – azaz Korea

38. szélességi körtől északra eső
területén.

Ez az a pont,

ahol a szovjetek-amerikai együttműködés

köre bezárult,

illetve megszűnt.

Mindez nem jelentette az ország
tényleges kettéosztását,

de az – amint látni fogjuk –

valóban bekövetkezett.

A szovjetek tehát hatalomra juttatják
Kim Ir Szent,

aki egy kommunista,

egy kommunista típusú diktatúrát
alakít ki északon.

Ő a mostani [2011] észak-koreai vezető
apja.

Íme Kim Dzsongil apja.

Ő tehát hatalomra jut északon.

Délen, ha kicsit előreugrunk, 1948-ra,

kísérleteznek választásokkal,

de ezeket a választásokat manipulálják,

ez az úr, Li Szin Man kerül hatalomra;

bár kedves, barátságos embernek tűnik,

valójában kíméletlen,

diktatórikus vezető volt.

Mindkét oldalon – és ismétlem,

ez is olyan helyzet, amikor

senki sem egyértelműen makulátlan –,
mindketten

tettek borzalmas dolgokat

mindkét oldal katonái,
és ártatlan civilek ellen.

Li Szin Man kerül hatalomra délen,
és felteszem,

az amerikaiak számára legvonzóbb
tulajdonsága,

hogy nem kommunista.

Előáll tehát az a helyzet,

hogy északon, a 38. szélességi kör felett
kommunista rendszer van,

délen pedig a Li Szin Man
nem-kommunista berendezkedése,

amelyet az Egyesült Államok támogat.

Egyidejűleg a szovjetek

segítenek létrehozni
az észak-koreai hadsereget;

az Egyesült Államok viszont
nem annyira támogatja

egy erős dél-koreai hadsereg létrejöttét.

Elkezdődik tehát észak és dél között

egy katonai egyenlőtlenség.

Nyilván mindegyik fél a saját rendszere
alatt akarja egyesíteni egész Koreát:

Ki Ir Szen a saját kommunista uralma
alatt,

Li Szin Man pedig saját

autoriter rendszerében.

Mindegyik fél felsorakoztatja
haderejét a határ mentén;

és persze egész idő alatt zajlanak
kisebb-nagyobb határmenti

összecsapások.

Csak hogy lássuk összefüggéseiben,
biztosan eszetekbe jutott,

hogy Korea szomszédja Kína.

Mi folyik eközben ott?

Kínában 1949-ben a kommunisták
kerülnek hatalomra

ennek előzménye a polgárháború volt,

a Mao Ce-tung vezette kommunisták

és Csang Kaj-sek Nemzeti Pártja között.

Mao Ce-Tung kerül hatalomra,

aki támogatni akarja az
észak-koreai kommunistákat,

különösen azért, mert közülük sokan

támogatták a kínai kommunistákat

a kínai polgárháború folyamán.

Ez egy fontos tényező.

Mao Ce-tung a kommunizmust
akarja terjeszteni;

nem rokonszenvezik az amerikaiakkal
Dél-Koreában,

de egyfajta lojalitás köti

Észak-Korea kommunistáihoz.

Előreugrunk 1950 június 25-re.

Északon ekkor jelentős esemény történik.

Az észak-koreai hadsereg – ekkor még

nem nevezik Észak-Koreának, mindkét rész

Koreának tekinti magát,
a hatalomért versengő kormányokkal.

Az északi hadsereg aránytalanul

erősebb, mint a déli;
az északiak támadnak.

Úgy gondolják, eljött az esélyük
a félsziget egyesítésére,

és lényegében lerohanják

a Koreai-félsziget egészét.

Amint ez megtörténik, az ENSZ,
és főleg

az Egyesült Államok – mivel ekkor

a Szovjetunió éppen bojkottálja a
Biztonsági Tanácsot,

így nem is tudja megvétózni ezt a lépést –
tehát az ENSZ rögtön

elkezd flotta- és légi támogatást nyújtani
a dél-koreaiaknak;

de az egyenlőtlenség olyan nagy, hogy
az észak-koreaiak

folytatják előrenyomulásukat.

Néhány nap múlva,
egész pontosan július 1-én

az Egyesült Államok úgy dönt,
hogy beveti hadseregét,

ami jelentős létszámban
állomásozik

Japánban, ami nincs túl messze Koreától.

Csak hogy a világtérképen lássátok,

itt van a Koreai-félsziget,

itt pedig Japán.

Tudom, találhattam volna
nagyobb képet is róla.

Tehát az amerikaiaknak van hadereje
Japánban, amit ideirányíthat,

így az amerikaiak jelentős mértékben,
már egészen korán beavatkoznak

a harcba.

Ez még nem állítja meg az észak-koreaiakat
egy darabig.

Az északiak minden erejükkel harcolnak,

elfoglalják a Koreai-félsziget egészét,

az északkeleti, azaz pardon,
délkeleti csücsök kivételével.

Idáig jutnak el.

Itt van Puszan városa

Ez a puszani kerület,

(leírja)

ahol az Egyesült Államok és a dél-koreaiak
hadserege

közös erővel megállítja az északiakat.

Kisebbfajta patthelyzet alakul ki
pár hónapig,

de ez idő alatt

az Egyesült Államok – pontosabban az ENSZ,

de főleg az Egyesült Államok –

képes arra, hogy a puszani kerületben
jelentős haderőt

gyűjtsön össze.

Sőt, ekkor az Egyesült Államok
hadosztályai

és az ENSZ haderő Douglas MacArthur
parancsnoksága alá kerül.

Douglas MacArthur tábornok

elég érdekes személyiség.

Idáig vasszigorral kormányozta Japánt.

Óriási népszerűségnek örvendő
háborús hős az Egyesült Államokban;

Truman elnöknek

meggyűlik a baja MacArthur irányításával,

főleg a koreai háború ideje alatt.

Látni fogjuk, hogy MacArthur
valóban túllépi a hatáskörét

a koreai háború folyamán.

Tehát, ott tartunk, hogy a déliek
az amerikaiakkal együtt

a puszani kerület területére
vannak beszorítva.

Úgy tűnik, Észak- Korea
a győzelem kapujában van.

De az Egyesült Államok képes
növelni haderejét,

és a koreai háború elkezd

a Rizikó hadijátékhoz hasonlítani.

Nem tudom, játszottatok-e már Rizikót,

de amikor valaki jön a játék során,

az tud a haderejével terjeszkedni.

De ha túlvállalja magát,
akkor az ellenfél

kerülhet fölénybe.

A koreai háború hátralevő része során

lényegében oda-vissza dinamika érvényesül
Észak kommunistái

– akiket a kínaiak támogatnak,

bár Kína hivatalosan még
nem vesz részt a háborúban –

és a déli amerikai erők között.

MacArthur első igazán ügyes húzása az,

hogy nem akar keresztülvágni

a koreai hadseregen,

az áttörés helyett inkább

meg akarja kerülni,
és hátba akarja támadni őket.

A flotta felhasználásával

egy hadosztályt akar Incshonnál
partra tenni.

Szeptember 15-én tehát, mialatt itt
állóháború folyik,

az Egyesült Államok végrehajtja
a partraszállást.

Mindezekről a helyekről
érkeztek csapatok.

Incshonnál szállnak partra,

ami Szöul közelében van.

Tehát itt,

Incshonnál, ami körülbelül itt van.

Nem vagyok nagyon pontos.

Ami itt is, mint bármelyik hadműveletben,
nagyon érdekes,

az ezeknek a koreai csapatoknak

az utánpótlásvonalai.

Innen kell, hogy élelemhez és ellátmányhoz
jussanak,

és friss csapatok is itt érkeznek.

Minél messzebb
jutnak az ellenséges területen,

annál jobban szétterjesztik a csapatokat.

Itt most az a stratégia, hogy ahelyett,
hogy átküzdenék magukat rajtuk,

inkább a hátukba kerülnek

egy jelentős erővel itt,

és rögtön elvágják az észak-koreaiak
utánpótlását.

Lényegében ezt valósítják meg
az amerikaiak.

Sikeresen.

Így MacArthur zseninek tűnik,

visszaveszi Szöult,

elfoglalja Észak-Korea

kvázi fővárosát, Phenjant,

és az amerikaiak már észak felé nyomulnak.

Hirtelen, ami úgy kezdődött, hogy
az észak-koreaiak

lerohanták szinte az egész félszigetet,

most az lett, hogy
az amerikai és dél-koreai csapatok

tették ugyanezt.

Elég jó érzés lehetett.

Truman egész idő alatt próbálja

MacArthurt visszafogni,

de MacArthur izgatott,

hihetetlenül magabiztos,

úgy gondolja, hogy karácsonyra
hazatérnek a katonái.

Nem hiszi, hogy Kína komolyan
támogatni fogja

az észak-koreaiakat.
Sőt, szinte úgy tűnik,

provokálja Kínát,

mert talán az is a célja, hogy eltörölje
a kommunista

rendszert is Kínában.

Úgy gondolta, hogy ez az ő
missziója,

a kommunizmus eltörlése
Ázsiában.

Truman csak korlátozott háborút akar vívni.

Nem akar a Jalu határfolyón átkelni,
óvatos.

Nem akarja megtámadni,
feldühíteni a kínaiakat,

nem akarja, hogy beszálljanak a háborúba.

MacArthur ezeket nem veszi komolyan.

Ő a határfolyón túli területeket is
bombázná,

hogy a kínaiak ne tudjanak

csapatokat és ellátmányt küldeni

az észak-koreaiaknak.

MacArthur tehát magabiztosan

nyomul a Jalu folyó irányába.

Ezalatt a Mao Ce-tung vezette kínaiak

egy elég jelentős hadsereget küldenek
harcba,

és ezt titokban képesek meglépni.

Éjjel nyomulnak előre, és

olyasfajta módszereik vannak, hogy ha
az ellenfél kémrepülőgépét látják,

az összes kínai katonának
mozdulatlanná kellett dermednie.

Ha nem tették, saját társaik

is lelőhették őket.

Tehát mindenki mozdulatlanná dermed,
hogy fentről

ne lehessen észrevenni őket.

Azaz tényleg titokban fejlődnek fel

a Jalu folyón keresztül a kínaiak,
és egész idő alatt MacArthur

teljesen magabiztosan hiszi,

hogy átlátja a helyzetet.

Ha megnézzük,
mi történik október végéig,

az amerikaiak úgy gondolták, hogy már

szinte megnyerték a koreai háborút.

Erre hirtelen ott vannak a kínaiak,

átkeltek a Jalu folyón.

Az amerikaiaknak még arról sem
tudtak,

hogy a kínaiak jelentős erőkkel
átkelésre készen álltak.

Megint csak olyan, mint a Rizikóban.

A kínaiak átkelnek;

ez váratlanul éri az amerikaiakat.

Van néhány összecsapás.

Az amerikaiak még abban sem biztosak,
hogy a kínaiak komolyan beavatkoznak-e.

Még néhány összecsapás, és kiderül,

hogy valóban, a kínaiak valóban
komolyan beszálltak a háborúba,

sőt a kínaiak képesek visszanyomni

az amerikai és dél-koreai erők
teljes vonalát

annyira, hogy visszafoglalják tőlük
Szöult.

Ismét, mint a Rizikóban:

most a kínaiak vállalják túl magukat.

Az amerikaiak és a dél-koreaiak,

és a többi ENSZ katona
– bár utóbbiak nagy része

is amerikai – újrarendezik soraikat,

aztán márciusban

– Szöul négyszer cserél „tulajdonost” –

ismét visszafoglalják Szöult.

MacArthur nagyon magabiztos,

szerinte lényegében a háborút megnyerték.

Megpróbál hozzájárulást szerezni,

hogy atomfegyvert vethessenek be

a kínaiak ellen.

Bizonyos fokig azt hiszi,

nincs is szüksége Truman engedélyére,

hogy befejezze.

Úgy tűnik, mintha még jobban
vissza akarná szorítani a kínaiakat,

akik az elején még elég
nagy meglepetést okoztak.

Trumannak elege lesz a kiszámíthatatlan

MacArthurból, aki döntéshozónak hiszi magát,

és úgymond random módon akár
atomfegyvert is bevetne.

Ezért Truman végül eltávolítja MacArthurt,
1951 áprilisában.

Ebben az időben holtpontra jut a helyzet
a 38. szélességi kör környékén,

patthelyzet alakul ki

ennél a határvonalnál.

Mindkét fél úgy gondolja,
hogy a háború vége a küszöbön áll.

Mindkét fél nagyjából a kezdeti
pozíciójához kerül vissza;

mindketten be akarják fejezni.

A tárgyalások

két évig eltartanak.

Sok a vita

a hadifoglyok sorsa,
és még sok más körül is.

Két évbe telik, mire 1953 július 27-én

aláírják a fegyverszünetet a két fél között.

Hangsúlyozni szeretném:
a fegyerszünet

nem békeszerződés.

Nem tartalmaz egy egyetértésben

kiszabott határt a két újonnan létrejött ország között,

sem azt, hogy békét kötöttek egymással.

A fegyverszünet csak a harci cselekmények
felfüggesztése,

nem jelenti a háború forma szerinti befejezését.

Tehát elméletben Észak -és Dél-Korea
a mai napig

háborút visel egymás ellen.

A mai napig; ez a videó 2011-ben készült.

Talán amikor valamikor a jövőben nézitek
ezt a videót,

remélhetőleg már nem lesz közöttük
hadiállapot.

de most hivatalosan háborút viselnek
egymás ellen, és fegyverszünet van;

csak megegyeztek,
hogy felfüggesztik a harcokat.

Mindent egybevéve, volt tehát
ez a hihetetlenül véres háború,

embertelenségek mindkét oldal részéről.

Li Szin Man, mikor az északi csapatok
először nyomultak be

Dél-Korea területére, lényegében

előre bebörtönzött jópár

embert, akiket azzal gyanúsított,
hogy kommunisták.

Nemcsak egyes embereket,

néha egész családokat.

Amikor kiszorították az északiakat,
Li Szin Man

engedélyt adott rengeteg ember lemészárlására

akiket kommunistának feltételeztek.

Ezek az emberek nemcsak katonák voltak;

voltak köztük nők,

gyerekek is,

egész családok; ez tehát Li Szin Man bűne.

Kim Ir Szen éppígy bűnös abban,
hogy amikor az észak-koreai katonák

behatoltak a dél-koreai kézen levő
Szöulba,

ők is kegyetlenkedtek,
megöltek civileket,

megölték az ottani értelmiséget.

Tehát mindkét oldalon

borzalmas ez a háború.

Hogy fogalmunk legyen arról,
mi történt,

Korea nem egy hatalmas területű ország,

de másfél-három millió közé teszik
– megegyezés szerint kétmillióra –

a civil áldozatok

számát.

Ez a szám megmutatja, milyen borzalmas
egy olyan háború,

amelyben még ide vagy oda
félmillió áldozatot hozzászámítanak.

Sok emberrel egyszerűen nem tudni,
mi történt.

Két millió ember halála
egy nem túl nagy országban.

Mindent összevéve, körülbelül
40 000 amerikai katona halt meg,

Kína a becslések szerint
hozzávetőleg

400 000 katonát veszített.

Úgy értem, a becslések nem egyértelműek.

Észak-Korea hozzávetőleg hasonló
nagyságrendű veszteséget szenvedett.

Dél-Korea is sokszázezer
katonát veszített.

Ilyen volt tehát ez a háború, ez
a hihetetlenül kegyetlen háború,

ami lényegében ugyanabban a helyzetben
zárult le, mint ahogyan elkezdődött.